Vannak olyan filmek amelyek már szinte a bemutatásuk után klasszikussá válnak és hatalmas rajongótábort építenek maguk köré. Mint ahogy olyan filmek is vannak amelyek teljesen megérdemelten teszik ez. Nos ilyen lenne RIdley Scott Gladiátora is, az 5 Oscar-ral és 2 Golden Globe-bal jutalmazott mozi, bár még csak 10 éves valóban klasszikus státuszt vívott ki magának, meglepően hamar és nem túlzás ha azt mondjuk, hogy egyike az új évezredben készült legjobb filmeknek. A továbbiakban leginkább azt boncolgatnám, hogy ennek mégis mi lehet az oka. Hogy a 300-at idézzem kicsit változtatva: Hosszú lesz, de remélem élvezni fogjátok.
Ridley Scott (fivérével Tony Scott-tal együtt) olyan rendező akit leginkább rendkívüli vizuális megjelenítő képessége folytán ismernek el, de eddigi munkái során már bizonyította azt, hogy a történetet, a mondanivalót és az adott alkotás által közvetített értékeket is a helyén tudja kezelni. Olyan filmekkel örvendeztette meg eddig a nagyérdeműt, mint a Szárnyas fejvadász (ami talán máig a legjobb munkája), a Nyolcadik utas: a Halál (Alien), a Sólyom végveszélyben, az 1492, a Thelma és Luise és természetesen a Gladiátor.
Marcus Aurelius a bölcs császár kora idején járunk, a germániai hadjárat végén. A császár élete utolsó napjait éli, így a győztes csata után utódjául generálisát és barátját Maximus-t jelöli ki, hogy megakadályozza fia, a hatalomvágytől fűtött Commodus rémuralmát és visszavezesse Rómát a köztársaság államformájába. A sértett Commodus azonban megöli apját, és Maximus családját. A tábornok azonban ellenáll. Rabszolgakereskedőkhöz kerül, majd egy vidéki arénába, ahol gladiátor lesz. Innentől már csak a jogos bosszú fűti, meg kell nyernie a tömeget, hogy majd midőn a császár előtt áll az aréna homokján beteljesíthesse sorsát.
Ridley Scott monumentális filmje, bár történelmi filmnek mondják sokszor elrugaszkodik attól és fikcióba megy át. Természetesen vannakolyan momentumai és elemei, amiben hű az alaphoz. Állítólag Commodus császár valóban kitűnő képességű kardforgató volt és valóban lejárt az arénába harcolni a gladiátorokkal. Az így kialakult képen egyedül talán az ronthat kicsit, hogy ellenfeleinek (az egyenlő esélyek jegyében) csak fakardot adott. Marcus Aurelius pedig valóban remek hadvezér, emellett edig valóban bölcs ember és filozófus volt, tanításai és elképzelései ma is olvashatóak az erre fogékonyak számára.
A történelmi valóság kicsit szabadabban kezelése ezúttal azonban inkább erény, mint hátrány. A rendező így sokkal jobban rá tud világítani a római politikára, a tudatlan tömeg befolyásolására, a színfalak mögötti ügyeskedésekre és áskálódásokra. Sem a császár, sem pedig a szenátorok gyülekezete nem szolgálja a népet, mint ahogy azt hangoztatják, hanem mindkét fél csak a saját hatalmát és önös érdekeit félti a másiktól. Esetükben nincs jó és rossz, fekete és fehér, hanem csak a hatalom van, amihez egyformán ragaszkodnak, a másik kárára természetesen. Ezt tökéletesen viszi vászonra Scott és ennek az állapotnak ilyen magas színvonalú kivitelezését azóta is egyedül talán a Róma című, kifejezetten remek (és sajnálatosan rövid) sorozat tudta megvalósítani.
Természetesen nem csak politika és az áskálódás ábrázolása miatt kell piedesztálra emelnünk eme klasszikust. A film képi világa már önmagában is olyan gyönyörű és profi, hogy saját külön írást érdemelne, a rengeteg ötletes és minőségi meogldás, ahogy ezt vászonra vitték. A szállingózó hó a a germániai erdőkben, a lassítva hulló rózsaszirmok az arénában, sőt önmagukban a lassítások, a szélben lengő búzakalászok mind igazi kényztetés a szemnek. Sőt Scott még a véres harcokat, a pusztítást is képes a maga módján széppé varázsolni, pedig a nyílt sebekről és a fröccsenő vérről nem épp ez jut az ember eszébe. A csaták, a párharcok és az erőszak ábrázolása mégis szinte művészi szinten van jelen a műben. Az a jelenet pedig amikor a halott Maximus az Elysium-i mezőkön lépked a családja felé, csodaszép és szívszorító is egyben. A színvilág is kifejezetten szép, főleg sárgás színeket használ Scott, ami nagyban hozzátesz a hangulathoz.
Hogy miért jó film még a Gladiátor? Mert olyan értékeket képvisel, amiknek fokozatos eltűnése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a világunk ma ott tart ahol. Mik is ezek az értékek? Amiket Marcus Aurelius és Maximus is képvisel: a bölcsesség, a tisztesség, a becsület, a kötelességtudat, a hűség, a bátorság, a síron túl is tartó szeretet, az erő. Ezek azok az eszmék és erények amik szemben állnak Commodus tulajdonságaival, a hatalomvággyal, a pusztítással és az őrülettel. Bár a császárnak is vannak olyan abilitásai amik jól és jóra használva akár erények is lehetnének mégsem ez a jellemző, hiszen hatalomvágya, önzése és elborult elméje teljesen a visszájára fordítja ezeket, ami végül a sorsát is megpecsételi. Esélyeit nagyban rontja még a szexuális vágya a nővére iránt. A császár és Lucilla jeleneteit végig áthatja ez a szexuális feszültség, szinte tapintható a nő félelme és Commodus természetellenes vágyakozása.
A két értékrend összecsapása Maximus és a császár a küzdőtér előtti találkozásakor éri el tetőpontját, ahol az uralkodó csak aljas trükkel reméli elérni a célját, hiszen teljesen tisztában van vele, hogy mind emberileg, mind harci képességeit tekintve messze a tábornok alatt áll. Maximusnak pedig már nincs vesztenivalója és annak a tudatában állhat végre jogos bosszút, hogy hamarosan hazatérhet, oda ahová tartozik.
Hans Zimmer zeneszerző mindig is arról volt híres, hogy bátran mer elektronikus hangszereket használni és ezekből egyszerű, fülbemászó mégis magas nívójú dallamokat tud elővarázsolni. A Gladiátorhoz komponált zene, talán életének eddigi legjobb munkája. Maximálisan illeszkedik a képekhez, szolgálja a hangulatot, amellett pedig szomorúan szép. Azon ritka filmzenék közé tartozik amik maximálisan élvezhetőek a film nélkül is, de a film lényegesen kevesebbet érne nélkülük. Csodálatos munka került ki tehát Zimmer kezei közül és nem tagadom, hogy most is miközben ezeket a sorokat gépelem is ez ez a mestermű dübörög a hangfalaimból. Nagyszerű.
Akárcsak a szereplők és a színészek munkája. A mozi Russel Crowe-nak egy teljesen megérdemelt Oscar-t hozott. Tényleg hatalmas alakítást prezentál Crowe, miatta egyszerűen kötelező eredeti nyelven nézni a filmet és hallgatni mély, megnyugtató orgánumát. Joaquin Phoenix, szerintem szintén megérdemelt volna legalább egy díjat, kár, hogy nem válthatta valóra a jelölését, pedig hibátlanul alakította az elmebajos császárt. Sikerült vászonra ültetnie azt az ellenszenvességet ami a történelmi Commodus-t is jellemezte, ezt pedig megtoldotta némi alattomossággal és aljassággal. Profi alakítás. Még Raplh Moeller-re sem lehet egy rossz szavam sem, epdig őt aztán sosem kedveltem, és ezen nem segít az sem, hogy mostanában milyen vacak, ZS kategóriás gagyikban szerepel. Itt azonban nincs vele gond. Connie Nielsen nagyban hozzájárul ahhoz, hoy közös jeleneteik Phoenix-szel olyan jól működnek ahogy. Marcus Aurelius szerepében pedig a mindig remek Richard Harris látható.
Minden szempontból nagyszerű és profi film lett Ridley Scott Gladiátora. Profi és mestermű, de mindezt úgy, hogy van benne szív és lélek az alkotók részéről. Minden képkockán érezhető, hogy mindenkinek fontos volt amit csinálnak és ez ad egy plusz varázst a mozinak, kár, hogy már ez a tendencia is kihalófélben van.
Csodálatos képi világ, hasonló jelzővel ellátható zenével és rendezéssel megfűszerezve és remek alakításokkal tarkítva. Talán még azt is ki lehetne mondani, hogy az almúlt 10 év kommersz filmjeinek csúcsa és ez esetben a kommersz nem szitokszó. Régi, hiteles értékek, hatalmas csatajelenetek, nagyszerű hangulat. Mit lehet még elmondani a filmről? Hogy igazi klasszikus és kötelező alapmű? Igen az. Hogy ezt mindenkinek látni kell? Igen. Amelett pedig még gyönyörű is. Azt hiszem nem is kérdés a végső értékelés.
100%
