Lestat a vámpír

Ridley Scott Gladiátora óta reneszánszukat élik a történelmi környezetbe ágyazott kalandfilmek. A fent említett mesterművet azóta rengetegen próbálták meg követni, esetlegesen utánozni, kisebb vagy nagyobb sikerrel. Jelen írásunk tárgya annyiban különbözik, hogy nem csak a megközelítés történelmi, hanem maga a történet is. A híres kilencedik légió rejtélyes eltűnése azóta is felfedetlen titok a történelemben. A legelfogadottabb magyarázat talán az, hogy a megerősödött pikt törzsek támadásának estek áldozatául (a film is ezt a vonalat veszi fel). Neil Marshall rendező saját bevallása szerint sokszor haladt el a fal romjai mellett ami a rómaiak utolsó védvonalát képviselte a vérszomjas brit hordákkal szemben és így született meg benne ezen film ötlete. A rendező neve egyébként olyan filmekből lehet ismert, mint a Dog Soldier, vagy a 2005-ös év egyik legjobban sikerült horrorja a The Descent (magyarul a Barlang). Most más műfajban próbálta ki magát, lássuk hát, hogy vizsgázott az angol direktor.

A Krisztus utáni második században járunk, róma Britannia provinciájában. A Kilencedik légió amolyan adu ász hadtest, ők a legkeményebb katonák, őket vetik be a legveszélyesebb helyzetekben, békeidőben pedig, igazi keményfiúk módjára kocsmai harcokban múlatják az időt. Őket küldik tehát az erőre kapott pikt törzsekkel szemben is, kísőrőnek pedig megkapják Etain-t a néma, de veszélyes pikt vadászt, hogy majd nyomravezessék őket. A sereget azonban csapdába csalják és majd' mind egy szálig lemészárolják őket. A megfogyatkozott sereghez csatlakozik később egy római centúrió aki a piktek fogságából szökött meg. A cél adott: eljutni a római védvonalak mögé, nyomukban a vérszomjas Etain-nel és vadászaival.

Bár a bevezetőben történelmi kalandfilmről beszéltem, ez mégsem teljesen igaz, hiszen itt a túlélők menekülését követhetjük figyelemmel, ennek megfelelően. Így kaland helyett sokkal inkább üldözést, kétségbeesett futást és erőszakdömpinget kapunk. Amit én nagyon hiányoltam a moziból, az a szökevények belső konfliktusai. Nem kapunk igazi karakterábrázolást, a figurák csak fel vannak skiccelve, így tehát a különbözöségük, eltérő céljaik nem tudnak tisztességesen kibontakozni, nincsenek köztük vérre menő viták, amik ilyen helyzetben elkerülhetetlenek lennének. Marshall tehát ezt a fontos momentumot (is) feláldozta a szórakozás, a sebesség és a vér oltárán. Pedig ha ezt sikerül megoldani (a lehetőség adott volt) akkor a végeredmény is sokkal jobb lehetett volna. Ehelyett kapjuk az eszeveszett rohanást.

Amit mindenképp a pozitívumok listájára kell felírnom az az, hogy a Kilencedik légió egész egyszerűen gyönyörű tájakon játszódik. A hó szépen hull, az erdő bár nem túl változatos helyszín mégis szépnek kell mondanom, de vannak itt folyók, vízesések és minden ami kell. Plusz szépnek még fel lehet hozni Olga Kurylenko-t de róla majd később beszélek inkább.

Külön üdítő pedig, hogy az elmúlt évek PG-13-as korhatárú filmjei és a Ridley Scott féle Robin Hood sajnálatos vértelensége után üdítő látni, hogy Neil Jordan végre be merte vállalni a nagyobb korhatárt. Itt szinte 10 percenként ömlik a vér, reccsennek a csontok, metsződnek fel a nyakak, embereket nyársalnak dárdával, zúzódnak be koponyák, hullanak a végtagok és repkednek a fejek. Azt említettem már, hogy ömlik a vér? Szóval az olyan perverz vérbuziknak, mint én is vagyok ezen a téren maximálisan kielégítő a film. A film gyorsaságából adódóan ezek a nem épp visszafogott akciószcénák ráadásul minimális szünet után követik egymást, egy percig sem unatkozik tehát az ember. Hiba viszont, hogy egy rendes, erőteljes fináléhoz sajnos nem marad életben elég ember, azért kicsit nagyobb fight kellett volna oda.

A korhűség viszont rendben van, a katonák úgy néznek ki, ahogy egy római légiósnak ki kell, egy szál páncélban fagyoskodnak a brit tél hidegében. A piktek megoldása is ok, a harci festések, az állati bőrök, a barbár fegyverek mind hasonlít arra, hogy az ember, hogy képzelne el, egy korabeli törzset. A zene viszont nagyon felemás, az akciórészeknél jól hangzik és dübög, a többire pedig igazából már nem is emlékszem, nem igazán hagyott mély nyomokat bennem.

Quintus centúrió szerepében Michael Fassbender-t láthatjuk, nem is játszik rosszul, de kétlem, hogy bárkinek is emiatt a szerep miatt marad majd meg az emlékezetében. Etain szerepében pedig Olga Kurylenko tetszeleg, főleg tetszeleg igen, mivel karaktere néma, ezért szöveget sem kellett tanulnia. Ellenben harcos amazonként is baromi jól néz ki, nekem különösen bejönnek a filmekben az ilyen nők, festett arcával pedig nagyon szépen tud csúnyán nézni. Alakatából kifolyólag ugyan kicsit hiteltelen erre a szerepre, de külseje miatt ezt most néma fejlehajtással elnézzük neki.

Sok ziccert kihagyott a Kilencedik légió, a karakterek egy A/4-es lap mélységével rendelkeznek, a fináléért kár, de valahogy mégis szórakoztató kis film lett belőle a végére. Gladiátorhoz hasonló klasszikussá válnia pedig még annyi esélye sincs, mint Kiszel Tündének pozitív eredményt elérnie egy IQ-teszten. De vérgőzössége, pergő irama, szép helyszínei (igen, ezt nem studióban forgatták, hanem kint az erdőben) és a szexi Olga Kurylenko miatt egyszeri megnézésre abszolút tökéletes. De szigorúan csak egyszer. A végeredmény azonban így is inkább az átlagoshoz van közel.

55%

James Cameron Avatar-ja, óriási dömpinget indított el a 3D-s filmek terén, és talán épp ezért gondolhatta úgy a studió, hogy a készülő Clash of The Titans remake-jüket is megtámogatják ezzel a technológiával a magasabb bevételi eredmények reményében. Mert igen, remake-ről van szó, méghozzá egy 1981-es angol film remake-jéről, ami az akkori brit színjátszás legjavát felvonultatva volt nagy siker ma pedig klasszikusnak számít. A modernizálás tehát magától értetődő volt, a főszerepre a T4-gyel és az Avatar-ral befutott Sam Worthington-t nyerték meg, segítségnek pedig Liam Neeson és Ralph Fiennes írt alá a filmre.

A történetet remélem senkinek sem kell bő formában felvázolni, a mitológiai Perszeusz történetéről van ugyanis szó, persze maximálisan leegyszerűsítve, lecsupazítva, lebutítva, ledegradálva, válassza ki mindneki a megfelelőt. A forgatókönyv ugyanis nincsen jobb szó rá, buta, mint a 10x10-es funérlemez és primitívebb, mint egy egynyári diszkósláger szövege. A dialógok is ennek megfelelően alakulnak, szájbarágós, papírízű mondatok, mindezt az értelem teljes hiányában. Szegény Perszeusz tehát, ha épp figyelne az Olümposzról nem is ismerne magára.

Szót kell még ejteni a film 3D-s mivoltáról, ami a 2010-es év legnagyobb kamujaként vonult be a filmtörténelembe, szinte áradtak a panaszok, hogy mindössze 2-3 jelenet ami tényleg harmadik dimenziós, és egyébként teljes egészében végignézhető lenne a film a szemüveg és a drágább jegyár nélkül is. Ezt köszönjük meg a készítők pénzéhségének, a filmet ugyanis számítógéppel konvertátlák át kamuD-s verzióba, a készítőcsapatnak pedig erre nem egészen 2 hónapja volt, ennyi idő alatt pedig sajnos nem lehet igazán minőségi munkát végezni.

A rendezés Louis Leterrier érdeme, aki eddig olyan filmeket tudhat maga mögött, mint a csak egyszeri fogyasztásra alkalmas Szállító 2, és a felejthető Hihetetlen Hulk. Dirigálásból most sem vizsgázik jelesre, a hangos, látványos és gyors akciók és a lénydömping oltárán tulajdonképpen minden mást beáldozott. Látvány terén persze hozza a film az elvártat, dinamikus, szépen fényképezett akciók egymás hegyén-hátán, nem is ül le a mozi egy percre sem. Worthington nem egy jelenetet kaszkadőr nélkül oldott meg, ami szép munka, főleg a hegyről való lebukfencezés, én ahhoz tuti dublőrt kértem volna. A szörnyek szép CGI munkák, főleg a Kraken (ami már a régi film hülyesége is, hiszen a mítoszban ha jól tudom tengeri kígyó van, nem a norvég legendák mitikus szörnye). Ezen a téren tehát működik a film, még ha nem is korszakalkotó, az Avatar-tól pedig meesze elmarad.

A színészek munkája is idomul a forgatókönyvhöz, a karakterek üresek, semlegesek, nem is lehet izgulni értük. Ez főleg a nőkre igaz, ők csak esztétikai minőségükben vannak jelen, játékuk csapnivaló, sajnos. Worthington amennyire nem volt rossz Cameron filmjében, itt úgy tűnik arcidegbénulást kapott, mert a 3 arckifejezés/film arány nem épp dícséretes, de legalább kissé szórakoztató. Liam Neeson, (ha leszámítjuk a nevetséges Zeusz jelmezt) legalább próbálkozik színészkedni, de a kőbuta szkript és a hozzá nem értő rendezés jelentősen gátolja ebben. Ralph Fiennes kicsivel most felül is múlja, bár azt nem értem, hogy miért áll olyan görnyedten és miért totyog úgy, sőt egyáltalán önmagában miért néz ki úgy, mint a szakállat növesztett Ozzy Osbourne, mint Hádész. Plusz Hádész a mitológiában félt, de NEM gonosz isten, hanem kifejezetten szimpatikus alak, ellenérzések is csak a "munkája" miatt voltak irányában. De, hogy miért kell így beállítani az rejtély marad.

Tulajdonképpen, egy ostoba, ámde szórakoztató popcornmozi lett a Titánok harca. Amíg nézi az ember és bambul ki a fejéből, addig leköt és kellemesen elfoglal, bár az agy kikapcsolása alapkövetelmény a megtekintéséhez. A látvány és a zene szinte tökéletes, a dinamizmus OK, a többivel persze már nem így áll a helyzet. A kamu 3D persze azért ciki, és az újranézés is kizárva, de egyszeri alkalomra jó volt, bármennyire felemás is a végeredmény.

50%

Ozzy Osbourne-t alighanem senkinek sem kell bemutatni, mindenki hallott már róla, ha máshogy nem is akkor a valóságshow-ja ürügyén, ami sokáig az MTV legnézetebb műsora volt és (sajnos) a Győzike show közvetlen ihletője lett (bár látszik ez a különbség az amcsi és a magyar tv között, nekik egy olyan ember házát sikerült bekamerázniuk aki azért zenében is elég sok mindent tett le az asztalra). Ismertté a Black Sabbat énekeseként vált. Az együttesben remekül kihasználhatta egyedülálló, magas, bár néha valóban kissé nyávogós hangját, ami sokáig meghatározta a Sabbath hangzását. Zűrös életvitele, megbízhatatlansága, alkohol és drogfüggősége miatt azonban '80-ban távoznia kellett a bandából, érdekességként pedig megjegyezném, hogy az utódját (a nemrég tragikus módon, gyomorrákban elhunyt) Ronnie James Dio-t az a Sharon hívta meg énekesnek, aki most Ozzy felesége. A váltás persze kicsit megviselte Ozzy-t így az elkövetkező fél évet, saját bevallása szerint pizzán, sörön, konyakon és kokainon élve egy hotelszobában töltötte. Persze kijutott a gödörből és elkészítette első szólóalbumát, ami a Blizzard of Ozz címre hallgatott és újra elindította Osbourne karrierjét.

Most pedig 2010-et írunk és a 3 éve megjelent Black Rain után új albummal jelentkezik a rock-metal legenda. A Black Rain bár anyagilag sikeres volt, minőség terén hagyott némi kívánnivalót maga után. Az I Don't Wanna Stop-on kívül említésre méltó dal nem hangzott el a lemezen, ráadásul Zakk Wylde is pihentette a kezét, már ami a gitárszólókat illeti. A turné pedig ami követte, nos hát az sem volt túl emlékezetes, Ozzy hangjáról pedig bebizonyosodott, hogy már rég nem olyan jó, mint annak idején volt, öreges és karcos, hiába a whiskey és a kokain kombináció nem épp a hangszálakra gyakorolt jó hatásáról ismert. Persze ennek ellenére amikor megtudtam, hogy a metal nagyöregje új albumon dolgozik azért érdekelni kezdett a dolog. Most pedig, hogy kész van a mű, meg kell mondjam csalódtam. De felejtsük el a Black Rain-t, mert ezúttal ez a csalódás maximálisan kellemes volt. Merőben új és más anyag lett ugyanis a Scream-ből.

Kezdjük azzal, hogy Ozzy kisérőzenészeket cserélt. Hamar megvált Zakk Wylde-tól és Mike Bordin-tól, akik az elmúlt években 8 albumon dolgoztak vele együtt. A helyükre Gus G. (aka. Kostas Karamitroudis) és Tommy Clufetos került. A producer és dalszerző (persze Ozzy segítségével) ezúttal Kevin Churko-volt.

Nos amit fentebb mondtam Osbourne hangjával kapcsolatban az sajnos továbbra is áll. Énekelni valójában sosem tudott, ha technikailag nézzük, de síron túli orgánuma 40 éves zenei karriert eredményezett neki. És épp ez a hang amit az öregedés és a szerek hatására egyre inkább elveszít. Viszont ez kreativitás terén meglehetősen jó atással volt az öregecskedő énekesre. Ugyanis emiatt új stílust kellett kitatlálnia, ezt pedig megoldotta. Már az előző lemezen is érezhető volt a gépi torzítás az énekhangon, itt azonban Ozzy (amellett, hogy leegyszerűsítette a dalokat) maximálisan kihasználta a 21. századi studiótechnika összes vívmányát. Az énekhang végig kicsit torzított és érezhetően utókezelt, néha szaggatott. A digitális nyújtások és effektek a vokál mellett a zenekari részeknél is felfedezhetőek, ami egy modern, agresszívabb hangzásvilágot ad az albumnak, teljesen eltérőt a korábbi '80-as évekre visszamutató lemezekkel szemben.

Így tehát amit kapunk egy sötét, nagyon jól kevert, újító szellemű, modern heavy metal album. A hangzásvilág végig egységesen sötét és súlyos, az elektronikus effekteknek köszönhetően már-már indusztriális. Igazából az egyetlen nagyobb hibája maga az egységesség, ezért időnként túlságosan masszaszerű az egész, egy kicsit több változatosság azért belefért volna szerintem. A kezdőszám a Let It Die a legmodernebb hangzású darab a korongon, itt található a legtöbb studiómunka és effekt, de kellően kemény és sötét, nagyszerűen megalapozza az elkövetkezőket. Az ezt követő Let Me Hear You Scream slágeres, vélhetően eleve annak is készült, de amíg ilyen addig felesleges emiatt panaszkodni. Én személy szerint még a Diggin' Me Down-t emelném ki, de a többi szerzemény, mint a Soul Sucker, a Life Won't Wait (ami inkább ballada szerű), Crudify, vagy I Want More is maximálisan hallgatható, csak itt jön elő az egységesség (vagy akár egyformaság), hogy a fenti három számon kívül nem nagyon lehet mást kiemelni.

Na akkor a végére annyit lehet még elmondani, hogy a Scream személyében, egy újító hangvételű, sötét, komor, kemény, olykor Rob Zombie (amíg még nem szegődött el pocsék Halloween filmeket dirigálni) legjobb pillanatait idézően indusztriál szerű metal lemezt tisztelhetünk. A műfaj kedvelőinek nyugodt szívvel merem ajánlani, nekik vélhetően nem fog csalódást okozni, de tehetnek vele egy próbát azok is akik eddig nem ismerték a Sötétség Hercegének korábbi munkásságát, hátha elnyeri a tetszésüket ez a modern, digitális kevesrésekkel és szűrésekkel, torzításokkal tarkított lemez. Amikor a többi régi, nagy, legendás együttes vagy előadó teljesen ráfekszik a retro hullámra be kell valljam felüdülés egy ilyet is hallani, bár utalásokra a korábbi nagy pillanatokra nyugodtan számíthat aki próbát tesz vele. Az októberi Ozzy koncert a Sportarénában pedig nagyon várós, és a klasszikus Black Sabbath nóták mellett felcsendülnek majd a Scream dalai is.

Ősszel lesz egy éve, hogy ezen a blog-on osztom meg filmmel és zenével kapcsolatos élményeimet, legyen az pozitív vagy negatív. Áldozatos munkámnak meglett a gyümölcse, pár embernek tetszettek a kritikáim és így végül meghívtak szerkesztőnek a sorozatportal.neobase.hu-ra, hogy ha lehet akkor ott is tegyem közzé film és sorozatkritikáimat. Ezt a meghívást én kézséggel el is fogadtam.

Így tehát aki továbbra is szeretné olvasni az írásaimat az a fent említett oldalon is keresse a Lestat a vámpír névvel fémjelzett bejegyzéseket és továbbra is jó szórakozást hozzájuk. Ez persze csak egy apró változás, korántsem azt, hogy innentől befejezném ezt a blog-ot még az egy éves évforduló előtt.

A blog tehát élt, él és továbbra is élni fog, nem szeretném elhanyagolni, de immár így két helyre köteleztem el magam, így lehet, hogy kevesebb írást fogok itt közzétenni. Viszont pár új témakört is szeretnék ide beemelni, mert sikerült végre számítógépet cserélnem így tehát már 2007-nél újabb játékokkal is tudok játszani, tehát előfordulhat, hogy egy két játékot is véleményezek. Amellett pedig holnap lesz új bejegyzés, ami nem másról fog szólni, mint az egyik legnagyobb rock-és metal legenda nemrégiben megjelent új albumáról, ez pedig nem más, mint: Ozzy Osbourne és a Scream.

Megértéseteket köszönöm.

A világvégéről szóló, posztapokaliptikus filmek zsánere alighanem mindneki számára ismert hiszen azt hiszem a legtöbb ember az épp aktuális környezeti katasztrófákról szóló hírek, az ember természetet pusztító és kizsákmányoló tevékenysége, vagy az épp fellángoló háborús helyzetekről hallval legalább egyszer elgondolkodott azon, hogy hova is tart épp a világunk, milyenné is igyekszünk éppen tenni. Ez a műfaj pedig épp erre a kérdésre mutat egy nem túl bizalomgerjesztő, sőt inkább sötét és elkeserítő választ. Választ ami talán gondolkodásra kényszerít minket és változtatásra ösztönöz. Persze mind tudjuk, hogy valódi előrehaladást ebben a témában nem egy film előidézni, de ha már elgondolkodtat talán elért valamit. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy eddig olyan klasszikusok születtek a témában, mint a Mel Gibson-t szupersztárrá emelő Mad Max első 2 része (a harmadikról inkább említés se legyen, a hideg kiráz attól a gagyitól), a nagyot hasalt Kevin Costner-es Waterworld, de sokan már a nemrég megjelent az Út című mozit is ide sorolják Viggo Mortensen-nel a főszerepben. Spoiler a későbbiek során előfordulhat, szóval olvasás csak saját felelősségre, nagykorú felügyelete mellett ajánlott.:D

30 évvel a nagy világáégés után kapcsolódunk be a történetbe. Az atomháború tökretette a Föld ózonrétegét és sivatagot csinált a világból. A víz luxuscikknek számít és az emberek akár ölni és képesek érte. Elhagyott, kiégett épületek, rozsdás autóroncsok és temetetlen holltestek visznek csak változatosságot a kietlen homokvidékekbe. Egy ilyen tájon vándorol nyugat felé Éli, a hátizsákjában egy könyvet cipelve, ami alapvetően megváltoztathatja az egész világ sorsát. Épp ez a könyv, az utolsó példány érdekli a helyi városka önjelölt urát Carnegie-t is aki semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy a célját elérje és ezzel végleg megszilárdítsa hatalmát a világvége utáni világban.

Az Éli könyve abból a szempontból érdekes, mint film, hogy bár egy posztapokaliptikus víziót tár a szemünk elé nem feledkezik meg arról sem, hogy közben végig szórakoztató legyen. Még az is előfordulhat, hogy időnként elmosolyodunk, főleg az olyan kis poénocskákat amikor az idős házaspár lejátszójából egy '80-as (ugye '80-as??) évekbeli sláger a Ring My Bell csendül fel ebéd közben és hasonlók. De a másik téren sem vall szégyent, a hangulat köszönhetően a díszleteknek és a kietlenségnek kellően borongós és nyomasztó, annak ellenére, hogy tulajdonképpen végig vakítóan (esetünkben szó szerint) süt a nap.

Az akciójelenetek kivitelezése engem bevallom meglepett, nem számítottam ilyen brutálisan megoldott és végre követhetően vágott, véres harcokra. Az egyetlen baj, hogy ezekből kevés van és ennek csak az szólhat mentségére, hogy a hangsúly nem is ezen van.

Hanem a fő téma a vallás és a hit körül forog. A háború utáni vallásellenesség amit említenek akár ránk is utalhat, hiszen most a mi időnkben soha nem látott módon igyekszünk életünk minden területéről száműzni Istent és Jézust, ami nem egy pozitív dolog szerintem. Ugyanis Denzel Washington figurája is épp erről ad képet, hogy a hit igenis fontos, hogy képes reményt és erőt adni az elesetteknek, hogy annak a bizonyos könyvnek a tanításai nem is ostobaságok, hogy általuk talán szebbé és jobbá tehetnénk a világot és a kapcsolatunkat embertársainkkal. Utazásai során pedig rá mintha a gondviselés is vigyázna, hogy küldetése sikerrel járjon. Vele áll szemben Gary Oldman Carnegie-je, aki a tanítást saját céljaira és hatalmának növelésére akarja felhasználni ő a tipikus példája annak, hogy rossz kezekben micsoda pusztító fegyver is lehet a hitből, ahogy történt ez nemegyszer a történelem során. Ha nagyon továbbgondolunk akár az is eszünkbe juthat, hogy Éli képviseli a tiszta isteni tanítást Carnegie pedig az egyházat ami ezt eltorzítja és önös céljaira fordítja.

Denzel Washington jól alakítja (a túl nagy színészi teljesítményt azért nem igénylő) a szerepét, de nem kiemelkedő, azért láttunk már tőle jóval többet is, elég csak a Tűzben edzett férfi-re gondolnunk. Gary Oldman sokadik negatív szerepében ismét tökéletes, de ilyen karaktereknél ő nem is tud hibázni. Mila Kunis lóg ki egy kicsit a sorból, aki azon kívül, hogy tényleg gyönyörűszép nőről van szó esetében túl sok mindent nem rak hozzá a filmhez, a harcosnővé válása pedig a végén pedig még felesleges és logikátlan is. Mellettük pedig feltűnik még a Róma zord arcú legionáriusa Titus Pullo, aka. Ray Stevenson akit főszerepben láthatunk a Megtorló: Háborús övezetben. Szerepe túl sok mindent nem várt el tőle, elég volt morcosan néznie, azzal meg neki sosem volt gondja.

Borús hangulatú, szórakoztató, de a műfaj követelményeit is betartó, összességében profin összehozott kis világvége mozi lett az Éli könyve, amibe még egy kis vallásos példabeszéd is belefért és szerencsére ezen a téren nem szaladt el a készítőkkel a ló. Olyan klasszikus, mint a Mad Max és társai persze soha nem lesz, erre minimális esélye nincs, de a témára fogékonyaknak egy nézést mindenképp megér, és a 2010-es (eddigi) mezőnyben is elől foglal helyet.

70%

Úgy látszik az, hogy nemrégiben értékeztem hosszabban a Gladiátor című, csodálatos alkotásról meghozta a kedvem a többi hasonló jellegű (leginkább Ridley Scott filmjét követő, esetleg utánzó) és műfajú filmekhez. Ugyanis a több Oscar-díjat is bezsebelt és igazi közönségkedvenccé és klasszikussá vált művet több hasonló stílusú mozi is követte, persze azt a színvonalat és sikert maximum csak megközelíteni tudták, elérni vagy esetleg meghaladni semmiképpen. Az egyik ilyen film a Trója, ami ezen próbálozások közül a leginkább megosztotta a kritikusokat, de még a közönséget is. Valahogy tényleg csak nagyon szeretik, vagy pedig nagyon lehúzzák a filmet, köztes véleményt, vagy olyat ami szimplán átlagosnak állítaná be nemigen, vagy csak nagyon keveset olvashatunk. Én egyébiránt az első táborba tartoznék, a Trója esetében egy kifejezetten kedvelhető, bár messze nem tökéletes filmről beszélhetünk. Az írás a továbbiakban meglehetősen spoilergazdaggá is válhat, így tehát akik eddig még nem látták és úgy vélik, hogy ez a kritika hozná meg hozzá a kedvüket azok keressenek más lehetőséget. Vagy csak szimplán nézzék meg a filmet.

Bár általában szokásom pár mondatban részletezni az épp aktuálisan elemzett mozi tartalmát, ettől jelen esetben eltekintenék, és leginkább azt mondanám, hogy aki ezt a sztorit nem ismeri az legyen szíves és ássa el magát (lehetőleg egy erősen belvizes helyen), hiszen középiskolai tananyagról van, emellett pedig ha valami, hát akkor a trójai háború története az általános alapműveltség része. Tehát legyen elég annyi, hogy a Trója erről a bizonyos háborúról szól, ami létező legismertebb háború a földön és mindezt egy nőért vívják, a legnagyobb görög és trójai hősök.

Wolfgang Petersen filmjét sokan Homérosz Iliász című eposzának az adaptációjának tartják. Na ez az ami NEM IGAZ. Vagy legalábbis csak részben. Tény, hogy követi a görög író egyik leghíresebb művét, de merít máshonnan is bőven. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy a trójai háború mondakörének (bizony, ez egy egész mondakör a görög mitológián belül) történelmi-háborús-kalandfilmmé alakításával van dolgunk, amolyan Ridley Scott féle Gladiátor stílusban. Ugyanis maga az Iliász csak egy részlet a trójai háborúból, nincs benne sem annak kitörése, sem pedig a befejezése amit az érdeklődők az Odüsszeia és Aeneis című művekben olvashatja. A film azonban az egész háborút mutatja be, jelentősen lerövidített cselekménnyel (a 10 éves ostrom kb. 2 hét alatt játszódik le) és megközelítőleg úgy ahogy az annak idején történhetett.

Tisztán történelmi filmről már csak azért nem beszélhetünk, mert a történetnek mindössze annyi bizonyítéka van, hogy a mitológia által megénekelt helyen valóban állt egy Trója nevű város, amit hatalmas fal vett körül és romjai jelenleg is elérhetők a turisták számára. Viszont az ún. realitásértéket az növeli, hogy a filmből kimaradtak az istenek, pedig ők a mondakörben szerves részei a harcoknak, ki egyik, ki másik oldalt segíti, olykor egymás de főleg a halandók rovására. Itt ez hiányzik, pusztán csak földi emberek küzdenek földi emberekkel. Az egyedüli isten(nő) aki valamilyen szinten megjelenik az Akhilleusz anyja (Akhilleusz Péleusz király fiaként és Thetisz tengeri istennő félisten gyermeke) Thetisz, de nincs rá utalás, hogy a filmben is "különleges" származású lenne. A mitológia mellőzése mellett pár durvább, mondjuk úgy nem hollywood-kompatibilis része is kimaradt a mítosznak, ilyen például Agamemnón lányának Iphigeneia-nak véres feláldozása Poszeidónnak, de nem láthatjuk a Laokón csoport születését sem.

Na de egyelőre elég a mitológiából és ugorjunk vissza a filmre. A játékidő meglepően hosszú, bő két és fél órás még a moziváltozat is és akkor a bővítettről még szó sem esett. Ennek következtében sajnos óhatatlan, hogy a lendület olykor lecsökken, de szerencsére ez az állapot sosem tartós, jön egy új csatajelenet, vagy konfliktus ami újra mozgásba lendíti az eseményeket, így tehát igazából unalmassá sosem válik és a néző képes egyhuzamban kibírni a játékidőt. Petersen rendezése szintén profi munka, tehetséges azért ez a német úriember, mégha olykor ezt fel is áldozza Hollywood kedvéért (Elnök különgépe többek között), itt szerencsére ez kimaradt. Az operatőri munka viszont inkább felemás képet mutat, az akciójeleneteknél tökéletes a fényképezés, ott nagyon jól szolgálja és segíti a mozgásokat. Viszont van jó pár jelenet ahol én személy szerint nem ezeket a beállításokat alkalmaztam volna.

Ami viszont abszolút tökéletesen sikerült az a kor, a díszletek és a jelmezek, ezt aztán tényleg eltalálták Petersen-ék. Én személy szerint szinte pontosan így képzeltem el a görög történelem ezen szakaszát, amit mükénei kornak hívnak. Igen, ugyanis itt erről a korszakról volna szó. Olvashatók ugyanis olyan vélemények akik kék tengert (ez mondjuk megvan), hófehér épületeket, jón és dór oszlopfőket és vázafestményeket vártak a filmtől. Őket ki kell ábrándítanom, ez az antik görögország tipizált képe, aminek az idejét kr. e. 776-tól (az első olimpiai játékok, ha ez mond valamit) számítjuk, a trójai háború pedig durván kr. e. 1000 körül játszódhat, vagyis bő 300 évvel korábban, amükénei korban, ahol nagyjából ilyesmi volt az építészet, de ennek kevés valós bizonyítéka van, lévén a most széles körben ismert építeszeti műremekek főként ezekre épültek rá. A fegyverek, kardok és páncélok egyébként baromi stílusosan is jól néznek ki, főleg Akhilleusz kellékei mutatnak nagyon pofásan, de Hektór sem panaszkodhat, nála is kitettek magukért a kellékesek.

Petersen szerencsére egy dolgot valóban az Iliászból vett át, ez pedig Akhilleusz motivációja, ami Homérosz eposzában is ugyanez. A halhatlanság elérése nagy tettek által, hogy még a későbbi korok is csodálattal ejtsék ki a nevét. Ha az eredményt vesszük tulajdonképpen igaza volt héroszunknak, hiszen most, jó 3000 évvel a harcok után is róla beszélek, szóval valóban halhatatlanná sikerült válnia és egy egész világ tudja, hogy kiről van szó, ha elhangzik a neve. Így tehát ez a film fő kérdése is. Nagy tettek, bátorság, hősiesség által belevésni a nevünket a történelem nagykönyvébe, még ha tudjuk is, hogy ez okozza majd a végzetünket is. De lehet ezt tovább is gondolni és akkor fel is vetődik a kérdés: melyik életforma ér többet? Békésen, hosszú ideig élni, gyerekeket, unokákat nevelni egy szerető feleséggel, majd pedig a generációk előrehaladásával szépen kikopni a világ emlékezetéből, vagy pedig egy rövid ámde tartalmas (persze ez szubjektív, hogy kinek mi a tartalmas), robbanásszerű életet élni, de úgy, hogy abban aztán minden benne van, rengeteg kockázattal és eseménnyel. A választás mindenkinek a szíve joga, Akhilleusz barátunk, mint tudjuk ez utóbbit választotta és fentebb írtam, hogy lehet, hogy nem döntött rosszul.

Másik momentum még ami mindenképpen maximális pontot érdemel, a harcjelenetek kidolgozása. Nagyszabású csatajelenetek (már-már Gyűrűk ura szint) tarkítják a mozit, amiből szerencsére a vért és a brutalitást sem spórolták ki. Pitt küzdőstílusának kialakítása pedig abszolút dícséretes és nagyjából azóta is a legjobb ebben a műfajban. Petersen azt nyilatkozta, hogy a görög vázaképeken látható festmények alapján álították össze a mozdulatokat, tették mindezt úgy, hogy a modern közönség számára is teljes mértékben fogyasztható legyen. Ez hiba nélkül sikerült, Akhilleusz és Hektór összecsapása ezáltal pedig a film tetőpontja és klasszikus jelenet lett, tényleg emlékezetes.

A zenét viszont mindenképpen hibának kell felhoznom, James Horner egy kevésbé jól sikerült munkájáról van szó. Persze van benne pár jó tétel is (kevés), de ezek egyike sem emlékezetes, és az átlagot is max. egy nagyon közepes felé billenti. Egy ilyen nagy nevű szerzőtől ez gyenge munka, de sajnos nem az egyetlen. Szerencsére az Avatar-hoz ennél már fényévekkel jobb muzsikát sikerült az asztalra raknia.

A színészválasztás valóban támadható, főleg a főszereplőé, de az nem mondható, hogy Pitt nem oldotta meg a feladatát. Amellett, hogy szépen formába hozta magát (jó még így sem egy Kevin Sorbo) tökéletesen alakította az engedetlen, dicsőségvadász, ámde kissé nagképű és arrogáns harcost (számomra mindig is Akhilleusz volt a legkevésbé szimpatikus hérosz a mitológiából), aki halhatatlanná akarja tenni a nevét. Eric Bana azonban még nála is jobban alakít, tény, hogy neki a karaktere is szimpatikusabb, kedvelhetőbb, mint a macsós főhősé. Orlando Bloom a tőle elvártat itt is hozza, a gyáva Parisz herceg szerepét, bér azt nem értem, hogy miért kellett Michael Knight göndör hajkoronáját viselnie. A film legjobb alakítása Brian Cox-é, az erőszakos, hatalomvágytól fűtött Agamemnón király szerepében (bár itt is elnyeri méltó büntetését a film végén, a mitológiában ennél azért sokkal súlyosabb és teljes joggal kiérdemelt büntetést rónak rá az istenek). Diane Kruger valóban kimondottan szemrevaló és szép nő, mind alakjában, mind arcában, de hiányzik belőle az a kisugárzás ami Heléna szerepéhez elengedhetetlen lett volna. És emiatt nem olyan nő aki miatt érdemes lenne ölni, vagy porig égetni a föld legnagyobb városát. A stáblistát emellett még olyan nevek ékesítik, mint Sean Bean a fortélyos Odüsszeüsz szerepében és Peter O'Tool, mint Priamosz trójai király, aki Agamemnón-nal ellentétben meg is érdemli titulusát.

Na akkor összegzés. A hibák és pozitívumok összesítésénél mindenkéép a pozitív oldal felé billen a mérleg, hiszen a profi rendezés és akciójelenetek a korhű és mesterien kidolgozott díszletekkel karoltve képesek feledtetni a gyenge zene és pár rossz kamerabeállítás emlékét. Ha pedig eltekintek az olyan hibáktól, hogy Akhilleusz sosem élte meg Trója elestét és még csak nem is Parisz ölte meg, vagy, hogy az ostrom két hét alatt lezajlik, akkor azt kell mondjam, hogy igen, egy ügyes, szerethető történelmi-kalandfilm a Trója, akár többször is nézhető és a Gladiátor követői közül talán ez sikerült a legjobban.

80%

Május 28-án, azaz tegnap Magyarországon járt a rockzene talán legnagyobb hatású, de mindenképp egyik leglegendásabb együttese a méltán híres KISS. Ha ki kéne választanám egy olyan külföldi rockegyüttest, akikért mindenek fölött rajongok, akkor nagy valószínűséggel rájuk böknék és ez nem véletlen. Esetükben ugyanis egy maximálisan egyedülálló jelenséget tisztelhetünk. Ezt a fajta zenét és ezt a design-t előttük még nem csinálta senki és igazság szerint utánuk sem. Bár követők akadtak szép számmal és olyanok is akik ezt a stílust továbbvitték, mégiscsak ők az etalon ebben a műfajban. Zenét viszont tényleg nem csinált senki más ilyet.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a KISS dalai egyediek. Tulajdonképpen egyszerű, fülbemászó dallamvilág, egyszerű, olykor a szexualitás témáját középpontba állító (Lick It Up például), könnyed és könnyen megjegyezhető (és utána fejből kiverhetetlen) dalszövegek és utánozhatatlan stílus. Ahhoz képest, hogy lassan már nyugdíjkorhatár közelében járnak, mind a mai napig ugyanazzal a kirobbanó energiával, lazasággal és élvezettel (bizony látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik amit csinálnak) játszanak, mint a kezdő korszakban, de hát ezt már a Sonic Boom albumon is hallhattuk ugye. Így tehát úgy éreztem, hogy ezt nem szabad kihagyni, nagyon régen jártak ugyanis errefelé és lehet, hogy a következő alkalmat már ők nem élik meg (mi persze reméljük ennek ellenkezőjét). Erre tehát el kellett menni. A jegyet már márciusban bezsákoltam (természetesen a előlre küzdőtérre 20 ezer pénzért) és vártam a tegnapi napot.

 Azt persze el kell mondani, hogy mivel én nem Budapesten élek, hanem a Sin City-ben, de hívhatjuk mediterrán Ózdnak is (Miskolcról van szó egyébként ha nem esett volna le), ezért nekem már eljutni sem volt egyszerű, de találékony vagyok és megoldottam. Mindegy ez nem lényeg és magához az élményhez szervesen nem kapcsolódik. Még jóval kapunyitás előtt, fél 6-ra sikerült eljutnom a Sportaréna bejáratához, ahol már párszázan tülekedtek a kapuk előtt (a vicc az egészben, hogy azok siettek a legjobban bejutni akiknek fix ülőhelyük volt). KISS pólók és kifestett arcok, ahogy kell, ilyen egy jó közönség. Viszont itt sikerült szembesülnöm az emberi hülyeség egy újabb remek példájával. Egyes emberek képesek 10-20 ezer forintokat kiadni koncertjegyre, majd a tomboló napsütésben (csak, hogy jobban üssön) csattrészegre inni magukat és így persze rohadtul nem emlékeznek majd az egészből semmire. Nem hiszem, hogy megérte.

 Nagy nehezen sikerült találnom egy vendéglátóipari egységet ahol adnak emberi fogyasztásra alkalmas ételt, és ezek után indultam vissza a helyszínre. A kapukat már kinyitották, így tehát egy kellemes motozás után irány a küzdőtér felé. Szerencsére korán érkeztem, így a színpad előtti harmadik sorba szépen be is betonoztam magam. Volt pár külföldi is (főleg szlovákok), de olyanok is akik az egész turnét végigbulizzák az együttessel (hát van egy életük mit ne mondjak). Az egyikük még a fotóalbumát is közreadta, mi meg irigykedtünk, hogy a képeken Stanley-vel és Simmons-sal eszik egy asztalnál meg csupa hasonló dolog.

 Na a hosszúra nyúlt bevezető után végre térjünk rá a zenére. Az előzenekar szerepét a svéd énekessel kiegészített H.A.R.D. együttes töltötte be. Nem rossz együttes egyébként, bár így végighallgatva sajnos az a fajta zenekar akiknek minden számuk majdnem egyforma. Szegények mindent megpróbáltak, hogy hangulatba hozzák a közönséget, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hiszen a KISS-re éhes nézősereg, nem volt igazán kíváncsi rájuk. Zeneileg amúgy az egyformaságtól eltekintve egyáltalán nem rosszak, klasszikus hard rock-ot játszanak. Apró hiba egyedül, hogy az énekesük az Into The FIre-ban egy ponton nagyon ráerőltetett a hangjára, amitől egy kissé berekedt így a magas hangok nem jöttek már úgy ki. Nem játszottak túl hosszú ideig, sőt nagyjából pont eltalálták a megfelőlő időtartamot. Utána kezdődött a színpadátrendezés, ami hát majdnem fél óráig tartott. De mivel a banda 40 kamionnyi cuccot hozzot, volt is mit pakolni. Majd a fekete KISS zászló leszedése után elkezdődött az igazi őrület.

 A KISS egy kivetítős műsorszám után érkezett és miután sikerült beemelődniük (szép magyarosan) a színpadra rögtön bele is csaptak a közepébe. A Sonic Boom album kezdődalával a Modern Day Delilah-val indult a show, dőlt a füst és repkedtek a lángcsóvák (amik iszonyatos hőt bocsátottak ki, gyanítom, hogy még akik ültek azok is érezték a hullámot). Eric Singer a dobos egy nagyjából 3 méteres emelvényen foglalt helyet, itt püfölte hatalmas erővel a szerkót, beleadta ami kell.

 Az ígéretet sikerült betartani, tényleg 35 év teljes zenei anyagát lefedő műsort hoztak a budapesti közönségnek, bár főleg a régi slágerek kerültek előtérbe, de az új albumról is játszottak még több nótát. A hangzás profi volt, betöltötték az egész teret és ezzel pillanatok alatt sikerült hangulatba hozniuk a közönséget. A show-t alapvetően Paul Stanley vezette, annak ellenére, hogy Simmons mindezt magyarul is megtehette volna. Persze Stanley-t sem kell ilyen téren félteni, valódi frontember, nagyon ért a hangulatteremtéshez. A dolog szépséghibája annyi, hogy beszéd közben furcsán jönnek ki az oktávnyi hangkülönbségek amikkel operál és, hogy angolul beszélt. Ugyanis amikor a Black Diamond-nál meg akarta énekeltetni a közönséget, angoltudás hiányában elég sokan nem vágták, hogy tulajdonképpen miről is van itt, elég volt csak ránézni a tekintetekre. De végülis mindenkihez eljutott előbb utóbb a lényeg, így sikerült éneklésre bírni Pestet.

 A pirotechnikai elemek széles tárháza tárulhatott a néző előt, tűzijáték, füst, színes lángcsóvák, tűzköpés és minden ami kell. A háttér az idők szavára hallgatva már nem a többméteres KISS felirat, hanem egy óriáskivetítő volt, ami kimondottan jó döntés. Kivetítőkből amúgy sem volt hiány, így legalább a hátul ülők is minden mozzanatot láthattak. Az együttes teljesen bemozogta a színpadot, kilométerhiányuk a közeljövőben nem hiszem, hogy lesz. Volt a tipikus a hármas gitároszás is. Emellett pedig végig mindenféle tárgyakat, főleg pengetőket dobáltak a tömegbe. A pengetőket egyébként a gitárokban kialakított üregből szedték elő és dobálták százszámra, majd amikor kifogyott az adagoló gyors gitárváltás és mindezt újra.

 Igazi nagy pillanatokban sem szenvedtünk hiányt, volt gitár vs. dob párbaj, petárdát lövő gitárral és füstöt okádó dobokkal Tommy Thayer és Eric Singer prezentálásában. Persze Gene Simmons különszáma sem maradhatott el, a tűzfújás és a művér köpés. Majd ezek után felrepült a színpad tetején kialakított kisebb színpadra. Itt beszélt magyarul a közönség nagy örömére, majd elénekeltette a Sportarénával, az Az a szép... kezdetű örökzöld megaslágert (hatalmas figura ez a fickó). A ráaádásban inkább Paul-é volt a főszerep, az I Was Made For Loving You közben átrepült a közönség feje fölött a keverőpult feletti forgószínpadra és ott énekelte végig a banda talán legszélesebb körben ismert és legnagyobb slágerét. A már említett dalok mellett még olyan klasszikusokra is sor került, mint a Dr. Love, a Love Gun, Lick It Up, a Shock Me, az új albumról az Animal, a Say Yeah és persze az elmaradhatlan Rock And Roll All Night, a konfettiesővel, prögő tűzkerékkel, petárdával, füsttel és tűzzel. Amiket viszont én hiányoltam: Heavens On Fire, Reason To Live, Forever, a Strutter és a God Of Thunder. Volt helyettük viszont az igazi összekapaszkodós, öngyújtóval világítós God Gave Rock 'n' Roll To You.

Mivel lehetne ezt a sokmindent összefoglalni? A hangulat annak ellenére, hogy nem volt teltház óriási volt. A látvány és a show szintúgy és emellett még arra is figyeltek, hogy amit játszanak, a zene is tökéletes legyen. Sok fiatal banda is csak álmodhat arról az energiáról amivel a KISS játszik végig egy ilyen több, mint 2 órás műsort. Szóval igen, a nagy öregek ismét megmutatták, hogy mitől döglik a légy és mi is az igazi rock 'n' roll. Nem véletlen, hogy szinte már megalakulásuk után legenda vált ebből a bandából és ez elsősorban nem a külsőségeknek köszönhető, hanem annak, hogy élvezik és szeretik is amit csinálnak. Egy ilyen koncert pedig valóban életreszóló élmény. Elég sokan gondholhatják így hiszen egész családok együtt jöttek el, hogy ezt láthassák és én azt mondom igazuk is van. Röviden: életem koncertje.

Vannak olyan filmek amelyek már szinte a bemutatásuk után klasszikussá válnak és hatalmas rajongótábort építenek maguk köré. Mint ahogy olyan filmek is vannak amelyek teljesen megérdemelten teszik ez. Nos ilyen lenne RIdley Scott Gladiátora is, az 5 Oscar-ral és 2 Golden Globe-bal jutalmazott mozi, bár még csak 10 éves valóban klasszikus státuszt vívott ki magának, meglepően hamar és nem túlzás ha azt mondjuk, hogy egyike az új évezredben készült legjobb filmeknek. A továbbiakban leginkább azt boncolgatnám, hogy ennek mégis mi lehet az oka. Hogy a 300-at idézzem kicsit változtatva: Hosszú lesz, de remélem élvezni fogjátok.

Ridley Scott (fivérével Tony Scott-tal együtt) olyan rendező akit leginkább rendkívüli vizuális megjelenítő képessége folytán ismernek el, de eddigi munkái során már bizonyította azt, hogy a történetet, a mondanivalót és az adott alkotás által közvetített értékeket is a helyén tudja kezelni. Olyan filmekkel örvendeztette meg eddig a nagyérdeműt, mint a Szárnyas fejvadász (ami talán máig a legjobb munkája), a Nyolcadik utas: a Halál (Alien), a Sólyom végveszélyben, az 1492, a Thelma és Luise és természetesen a Gladiátor.

Marcus Aurelius a bölcs császár kora idején járunk, a germániai hadjárat végén. A császár élete utolsó napjait éli, így a győztes csata után utódjául generálisát és barátját Maximus-t jelöli ki, hogy megakadályozza fia, a hatalomvágytől fűtött Commodus rémuralmát és visszavezesse Rómát a köztársaság államformájába. A sértett Commodus azonban megöli apját, és Maximus családját. A tábornok azonban ellenáll. Rabszolgakereskedőkhöz kerül, majd egy vidéki arénába, ahol gladiátor lesz. Innentől már csak a jogos bosszú fűti, meg kell nyernie a tömeget, hogy majd midőn a császár előtt áll az aréna homokján beteljesíthesse sorsát.

Ridley Scott monumentális filmje, bár történelmi filmnek mondják sokszor elrugaszkodik attól és fikcióba megy át. Természetesen vannakolyan momentumai és elemei, amiben hű az alaphoz. Állítólag Commodus császár valóban kitűnő képességű kardforgató volt és valóban lejárt az arénába harcolni a gladiátorokkal. Az így kialakult képen egyedül talán az ronthat kicsit, hogy ellenfeleinek (az egyenlő esélyek jegyében) csak fakardot adott. Marcus Aurelius pedig valóban remek hadvezér, emellett edig valóban bölcs ember és filozófus volt, tanításai és elképzelései ma is olvashatóak az erre fogékonyak számára.

A történelmi valóság kicsit szabadabban kezelése ezúttal azonban inkább erény, mint hátrány. A rendező így sokkal jobban rá tud világítani a római politikára, a tudatlan tömeg befolyásolására, a színfalak mögötti ügyeskedésekre és áskálódásokra. Sem a császár, sem pedig a szenátorok gyülekezete nem szolgálja a népet, mint ahogy azt hangoztatják, hanem mindkét fél csak a saját hatalmát és önös érdekeit félti a másiktól. Esetükben nincs jó és rossz, fekete és fehér, hanem csak a hatalom van, amihez egyformán ragaszkodnak, a másik kárára természetesen. Ezt tökéletesen viszi vászonra Scott és ennek az állapotnak ilyen magas színvonalú kivitelezését azóta is egyedül talán a Róma című, kifejezetten remek (és sajnálatosan rövid) sorozat tudta megvalósítani.

Természetesen nem csak politika és az áskálódás ábrázolása miatt kell piedesztálra emelnünk eme klasszikust. A film képi világa már önmagában is olyan gyönyörű és profi, hogy saját külön írást érdemelne, a rengeteg ötletes és minőségi meogldás, ahogy ezt vászonra vitték. A szállingózó hó a a germániai erdőkben, a lassítva hulló rózsaszirmok az arénában, sőt önmagukban a lassítások, a szélben lengő búzakalászok mind igazi kényztetés a szemnek. Sőt Scott még a véres harcokat, a pusztítást is képes a maga módján széppé varázsolni, pedig a nyílt sebekről és a fröccsenő vérről nem épp ez jut az ember eszébe. A csaták, a párharcok és az erőszak ábrázolása mégis szinte művészi szinten van jelen a műben. Az a jelenet pedig amikor a halott Maximus az Elysium-i mezőkön lépked a családja felé, csodaszép és szívszorító is egyben. A színvilág is kifejezetten szép, főleg sárgás színeket használ Scott, ami nagyban hozzátesz a hangulathoz.

Hogy miért jó film még a Gladiátor? Mert olyan értékeket képvisel, amiknek fokozatos eltűnése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a világunk ma ott tart ahol. Mik is ezek az értékek? Amiket Marcus Aurelius és Maximus is képvisel: a bölcsesség, a tisztesség, a becsület, a kötelességtudat, a hűség, a bátorság, a síron túl is tartó szeretet, az erő. Ezek azok az eszmék és erények amik szemben állnak Commodus tulajdonságaival, a hatalomvággyal, a pusztítással és az őrülettel. Bár a császárnak is vannak olyan abilitásai amik jól és jóra használva akár erények is lehetnének mégsem ez a jellemző, hiszen hatalomvágya, önzése és elborult elméje teljesen a visszájára fordítja ezeket, ami végül a sorsát is megpecsételi. Esélyeit nagyban rontja még a szexuális vágya a nővére iránt. A császár és Lucilla jeleneteit végig áthatja ez a szexuális feszültség, szinte tapintható a nő félelme és Commodus természetellenes vágyakozása.

A két értékrend összecsapása Maximus és a császár a küzdőtér előtti találkozásakor éri el tetőpontját, ahol az uralkodó csak aljas trükkel reméli elérni a célját, hiszen teljesen tisztában van vele, hogy mind emberileg, mind harci képességeit tekintve messze a tábornok alatt áll. Maximusnak pedig már nincs vesztenivalója és annak a tudatában állhat végre jogos bosszút, hogy hamarosan hazatérhet, oda ahová tartozik.

Hans Zimmer zeneszerző mindig is arról volt híres, hogy bátran mer elektronikus hangszereket használni és ezekből egyszerű, fülbemászó mégis magas nívójú dallamokat tud elővarázsolni. A Gladiátorhoz komponált zene, talán életének eddigi legjobb munkája. Maximálisan illeszkedik a képekhez, szolgálja a hangulatot, amellett pedig szomorúan szép. Azon ritka filmzenék közé tartozik amik maximálisan élvezhetőek a film nélkül is, de a film lényegesen kevesebbet érne nélkülük. Csodálatos munka került ki tehát Zimmer kezei közül és nem tagadom, hogy most is miközben ezeket a sorokat gépelem is ez ez a mestermű dübörög a hangfalaimból. Nagyszerű.

Akárcsak a szereplők és a színészek munkája. A mozi Russel Crowe-nak egy teljesen megérdemelt Oscar-t hozott. Tényleg hatalmas alakítást prezentál Crowe, miatta egyszerűen kötelező eredeti nyelven nézni a filmet és hallgatni mély, megnyugtató orgánumát. Joaquin Phoenix, szerintem szintén megérdemelt volna legalább egy díjat, kár, hogy nem válthatta valóra a jelölését, pedig hibátlanul alakította az elmebajos császárt. Sikerült vászonra ültetnie azt az ellenszenvességet ami a történelmi Commodus-t is jellemezte, ezt pedig megtoldotta némi alattomossággal és aljassággal. Profi alakítás. Még Raplh Moeller-re sem lehet egy rossz szavam sem, epdig őt aztán sosem kedveltem, és ezen nem segít az sem, hogy mostanában milyen vacak, ZS kategóriás gagyikban szerepel. Itt azonban nincs vele gond. Connie Nielsen nagyban hozzájárul ahhoz, hoy közös jeleneteik Phoenix-szel olyan jól működnek ahogy. Marcus Aurelius szerepében pedig a mindig remek Richard Harris látható.

Minden szempontból nagyszerű és profi film lett Ridley Scott Gladiátora. Profi és mestermű, de mindezt úgy, hogy van benne szív és lélek az alkotók részéről. Minden képkockán érezhető, hogy mindenkinek fontos volt amit csinálnak és ez ad egy plusz varázst a mozinak, kár, hogy már ez a tendencia is kihalófélben van.

Csodálatos képi világ, hasonló jelzővel ellátható zenével és rendezéssel megfűszerezve és remek alakításokkal tarkítva. Talán még azt is ki lehetne mondani, hogy az almúlt 10 év kommersz filmjeinek csúcsa és ez esetben a kommersz nem szitokszó. Régi, hiteles értékek, hatalmas csatajelenetek, nagyszerű hangulat. Mit lehet még elmondani a filmről? Hogy igazi klasszikus és kötelező alapmű? Igen az. Hogy ezt mindenkinek látni kell? Igen. Amelett pedig még gyönyörű is. Azt hiszem nem is kérdés a végső értékelés.

100%

Nem is olyan régen, egy (egyébként teljességgel átlagos) romantikus vámpírregénynek és az abból készült (ha van ilyen még átlagosabb) filmadaptációjának köszönhetően soha nem látott vámpírdivat és vámpírláz köszöntött be nagyjából az egész világon. Bizony újra divat lett vérszívó barátainkról filmet készíteni és ezek többsége alapvetően sikerre is van ítélve (minőség ide vagy oda). Valószínűleg ez indíthatta el a készítőkben azt az elképzelést, hogy ha már a vámpírok feltámasztása (és sajnálatos lebutítása, úgymond 21. századivá gyúrása) ilyen remekül sikerült, akkor eljött az idő, hogy felélesszék a szombat esti fekete-fehér horrormatinék másik legendás és jellegzetes alakját: a farkasembert, avagy a vérfarkast. Korábban volt már hasonló kísérlet ebből a műfajból, igen a Van Helsing című katyvaszra gondolok, ami bár a maga módján még szórakoztatónak is mondható, horrornak egyáltalán nem mondható, amellett pedig még bukta is volt (kritikailag mindenképpen).

Lawrence Talbot sikeres színész, a bátyja halálhírét követően visszatér szülőfalujába Blacmoor-ba, hogy kinyomozza a valódi okot. Újra találkoznia kell apjával, akivel anyjuk tragikus öngyilkossága óta nem is beszélt. Hazatérve azt tapasztalja, hogy a falusiak egy legendabeli szörnyetegtől és démonoktól rettegnek. Először próbál reális magyarázatot találni a bátyja és a falusiak kegyetlen halálára. Később maga is összefut a szörnnyel, de a találkozás nem szerencsés, a bestia megharapja. Bár a seb szinte magától begyógyul, az igazi rémálom még csak kezdődik, hiszen közeledik a telihold ideje.

A készítők célja teljesen nyilvánvaló és világos. Nem megreformálni és megújítani akarták a farkasember mítoszát, hanem annak legrégebbi gyökereihez igyekeztek visszanyúlni. Az egész film a régi, '40-es, '50-es évek szombat esti Hammer filmjeinek, és a '80-as évek remake-jeinek hangulatát idézi, kezdve a kosztumöktől a vérfarkas megjelenítéséig. Látszik, hogy több filmből merítettek az alkotók, mégi leginkább az 1941-es Farkasember című alkotás adja az alapot, de nem mehetünk el a Farkasember Londoban című mozi mellett sem, hiszen hősünk is látogatást tesz a Temze parti városban. Így tehát elég erős retro-s hangulat hatja át a Joe Johnston által levezényelt horrort, ami igazából a legnagyobb értéke a mozinak, más téren sajnos korántsem ilyen erős.

Johnston korábban díszlet és látványtervezőként kereste a kenyerét, ami látszik is a végeredményen, mert a kosztümök, a díszletek és az effektek profi munkák. A farkesember megjelenítése egyértelműen a '80-as éveket idézi, CGI helyett jelemezeket és maszkokat használtak, egyedül az átváltozás számítógép által generált jelenet, de abszolút remek munkát végeztek, ilyet talán még nem is láthattunk hasonló témájú filmekben. Rendezés terén már sajnos nem vizsgázik ilyen jól Johnston, a karakterábrázolás átlagos és sekélyes és még a nagy színészeknek sem sikerül igazán elmélyíteni a figurákat.

A forgatókönyvet gyakorlatilag a már fentebb említett filmekből ollózták össze, erősnek így semiképp nem mondható, de remake-eknél amúgy is ritkán szokott ez előfordulni. Találkozhatunk az összes farkasemberes klisével és sablonnal. Akinek pedig az apával (Anthony Hopkins) kapcsolatos "csavar" meglepetésként szolgált az valószínűleg nem látott még filmet (ez már kb. az első félóra után kiszámítható) és most legyen szíves megfejelni a monitort.

Horrorelemkből viszont ismétcsak jól vizsgázik a film. Nem tudom, hogy a moziverzióban mennyi vér és gore jelenet volt, de az általam látott Unrated verzió nem hagjya cserben a nézőket ezen a téren. Van itt minden ami horrorfanatikusnak kell, vér, széttépett hullák, lerepülő fejek, spriccelő vér, kiharapott máj (máj volt az ugye, nem tudom pontosan megmondani, nem látszódott a vértől), lecsupaszított bordák és ömlő vér. A két vérfarkas párbaja azonban csalódás, rövid és nem túl ütős, leszámítva persze a végét.

A zene felismerhető, nagyon jó Danny Elfman munka, sokkal jobb, mint például az Alice-nél volt. Az ijesztgetős jelenetekhez ügyesen aládolgozik a muzsika.

A színészi felhozatal névleg nagyon erősnek tűnik, alakítás terén leginkább átlagos. Anthony Hopkins ugyebár nem tud hibázni, de itt sajnos nem tudja hozni a tőle megszokott szenzációs szintet. Benicio Del Toro is idomul sajnos a film szürkés látványvilágához, nem tud életet lehelni karakterébe.

A Farkesember egy régi műfajt elvenít fel, helyenként remek, máskor pedig teljesen átlagos megvalósítással. Mégis én főleg horror és vér igényem kielégítését vártam el tőle ez pedig sikerült neki. A kiszámítható sztori és az átlagos színészi játék azonban ront a szinten így végül bár meglepően jó értékelést kap a végére, ez egyedül a vérnek és beleknek köszönhető. Nem valószínű, hogy még egyszer megnézném. De rossznak abszolút nem mondható.

60%

Ha ki kéne választanom egy rendezőt akinek minden körülmények között bírom a stílusát, látásmódját és a munkához való hozzáállását akkor az Tim Burton lenne. Olyan filmeket tet le eddig a nézők elé, mint a két, szerintem zseniális, Batman film, az Ollókezű Edward, a horror és musical kedvelőit egyszerre magával ragadó Sweeney Todd, vagy a mindenkori kedvencem tőle, a Nagy Hal. Persze volt pár mellényúlása is, mint a Majmok bolygója remake. Az általa megteremtett világok mindig sötétek, speciálisan elborult, szürrealista zsenialitások, stílusukkal és egyedi hangulatukkal pillantok alatt képesek beszippantani és elvarázsolni az erre fogékony nézőt. Nem véletlen tehát, hogy a Disney is Burton urat bízta meg Lewis Carroll regényének modernkori vászonra adaptálásával. Hiszen egy ilyen jobb kezekbe nem is kerülhetne. Legalábbis akkor még azt hittük...

A történet maga egyébként nem Carroll könyvét követi, hanem annak a folytatásának tekinthető. Alice immár felnőtt, egy angol lord most készül eljegyezni és már csak az éjszakánként jelentkező álmokban emlékszik a Csodaországban tett utazására. Most azonban ismét vissza kell térni oda, hogy rengeteg harc és viszontagság után a prófécia által megjövendölt napon legyőzze a Vörös Királynő sárkánygyíkját, megdöntve ezzel a zsarnokságot és újra trónra emelje a jóságos Fehér Királynőt.

Igen itt kezdődnek a gondok. A történet valóban ennyi, de mindez egy óra negyvenöt percben van kihúzva. Ennek ellenére sokszor kapkodó és sietős a cselekmény menete, ami egyértelműen a gyenge forgatókönyv számlájára írható. Annak ellenére, hogy folytatásról beszélünk sokszor az eredeti mű eseményei játszódnak le, ennél azért több fantáziát várhatnánk el nemhogy egy Burton, de még egy szokványos DIsney filmtől is. Amellett nagyjából középtájon elkezd leülni, ellaposodni a cselekmény, és esetleg azon kaphatjuk magunkat, hogy az órát kezdjük bámulni, esetleg kiszaladunk újabb adag popcorn-ért és kóláért a konyhába. Változatosként tehát abszolút nem lehetne leírni az Alice-t. Az unalmasabb pillanatokban felüdülést leginkább Johnny Depp, vagy a Vigyori Macsek feltűnése jelenthet.

Burton szerencsére nem felejtett el rendezni, erről szó sincs, csak számomra legalábbis úgy tűnik, hogy itt mintha megrendelésre dolgozott volna, valahogy nem volt számára fontos, hogy mindent beleadjon. Szóval leginkább csak letudta amit kell és utána hazament az asszonnyal. A fantáziája azonban szerencsére még működik, az ő elborult képzelete és a Disney féle mesevilág összefonódása egyáldalán nem sikerült rosszul, sőt a film látványvilága kifejezetten tetszetős. Valóságtól elrugaszkodott formák, sokszor elmosódott, álomszerű helyszínek, a szándékoltan nem élethű, inkább meseszerű CGI szereplők, a növények, ha nem is épp egy Avatar szint, legalább ezen a téren maximálisan kielégíti az igényéket a mozi. A végső csata viszont abszolút csalódás, dinamikátlan és tulajdonképpen semmi nem történik, azért gyepálhatta volna jobban egymást a két sereg. A sárkányos harc sem egy nagy durranás sajnos, azért itt kicsit megerőltethette volna magát a rendező úr (is).

A zenéről ezúttal is Tim Burton házi zeneszerzője Danny Elfman gondoskodik, de ő is a film színvonalának megfelő munkát adott ki a kezei közül. Míg egy Batman főtémát bármikor lehet dúdolni, innen egyetlen egy dallamot sem tudnék felidézni. Az Avril Levigne szám viszont sláger lett, szokták is olykor játszani a rádiók, hiába Levigne kisasszony is egyre jobban pop-osodik.

A szereplőgárda viszont újabb pozitívum. Johnny Depp, mint a Bolond Kalapos egyszerűen telitalálat, főleg miután az ember végre felismeri, hogy ő az. Eszméletlen jól játssza a bolondot, a kinézete is kellően elmebeteg. Egyedül a tánca lehetett volna egy kicsit hosszabb és ütősebb, azért én valahogy többet vártam így a végére. Másik kedvencem Stephen Fry volt, mint a kicsit sunyi, behízelkedő teleportálós-láthatatlan Vigyori Macska. Helene Bonham Carter a rendező felesége ezúttal a rossz oldalon játszik, digitálisan felnagyíott fején én legalább másfél percet röhögtem. Az alakítása is hibátlan egyébként, de a kinézete mindent visz. Anne Hathaway-t alig ismertem fel, mint Fehér Királynő és hát nem is ez élete legjobb teljesítménye maradjunk ennyiben. Mia Wasikowska-ról igazából nem tud kicsoda, de nem volt rossz Alice-ként.

Hát a végeredmény sajnos kicsikét csalódás, nem hiszem, hogy a közeljövőben lenne kedvem újranézni. Burton kicsit szerintem most alámerült a kommerszben és a pénzért képes volt visszafogni zsenialitását és fantáziáját, ami nem tett jót a filmnek. Nem dolgozott szívvel lélekkel a moziján, így aztán az Alice Csodaországban sajnos nem lett több, mint egy szép, színes, olykor látványos, de helyenként unalmas, üres és élettelen, közepes popcornfilm. Burton messze legátlagosabb alkotása szerintem, semmi emlékezetes nincs benne. Kár érte...

50%

Bevallom őszintén én igazi rajongója vagyok a görög mitológiának. Már egészen kicsi gyerekkorom óta lenyűgöznek ezek a történetek, a félistenekről, istenekről, gonosz királyokról, hadvezérekről és mitikus szörnyelről. Így tehát mondhatjuk azt is, hogy eléggé jól ismerem az antik görög hitvilágot, sőt még az idei töri érettségin is ebből a témából választottam rövid esszét. Ezért evidens tehát, hogy mindig is szerettem a témához kapcsolódó filmeket, legyenek azok klasszikus megközelítésűek (Az aranygyapjú legendája, a régi Titánok harca stb.), vagy a modernebb, könnyedebb, szórakoztatóbb formájú alkotásokat (Herkules és Xena sorozatok pl.). Így tehát amikor láttam a Percy Jackson trailer-ét éreztem, hogy ezt még látni fogom. Egyszer.

A film alapjául szolgáló Rick Riordan regényt (regényeket) viszont nem olvastam, teljességgel kimaradt az életemből, annak ellenére, hogy a Harry Potter sorozat méltó követőjének, sőt utódjának tartják egyes körökben. Az igazság az, hogy én már egy ideje felváltottam az efféle ún. gyermek-fantasy könyveket a komolyabb, komorabb és sötétebb témájú, felnőtt irodalom javára, mint pl. Anne Rice vagy Stephen King művei. Így tehát a Percy Jackson-ról, mint adaptáció érdemben nem tudok nyilatkozni, így kénytelen vagyok csak, mint önálló filmet értékelni. És hát, mint önálló filmről sem épp rózsás a véleményem.

Percy Jackson egy átlagos tinédzser srác, aki ennek megfelelő életet is él. Iskolába jár, a barátaival lóg majd pedig szépen hazamegy az anyukájához és annak részeges és a higiéniát csak az értelmező kéziszótárból ismerő férjéhez. De egy nap kiderül, hogy mégsem annyira átlagos, mint ahogy eddig gondolta magát, hanem valójában félisten, méghozzá Poszeidón fia. Ettől kezdve aztán nyakába szakad az egész mitológiai szörnysereg, elkerül egy külön félisteneknek fenntartott kiképzőtáborba. Az istenek ugyanis azzal gyanusítják, hogy ő lopta el Zeusz villámát és ezért mindent megtesznek az előkerítésére. Hősünknek és időközben összeálló kis csapatának pedig elő kell keríteniük az ellopott villámot és még az Alvilág mélységeit is be kell járniuk.

Röviden és leegyszerűsítve ennyiből állna a sztori, néhány csavart ugyan tartalmaz még, de ezek lelövése is abszolút felesleges lenne, hiszen a film első órájában úgyis rájövünk mindenre még ha csak gyorstalpaló szinten ismerjük is a mitológiát. Igazából a Villámtolvaj a nagy kérdések filmje. Bár legtöbbször az a kérdés fog felvetődni, hogy: "Miért?". Nem tudom, hogy a regény is ennyire kapkodós és összecsapott és ennyire magyarázat nélkül hagy-e dolgokat, mint a mozi, de ha igen akkor az már régen rossz. Én például a teljes játékidő alatt próbáltam arra a kérdésre választ találni, hogy miért biztos az összes isten száz százalékban abban, hogy a több ezer földön rohangáló félisten és csodalény közül pont Perc Jackson lenne a Villámtolvaj. Erre egy darab utalás nincs, egyszerűen üldözik és kész.

A másik nagy "miértes" kérdés, hogy miért vállaltak ebben a filmben szerepet olyan híres és nagy nevű színészek, mint Pierce Brosnan (Chiron), Sean Bean (Zeusz), Uma Thurman (Medúsza), Rosario Dawson (Perszephoné), vagy a Rómás Kevin McKidd (Poszeidón). Hiszen ha olvasták a forgatókönyvet akkor sejthették, hoy ebből jó nem sülhet ki. Vagy annyi pénzt kaptak volna ezekért a sokszor csak cameo szintű szerepekért, hogy megérte aláírni? Mindenestre ezek a kis featurette-ek jelentik a filmra adott értékelésem nagy részét, mert az tény, hogy a végeredményen sokat javítanak.

Hogy igazából mi is a legnagyobb probléma magával a filmmel? A görög mitológia ilyetén formán való átírása véleményem szerint még meg is bocsátható, kellett a modernítás az eladhatósághoz, így tehát nem fogok azon kiakadni, hogy az Empire State Building tetjén van az Olümposz bejárata, vagy, hogy Kheirón egy tolókocsival rejti el a teste lórészét. A gond azzal van, hogy abszolúte izgalommentes és súlytalan az egész. Chris Colombus nagyon úgy néz ki elfelejtett rendezni, stílustalan és unalmas munkát adott ki a kezei közül, amit egyedül csak a cameo-k és a soundtrack tud olykor-olykor feldobni. Sőt ki merem jelenteni, hogy az Alvilág felé való utazás megkezdésekor felcsendülő Highway To Hell volt az egész mozi legjobb és legstílusosabb jelenete. A többi ezer sebből vérzik sajnos.

Hősünk az anyja halálát egy, "húh, hát most aztán rohadtul szomorú vagyok" pillantással nyugtázza, majd szépen feláll és megy tovább, mintha semmi nem történt volna. Nincs vergődés, gyász, bosszúszomj és egy ilyen esemény után is vígan elbohóckodik a haverjaival. Az effektek, a látvány színvonala is inkább alulról súrolja a közepest, 2010-ben azért illene valami minőségibbel előrukkolni, mert bizony a fúriák ilyetén megjelenítése nagyon szúrja a néző szemét.

Egyedül tényleg a soundtrack az amire egy rossz szavam nem lehet, a Highway To Hell, a Las Vegas-ban hallható Pokerface és a többi legalább egy kis időre képes némi hangulatot adni a mozinak, ha már a rendező nem volt.

A színészi játék, a híres színészeket leszámítva pocsék, Logan Lerman annyira tud megbirkózni az actori teljesítményt igénylő jelenetekkel, mint Győzike az intelligenciával és akkor még finom is voltam. A többiek közül is leginkább csak Rosario Dawson-t emelném ki, őt is inkább csak azért, mert jól nézett ki, mint az Alvilág királynője. A Xena Árésza óta úgy látszik gonosz(nak beállított) istenek csak motorosként, bőrszerkóban lehet ábrázolni, de Hádészhoz még valahogyan illik is, csak hát akkor is lenyúlás.

Súlytalan, unalmas, következetlen és határozottan gyenge film lett tehát a Percy Jackson, a minőséghez képest túl jó szereplőkkel és zenével. Az átírt mitológia nem zavaró amíg ezt megfelelő minőségben teszik, de ha szórakoztató és modern tálalású mitológiai filmet akarok látni akkor részemről továbbra is maradnék a Herkules-nél és a Xena-nal, ezek legalább teljesítik azt amire készültek: lekötnek és szórakoztatnak és még mitológia is van bennük. A Villámtolvaj még erre is képtelen volt.

35%

Thomas Jane neve többeknek lehet ismerős különböző filmek mellékszerepeiből. A Megtorló szolid sikere óta azonban egyre foglalkoztatottabb színésszé kezd válni. Azóta olyan alkotásokban vállalt szerepet, mint a Stephen King kisregényéből készült, Frank Darabont részben magyar származású rendező nevével fémjelzett a Köd, majd pedig Mickey Rourke-kal szerepelt együtt a Killshot-ban. Most pedig a Dark Country-val a kamera másik oldalán is kipróbálja magát, mai kritikánk alanya ugyanis nem más, mint Jane úr első rendezése, ami mint azt majd meglátjuk nem is sikerült olyan rosszra. Sőt egyáltalán nem sikerült rosszra. Ami viszont kár, hogy Magyarországon tudomásom szerint a film jelenleg nem elérhető, még DVD-n sem, szóval csak bűnözéssel lehet hozzá jutni. Mindesetre remélem, hogy valamelyik kiadó a közeljövőben pótolja majd ezen mulasztást és ha moziban nem is, de megjelenteti a filmet.

Ismeretlen, újdonsült házaspár ébred egy útszéli motelszobában. Tegnap este házasodtak össze Vegas-ban, azelőtt még csak nem is találkoztak soha. Szerelem volt első látásra és egy gyors elhatározás. Semmit nem tudnak egymásról, mi sem tudunk semmit rólunk. A sivatagon akarnak keresztül vágni, hogy ott majd új életet kezdjenek. Azonban az út tartogat meglepetéseket számukra, egy apró erotikus játék következtében kis híján elütnek egy balesetet szenvedett férfit. Lelkiismeretükre hallgatva segítséget nyújtanak a roncsolt arcú fickónak és magukkal viszik. És ekkor kezdetét veszi a rémálomba illő utazás a sivatag sötétjében.

Thomas Jane első rendezése mondjuk ki nyíltan, eléggé híján van az eredetiségnek. Sok részlet ismerős lehet más mozikból is, mint ahogy a történet és az alapelképzelés is. Hogy akkor mégis miért jó és élvezhető a film? A hangulat miatt, a HANGULAT miatt. Mr. Jane tulajdonképpen nem csinál mást, mint (valószínűleg) kedvenc rendezőinek kedvenc filmjeiből „idéz”. A film felütése, a motelszoba, a főszereplő monológja, a fény-árny játék és a zene egyértelműen a Sin City-re utal, úgy látszik a Tom Jane is bírja azt a remek filmet. Egyébként a fény és az árnyék ellentéte és a háttér még sokszor fogja eszünkbe juttatni a Bűn Városát, de alighanem az ilyen esetekre íródott a következő mondás:  Jótól, jót, jól lopni bocsánatos bűn.

Viszont a hangulat nem csak a Sin City-s behatás miatt erős. Lévén egy road movie-ba oltott thriller-ről van szó, a jelenetek többsége szűk térben, egy autó utasterében játszódik. Ez ugye ad némi klausztrofób érzést, amellett pedig rengeteg furcsa kamerabeállítást eredményez. A digitális és vetített háttér váltakozása ugyancsak erősíti a hatást, a földbe csapódó villámok pedig horroros érzetet keltenek.

Thomas Jane egyébként jól vizsgázik rendezésből, ahogy a pár az autóban ül és történnek velük a borzalmak, közben úgy ismeri meg a másik fél valódi énjét és fokozatosan ébrednek rá, hogy egy teljesen ismeretlen emberrel kötötték össze az életüket. A szűk utastérben elhangzó dialógusok feszültek, ötletesek, olykor Tarantino mestert idézik. Mégis ahogy ráébrednek arra, hogy egyikük sem az az ember akit előző éjszaka megismertek az nagyszerűen van ábrázolva.

Ami még különösen tetszett, hogy bár maga a történet egyáltalán nem új, sőt a végső csavar is megsejthető elég hamar, de a kérdés nyitva marad a végén. Nem rágják a szánkba, hogy mi történt (ezt inkább nem lőném le ha lehet, tessék csak megnézni a filmet) és miért vagy esetleg hogyan történt az ami, hanem a néző fantáziájára és egyéni képzelőerejére bízzák a csavar megoldását. Ez tipikus Stephen King-es vonás egyébként és ennek a meglépése egyértelműen jó ötlet volt.

A thriller elemek jól működnek egyébként, a néző végig feszültségben van tartva és figyel arra ami a két, a film közepére már megkedvelt (ez főleg igaz Tom Jane figurájára) történik és közben gondolkodik, mert látja, hogy abban a sivatagban valami aztán nagyon nincsen rendben. Az egyébként talán túl rövid játékidő is csak azért tűnik kicsivel hosszabban, mert a hangulat egész egyszerűen nyomasztó és valahogy ráül az emberre. Ebben segít az éjszakai táj és a szűk, zárt terek szerepeltetése is.

A színészvezetésre sem lehet gond, Thomas Jane valószínűleg tisztában van saját, legjobb esetben is közepes színészi kvalitásaival ezért egy nem túl nehéz szerepet osztott magára és talán ezért van az, hogy ennyire még sosem (még a Köd-ben sem) tetszett a játéka, mint itt. A feleségét játszó, hölgy csinos és amikor a főszereplő a lábain legelteti a szemét akkor a férfi nézők többsége is azt fogja tenni. Ezen kívül igazából sok mindent neki sem kell csinálnia, tulajdonképpen ő is látványelemnek van ott. Ron Perlman feltűnése, mint sheriff viszont kimondottan jól sikerült. Szegény Perlman-nek ugyan baltával faragták az arcát, viszont azt nem lehet tőle elvitatni, hogy jó karakterszínész és a legtöbb alakítása jól szokott sikerülni.

Végszóként annyit lehetne mondani, hogy bár az eredetiség, mint olyan elkerülte a Sötét vidék-et, de a hangulat és a szépen, fokozatosan adagolt feszültség és a nyitva maradt, gondolkodásra késztető lezárás kárpótol minket ezért. Thomas Jane ügyes rendező és véleményem szerint jobb direktor, mint színész, első rendezésében egy bár tényleg sablonos, de jó filmet tett le, ami helyenként ugyan Tarantino-t, vagy a Sin City-t, vagy akár a Vanishing Point-to (magyarul száguldás a semmibe), vagy a Hitcher-t idézi, de végig izgalmas és élvezetes alkotás. Kár, hogy nem jutott el a mozik vásznaira ez az eredetileg 3D-snek, készült produkció és kár, hogy végül lejjebb kellett szorítani a költségvetést (talán az a magyarázat, hogy az utolsó kb. 10 perc kissé az elsietettség érzetét kelti), mert sokkal jobban megérdemelné a nagy sikert, mint pl. a tegnapi, nagy csalódást keltő Sherlock Holmes. Azzal ellentétben ezt nyugodtan merem ajánlani a műfaj és Tom Jane kedvelőinek. Ez bizony jó film lett.

75%

A Sir Arthur Conan Doyle fantáziájából kipattant Sherlock Holmes talán a leghíresebb detektívregényhős a világon, de mindenképpen a legnépszerűbb közülük, Miss Marple és Poirot is csak utána kerülhet szóba. Mindez nem véletlen egyébként, (saját korában) meglepően egyedi figurát alkotott meg Doyle, egy olyan detektívet, aki a saját józan eszét, logikáját, emberismeretét, remek megfigyelőképességét és saját elemző technikát alkalmaz nyomozásai során. A regények nagy sikerrel fogytak, Conan Doyle gyakorlatilag halhatatlanná vált általuk, akárcsak a figurák, Sherlock Holmes, Dr. Watson és Moriarty professzor.

A filmvilág ahogy kell, természetesen hamar felfigyelt rájuk és megszülettek az első filmes próbálkozások. Mára pedig se szeri se száma a Holmes feldolgozásoknak, ezeknek a többsége persze (lévén a krimi mára szinte teljesen TV-s műfajjá vált), alacsonyabb költségvetéssel és kisebb nevekkel dolgozó tv filmek. Időnként persze születtek mozifilmek is a témában, de egy-két kivételtől eltekintve (A sátán kutyája) vagy buktak anyagilag, vagy a minőségükkel volt probléma.

A Sherlock Holmes filmeknek mára teljesen tipizálódtak, akár azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen egy kaptafára készülnek és igazunk is lenne. Ezen próbáltak meg most változtatni. A rendezést nem más kapta, mint Guy Ritchie, aki nem csak arról híres. Hogy Madonna exférje volt (tudom pár embernek most újat mondtam), hanem arról, hogy olyan filmeket tett le a nagyérdemű elé, mint pl. a Blöff. Utána kiderült, hogy a nemrégiben a Vasember-rel ismételten csúcsra ért Robert Downey Jr. fogja életre kelteni a híres detektívet, a partnere pedig Dr. Watson szerepében Jude Law lesz. Majd pedig megérkezett az előzetes ami engem eléggé levett a lábamról, és felkeltette a figyelmemet az addig engem teljesen hidegen hagyó film irányába. A trailer egy tökös, szórakoztató, amolyan igazi Guy Ritchie-s felfogású és hangulatú filmet sejtetett. Akkor még senki nem sejtette, hogy ismét csalódni fogunk.

Pedig sajnos ezúttal is ez történt. Az új Sherlock Holmes sajnos Guy Ritchie „leglájtosabb”, legcsaládbarátabb és leggyengébb filmje lett. A próbálkozás természetesen dicsérendő, hogy a kissé ódivatúvá és ellaposodott figurát megpróbálják modern köntösben, a korábbi adaptációk sallangjait  levágva, úgy Casino Royale-osan életre kelteni. De amíg azt a próbálkozást méltán megérdemelt siker koronázta (mind anyagilag, mind kritikailag), esetünkben inkább csak anyagi sikerről beszélhetünk.

Az új Sherlock Holmes ugyanis eléggé el lett szúrva a várakozásokhoz képest. Az örömteli, hogy végre megszabadultunk, a tv filmek kockás kabátjában és sapkában pipázgató, nyugodt öregúr karaktertől, de a készítők túlzásba estek, az a figura akit itt kapunk ugyanis nemhogy a korábbi filmek karakterével nem egyezik, de még a könyvbeli detektívre sem hasonlít. Sherlock Holmes ugyanis sosem volt egy ilyen alpári bunkó alak, mint itt, mint ahogy külsejét elhanyagoló, slampos csövesre sem emlékeztetett ezelőtt. Mindig kifogástalan öltözékű és csiszolt modorú, felső középosztályból származó angol férfi benyomását keltette. A Downey Jr. által megformált karakter, leginkább egy birmingham-i szénbányász fiára emlékeztet. Szóval egy mondatban összefoglalva: ez a Sherlock, nem az a Sherlock Holmes akinek vártuk. És bizony hiba.

Az egy dolog, hogy derék nyomozónk az öklét is használja, hiszen erre a regényekben is sor került, de ez a Blöff-ből honosított előre megtervezem a z ütéseket és tökéletesen végrehajtom őket harci stílus itt már erőltetettnek hat, és messze nem olyan cool, mint ahogy azt a rendező úr elképzelte.

A gond viszont ott kezdődik, hogy az új Sherlock film, nem csak itt mutat hiányosságokat, hanem egyéb területeken is elvérzik.

Mint pl. a forgatókönyv, ami a figura elszúrásán kívül is gyengének mondható. Maga a sztori sokkal rövidebb, mint a mozi hossza, sok az üresjárat, a lapos, unalmas és felesleges jelenet. Egyszerűen túl van nyújtva, az egészet le lehetett volna zavarni egy jó 1,5 órában és akkor talán még a néző is jól járt volna. Egyes események könnyebben kiszámíthatóak, mint az elkövetkező választások eredménye, sokszor hamarabb jöhetünk rá dolgokra, mint a híres detektív, Conan Doyle és világa azért ennél jobb történetekre adhatna lehetőséget, kár, hogy az alkotók nem tudtak vele élni és csak a semmit nyújtották, több, mint 2 órában.

Amibe viszont nem lehet belekötni az London digitális technikával megtámogatott látképe. Sokkal sötétebb (és valószínűleg valósabb), hangulatosabb, komorabb képet kapunk az angol fővárosról, de a Sweeney Todd-hoz azért még nagyon fel kéne nőnie, ebben a témában ugyanis a Burton filmjében ábrázolt városkép az abszolút etalon. De itt is vannak gyéren világított sikátorok, csatornák és soha ki nem sütő nap.

A bunyókkal sincs különlegesebb baj, de extra sem, tipikusan a mai divatnak megfelelően, kézikamerával felvett, gyors vágásokkal tűzdelt akciószcénákat kapunk, és ezek legalább látványosak, de láttunk már jobb munkát is (Bourne Ultimátum), igaz rosszabbat is (Quantum csendje).

A zene egyszerű, de hangulatos, kb. 3 féle tételt lehet megkülönböztetni, ezen a téren totál átlagosan teljesít Sherlock Holmes úr modernkori kalandja.

Még egyetlen nagy problémára hívnám fel a figyelmet a mozival kapcsolatban. Mégpedig arra, hogy ami megmenthette volna, vagy legalábbis jobbá tehette volna az is hiányzik belőle. Ez pedig nem más, mint Guy Ritchie sajátos humorú, kemény, de mégis cool stílusa. Ebből valószínűleg a stúdió kérésére és a korhatár miatt kellett visszább vennie, de rosszul sül el. Az a cool filmecske amit az előzetes sejtetett sehol sincsen, a túlnyújtás és az unalmas jelenetek miatt. Néhol persze szórakoztató ahogy kell, csak az a kár, hogy azokat a jelenteket már ellőtték a trailer-ben. Pedig kár volt ezt a ziccert kihagyni, az egész megbocsátható lett volna ha a rendező sajátságos látásmódjával készül el, mert így még a reboot-olt Holmes karakter is illett volna a filmbe.

A szereplőgárdát sem érheti panasz, elég nagy neveket sikerült leszerződtetni az új szériához (ez most már biztosra vehető a pénzügyi siker tekintetében). Robert Downey Jr. hiába nem a valódi Sherlock Holmes-t játssza az alakítása kifogástalan, remekül tud bunkót játszani. Law sem rossz Watson doki szerepében, de nem az itteni teljesítményével fog bevonulni a filmtörténelembe.

Az előzetes várakozásokkal szemben nagy csalódás az új Sherlock Holmes film, a karakter el lett baltázva és hiányzik belőle a Guy Ritchie-s hangulat. Végső értékelésemben azt is figyelembe vettem, hogy nem akárki rendezte és nem akárkicsoda színészek játszanak benne, nem épp akárhogy. De sajnos a film így sem jó, a rendező eddigi leggyengébb munkája, túlnyújtott, hosszú, helyenként unalmas és messze nem olyan laza, mint ahogy azt vártuk. Az Avatar-hoz képest pedig egyenesen eltörpül, ami ugyebár a tavaly év vége és az idei év elejének legnagyobb blockbustere. Így azt kell mondanom Pély Barna után szabadon: ez sajnos nagyon kevés, ebbe az erős mezőnybe. Mélyen a várakozásokon alul teljesített.

40%

Avatar. Alighanem már hónapok óta ettől a címtől hangos a világ mozijainak jelentős hányada. Rengeteg éve készül, egész weboldalakat lehetne megtölteni a filmről kikerült hírekkel és információkkal. A filmrajongók igazi Messiásként tekintenek James Cameron legújabb művére, technológiai forradalmat várva el az alkotástól. A várakozás hatalmas és végre valahára mozikba került 2D-ben, 3D-ben, IMAX 3D-ben is. Most világszerte több millió gyerek próbálja rávenni a szüleit, hogy gazdasági válságra és pénzügyi nehézségekre tekintet nélkül vigye el őt a filmre, vagy legalább a jegy árát adja a kezébe, hogy megnézhesse, tinédzser fiúk akarják rávenni a barátnőjüket, hogy ámuldozzon vele a fantasztikus látványon, vagy felnőtt baráti társaságok döntenek úgy, hogy meló után a szokásos kocsmázás helyett inkább az Avatar-t választják. Lehet, hogy kicsit elragadtattam maga, de nagyjából közel jártam az igazsághoz, az egész világon úrrá lett az Avatar láz. Mi sem természetesebb tehát, hogy ezt bizony nekem is látnom kellett, méghozzá nem is akárhogy: 3D-ben, mert úgy üt igazán a film.

Nehéz helyzetben vagyok így most az értékeléssel, mert várnom kellett már eleve az élménnyel, hogy kellően tudjon ülepedni és reálisan tudjam értékelni. Reálisan, ami talán, sőt lehet, hogy nem fog sikerülni. Hogy miért nem? Hadd válaszoljak saját kérdésemre: mert a látvány, egész egyszerűen elvarázsolt. Azt most az elején ki merem jelenteni, hogy a moziba került 3D-s cuccok közül James Cameron új üdvöskéje viszi a pálmát, látvány terén mindenképp. Sőt talán más téren is, hiszen a mezőny valljuk be annyira azért nem erős, a Kémkölykök, Cápasrác és Lávalány szintű ökörségeket nem nehéz felülmúlni (gyakorlatilag a mélypontot képviselik), a koncertfilmek (U2 3D) már csak műfajuknál fogva sem játszanak, a horrorfilmek (Véres Valantin 3D) megint nem az a kategória ugye és hát az animációs filmek közül sem a legerősebb darabok kerültek így bemutatásra (Jégkorszak 3D). Szóval írásom könnyen lehet, hogy nem lesz teljesen valósághű, de ezt én is csak a billentyűütlegelés végére fogom megtudni, hiszen most szedem össze gondolataim a filmről és a végeredményt még én sem tudom. Hülyén hangzik persze, de ez van, sok írás van fent a neten, azokat is lehet olvasgatni.

James Cameron eléggé impozáns filmográfiával rendelkező rendező egyén, olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez amik minden, magára valamicskét adó filmrajongó polcán képviseltetik magukat, ha máshogy nem is de másolt kalózverzióban. Ilyen címek ezek, mint az Aliens (amit szokás a sorozat legjobb darabjának is tartani), a Terminator 1-2., a True Lies, a Mélység titka, a 11 Oscar díjas Titanic és hát most ugye az Avatar. Tudni kell, hogy a tárgyalt film elkészítése a mester úr régi álma, a forgatókönyv már a ’90-es években is készen volt, de ideáig technikailag megvalósíthatatlannak tartották. Mostanáig, nem létező technikával azonban végre elkészülhetett a nagy mű. A technika egyébként aminek a nevét sajnos meg nem tudnám mondani (lévén az ilyesmi annyira sosem érdekelt) annyira forradalmi és újszerű, hogy George Lucas annyira a hatása alá került, hogy fontolóra vette egy új Star Wars trilógia (gyengébbek kedvéért 7-8-9. rész) elkészítését, ami azért nem kis szó (és remélhetőleg nem csak pénzcsinálási vágy van mögötte).

Akkor essünk is neki a vesézésnek, ahogy azt szoktam kezdve a sztorival, ami bizony klisés és láttuk már százszor. Tényleg, a világon semmi újítást nem hordoz magában, ezer másik filmből lett összeollózva, vagy legalábbis a nézőnek úgy tűnhet. Hiszen láttunk már más bolygókat kolonizáló embereket korábban is (Aliens, Total Recall), kapzsi vállalatokat akiknek nem számít az emberi és egyéb értelmes élet csak a profit (Nyolcadik utas a Halál), ellenséges törzsbe beépülő, később oda benősülő, majd a korábbi csapatával szembe forduló katonát is láttunk már (a Dolph Lundgren nevével fémjelzett Vörös Skorpió, de írhatnám a sokkal híresebb Pocahontas-t is), szóval sablonból van bőven. De és itt jön a DE, működik. Igen, ami 20 is működött, az működik most is, és lehet szájat húzni de ez van. A klisé pont attól klisé, hogy ha megfelelően van tálalva akkor beválik. Itt is ez történik. Persze azt is lehet mondani, hogy ennyi idő alatt lehetett volna írni egy bonyolult, újszerű, csavaros sztorit is. Nos ez igaz, de így sem fogunk csalódni, ha ezen a téren elvárás nélkül ülünk be rá, mint az én tettem vala :D. Meg különben is több mint 10 éve létezik és olvasható különféle formában a szkript szóval erre azért elég régen számítani lehetett.

A rendezés viszont megint igazi Cameron minőség. Bár próbáltam két szájtátás között figyelni az esetleges rendezői bakikra, logikátlanságokra, vagy buktatókra, ilyet igazából nem találtam, egyről meg még nem sikerült eldöntenem, hogy annak vegyem-e. Most jön a SPOILER: amikor a végső csata végső végén, a sebhelyes fejű ezredessel(?) harcolnak, Neytiri vajon honnan tudja, hogy Jake emberi alakja, abban a laboratóriumban van és fuldoklik. Persze az is lehet, hogy itt valamiféle vágás volt, ami esetleg majd egy bővített verzióban benne lesz, de így is furcsának találtam. De ezzel vége is van a bukfenceknek, szóval elmondhatjuk, hogy a rendező úr következetesen és odafigyelve dolgozott művén, mint tette azt korábbi munkái során is. Cameron mindig is jó rendező volt, és az is maradt.

Itt most megint vissza kell térnem, még ha csak kötelességből is a látványra, ami valóban elképesztően álleejtősen néz ki, amire a 3D hát nem egy lapáttal pakol rá, hanem minimum toronydaruval. A Pandora bolygó él, lélegzik, nem egyszer kaptam magam azon, hogy elmerülök a színekben, a kis repkedő bogarakban, a színpompás, tirtarka virágok, csodaszép térhatású formáiban, a na’vi-k arcában, a dzsungel fáiban, a lebegő helek látványában, az élővilág sokféleségében. Ilyenkor valahogy kikapcsoltam a világot magam körül és csak néztem ezt a gyönyörű világot, ami abszolúte remek munka és valóban technológiai forradalom. Ahogy a színészek arcát megcsinálták a na’vi-k testére az is megérne minimum egy külön bekezdést ha ismerném az eljárást, de ennek hiányában eltekintenék ettől. Elég legyen annyi, hogy baromira élethűen néznek ki és minden arckifejezésük világosan leolvasható a digitálisan megszerkesztett arcukról. Tehát igen, az ok ami miatt mindenképp megéri megnézni az Avatar-t és ami miatt mindenképp moziban és 3D-ben érdemes megnézni, az a technika, a látvány, az akció. A film végi csata, bármilyen meseszerű is (ez, mármint a meseszerűség egyébként az egész filmre jellemző és ezúttal nem is bántam), pofáraejtős, ahogy a repülő lényeken megrohamozzák az emberek helikoptereit, a lövöldözések, lassított ugrások lenyűgözők. Szóval ki mondom kerek perec, nem szórakozok, aki ilyen-olyan szir-szar kamerával felvett, gagyi, visszhangos, netről letöltött kalózverzióban nézi meg a mozit az egyenesen bűnt követ el a film ellen, sőt gyakorlatilag megerőszakolja azt és könyörtelenül kitépi annak legnagyobb erősségét: a vizualitást. Nem szabad! Nekik innen csak annyit üzennék, hogy fogjanak meg egy ásót (vagy ha nincs irány a legközelebbi kertészáruház), menjenek ki a kertben vagy csak simán keressenek egy füves placcot valahol és jó mélyen ássák el magukat.

Filmzene. Ha megkérdeznék tőlem mi az ami a látványon kívül legjobban tetszett az Avatar-ban gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy a zene. James Horner nagyszerű és zseniális munkát végzett. Zenéje egyaránt szerves része a filmnek és Pandora élővilágának, de van olyan jó, hogy önállóan, a film nélkül is hallgatható legyen. A témái, például a lélekemelő hősies téma, ami a már emlegetett végső csata alatt szól fülbemászóak, emlékezetesek és bizony az érzelmekre is hatnak. Saját szememmel láttam, ahogy a mellettem ülő teljesen ismeretlen lány arcán a halálukba repülő na’vi-k rohama alatt szóló muzsikától lefolyik egy könnycsepp. Szeretném beszerezni ezt a csodálatos filmzenét én is beszerezni valahogy és van egy olyan érzésem, hogy jó párszor meghallgatnám akár egy nap alatt is.

A színészi munkát annyiból érdekes értékelni, hogy a film nagy része alatt digitálisan életre keltett alakok mozognak és játszanak, így az ő játékuk leginkább az ügyes kezű technikusok és animátorok érdeme. Viszont az élőszereplős részeket már tudom osztályozni. Tőlem egy erős jót kapnak most. Sam Worthington úgy tűnik Mel Gibson örökébe lépett (akik nem tudnák, mindketten ausztrálok), mostanában nagyon elkezdett futni a szekér. A Terminator 4 után most itt van ugye az Avatar, és jön majd a Clash of The Titans amiben szintén főszereplő, tehát alighanem egy új karriert láthatunk kibontakozni. Nincs is vele bajom, szimpatikus fickónak tűnik és még színésznek sem rossz. Külön örömömre elég nagy szerepet kapott Sigourney Weaver, a legelső akcióhős, a sci-fi műfaj királynője, az alien mészáros meglepően nagy szerepet kapott. Szerepe szerint egy idegesítő és buzgómócsing, tudálékos tudóst játszik, de a néző elég hamar meg fogja kedvelni az ezúttal is tökéletes alakítást nyújtó színésznőt, aki nem csak Ripley hadnagy szerepének köszönheti a világhírt. Helyet kapott még a stáblistán, az egyik titkos kedvencem is, aki újabban igyekszik elhódítani a címet Weaver-től és az új sci-fi királynővé válni. Ő pedig nem más, mint Zoe Saldana, aki idén két tudományos fantasztikus filmben csillogtathatta tehetségét és szemrevaló alakját (a másik az új Star Trek volt ugyebár). Bár itt csak digitális mását láthatjuk ő még na’vi alakban is szép, hiába kék a bőre, nagy a szeme és hegyes végű a farka. Na meg persze 3 méter magas, de ezt elnézzük. Meg itt van ugyebár Michelle Rodriguez a szokásos „keménycsaj” szerepben. Nem egy nagy színésznő, de a hátsója és a mellei 3D-ben igencsak előtérbe kerülnek és hát mit ne mondjak térhatásúan is marha jól néznek ki. Bizony én már csak ilyen vagyok, hogy ezt nézem és nem az alakítását, de ez egy egészséges férfi hozzáállása. Giovanni Ribisi is jó alakít még egyébként, de nem lehet elmenni szó nélkül Stephen Lang mellett sem, aki először szimpatikus, majd úgy kb. a sztori közepétől legszívesebben apró darabokra robbantanánk.

Na összegezzünk. Az Avatar lenne az év filmje? Nem, nálam sajnos nem, ezt továbbra is tartja a tényleg nagyszerű Watchmen. Hogy az év leglátványosabb filmje? Na ez igen, ez így van, sőt az évtized leglátványosabb filmje díjért is pályázhat, persze szigorúan csak 3D-ben. Tényleg ennyire szükséges a 3D a filmhez? Igen, azt hiszem nélküle sokkal kevesebb lenne. Jó film az Avatar? Persze, sőt nagyon is jó film. Sablonos, igen, de működőképes és olyan látvánnyal van megáldva ami überel minden eddig látottat. Hoz változást a filmiparba? Igen, hoz, méghozzá soha nem látott technikai és vizuális megoldásokat, ami talán még George Lucas-t is újra Star Wars készítésre fogja rávenni. Technikai forradalom? Az.

Nos akkor mi is az Avatar? Egy izgalmas, látványos, érdekes sci-fi mese, csodálatos világgal, lenyűgöző lényekkel, jó színészekkel, ami arra a majd 3 órára amíg az ember nézi vizualitásával és magával ragadó hangulatával elfeledteti velünk a világ gondjait, a nehéz pénzügyi helyzetet, a válságot, hogy jövőre választás lesz és hogy talán még nehezebb idők jönnek. Elfeledteti, mert elvarázsol Pandora gyönyörű lélegző világa, a na’vi-k kultúrája és bár tudjuk, hogy a valóságban a kezdetleges technikájukkal soha az életben nem győzhetnének az őslakosok, mégis olyan jó elhinni amíg tart a film. Én nem vártam ennél többet és amit az Avatar-tól elvártam azt igazából megkaptam. Számomra már megvan az év filmje, tehát nekem több ezúttal nem is kell. A látvánnyal meg Cameron igazából megvett kilóra. A többi akár feledhető is lenne, de nem lesz az. Michelle Rodriguez segge pedig tényleg kimondottan jól mutat 3D-ben. :D

80%

Ma egy elég rendhagyó bejegyzés jelenik meg, rendhagyó azért, mert most egy nemrég megjelent zenei kiadvány elemzését és ha úgy tetszik kritikáját közlöm le. Ez a kiadvány pedig nem más, mint a méltán híres és legendás KISS nevű együttes legújabb, októberben, 11 év kihagyás után megjelent studióalbuma. Nem vagyok képzett zenekritikus és mivel én is a KISS rajongóinak népes táborába tartozónak vallom magam, ezért véleményem nem feltétlenül lesz objektív, de ez van. A lemez egyébként jó munka, nagyon is jó.

Lássunk először is egy kis rock (és popkultúra) történelmet. A KISS-t 1971-ben alakította meg Paul Stanley és a magyar származású (a mai napig beszél is magyarul) Gene Simmons. Eredetileg glitterrock csapatként kezdték, és főleg csak klubokban léptek fel, feldolgozásokkal. Az áttörés 1974-ben volt, amikor első lemezükkel jelentős sikereket értek el. A banda ilyenkor váltott át hard rock műfajba, de horrorisztikus koncertelemek és a hangzásviláguk miatt sokan a metal, vagy akár a gótikus metal jelzőt is aggatták már rájuk. Az együttes világszerte leginkább az arcfestésükről híres, amit később a koncertek alatt látványos horrorshow-val és Simmons tűz és vérköpésievel egészítettek ki. Így tehát a KISS gyorsan az akkori anyukák és apukák legszörnyűbb rémálmává vált, de a zenei sikereket lehetetlen tőlük elvitatni. Több albumuk hónapokig vezette az eladási listákat és ez azért szép teljesítmény.

Most pedig az 1998-ban megjelent Psycho Circus után ismét új lemezzel jelentkeznek, ami a Sonic Boom (Hangrobbanás) címet viseli. A végeredmény: egy teljesen korrekt, élvezhető, retrós hangzásvilágú album lett, ami az együttes (egyik) legjobb korszakát idézi. Nekem leginkább a Destroyer című 1976-ban megjelent munkájuk jutott eszembe a hallgatása közben, ami nem véletlen, valószínűleg eleve ez volt a cél is és így ez be is jött. A hangzásvilág bár főleg a retro vonalat követi, de minden megvan benne ami egy 2009-ben megjelenő lemeznek alapvető szinten szükséges. Ami jó, hogy a fiúk még mindig elemükben vannak. Bevallom nagyon féltem attól, hogy így a nyugdíjkorhatár felé közeledve már kevesebb lendület lesz bennük és, hogy az öregség a tudásukat is elérte. Ettől nem kell tartanunk, minden maradt a régiben és ami a legfontosabb Paul Stanley még mindig szinte ugyanúgy tud énekelni, mint régen. Merthogy mégiscsak ő volna a zenekar igazi énekes, meg azért ő jóval tehetségesebb ezen a téren, mint a többi három tag együttvéve.

Zenelileg persze továbbra sem lépett tovább az együttes, még mindig ugyanazt játszák, mint régen, de hát nincs is olyan ember ezen a Földön aki mást várt volna tőlük, vagy ha igen akkor nem gondolta teljesen végig, hogy mit is tesz a lejátszóba. Mindesetre a kiadvány abszolút jó minőségűnek mondható, érdemes tehát legalább egyszer próbát tenni vele. Továbbra is lényegre törő, üresjáratok és felesleges számok ezúttal is mellőzésre kerültek.

Persze ezen az albumon sem csak az aranytorkú Stanley éneklését hallhatjuk hanem mikrofont ragad a többi három tag is. A dobos Eric SInger vokál képessége ugyan még az átlagos szintet sem éri el, de ezen itt kár is lenne fenn akadni, az új gitáros Tommy Thayer viszont egyáltalán nem rossz. Simmons meg maradt a régi repedtfazék-dörmögős stílusánál.

A lemezte egyébként leginkább a kiegyensúlyozottság jellemző, a KISS ezúttal nem akart új slágereket készíteni, hanem arra mentek, hogy amit  kiadnak a kezükből az egyenletes színvonalú legyen. Kimondottan jó pillanatok persze ezúttal is akadnak, mint a Simmons által prezentált Russian Roulette, vagy akár a Stand és a Say Yeah című dalok, de említhetném még a jópofa szóviccel operáló Danger Us-t is. Egyedül csak a kezdő dalt nem tudom igazából hova tenni a Modern Day Deliah-t. Ettől függetlenül örülni fogunk annak amit hallunk.

Összegzésként tehát annyit tudok elmondani, hogy egy kiegyensúlyozott, egyszerre retro és modern, magas nívójú élvezetes albumot hallottam és hallgatok most is. Sokszor kaptam magam azon, hogy léggitározni kezdek, vagy táncnak nevezett idétlen mozdulatokat lejtek a szobában, mert a Sonic Boom bizony képes ilyen haást kiváltani az arra fogékony emberből. Remek kis lemez lett ez, olyan laza és egyszerű előadásmódban, amire csak a legendás KISS együttes képes. Jó hallgatást és kellemes nyelvöltögetést kívánok az albumhoz!

Alkonyat, a cím ami már fogalommá vált, meglepően rövid idő alatt. Alighanem mindenki tudja, hogy miről van szó ha az Alkonyat őrületről beszélünk, kivéve talán azokat akik az elmúlt 1,5-2 évet egy jégbarlangban töltötték a világtól elzárva, de velük nem tudunk mit csinálni, különben is látva, hogy mi folyik ma az országban már réges-régen visszabújtak. Szóval az Alkonyat egy jelenség, ami egy nagysikerű könyvsorozattal kezdődött, amire jó szokása szerint később Hollywood is lecsapott, azon indokkal, hogy Stephanie Meyer könyvét még az Isten is a mozivászonra teremtette. Így aztán viszonylag hamar elkészült az egész estés filmverzió, ami viszonylag alacsony költségvetésére dollármilliókat termelt, tovább növelte a felhajtást, hiszen most már azok is lehetnek Alkonyat rajongók, akik utálnak olvasni. Előre szólok, hogy itt most kemény és valódi kritika fog következni, igyekszek belemélyedni a film mélységiebe, és nem rajongói írás lesz, tehát gyengébb lelkületű Twilight rajongók nem épp a legjobb oldalra tévedtek, szóval ők lapozzanak tovább. A többieknek pedig kellemes olvasást kíván Lestat a vámpír!

Na azon kevés jégbarlangszökevénynek akik mégsem menekültek vissza leírnám, hogy mi ez a köny ami ezt a hatalmas tömeghisztériát kiváltotta. Egy Stephanie Meyer nevű írónő művéről van szó, ami nagy sikerrel fogyott és mára négy részes könyvsorozattá növekedett. A regényről ilyen kritikákat lehetett olvasni, hogy kedves, romantikus, szimpatikus karakterekkel benépesített alkotás, ami végre megújítja a több évszázados vámpírmítoszt és végre lélekkel és érzelmekkel ruházza fel a (már nam csak) éjszakai vérszívó teremtményeket. Hát ez egyfelől igaz is meg nem is. A könyv valóban romantikus és érzelmes, de nem újítja meg a mítoszt csak egy már kitaposott ösvényt követ. Ugyanis volt egyszer egy 1976-os év amiben megjelent egy bizonyos Anne Rice nevű írónő eléggé híres munkája az: Interjú a vámpírral, ami később egy 12 részes sorozattá terebélyesedett. Rice Vámpírkrónikái újították meg a vámpírokat, ő ruházta fel őket lélekkel először és alkotta újra szépirodalmi igénnyel megírt módon a vérszívókat. Az Alkonyat tehát már egy bejárt úton haladt tovább, a sikere fő titka pedig a célkorosztály helyes megválasztásában rejlik.

Az írónő ugyanis a tizenéveseket célozta meg romantikus vámpírsztorijával, akiknek természetesen újszerűen hatott a dolog és egy csapásra sikerré tették. Az Alkonyat egyébként főleg lányregény, de fiúk között is sokan a rajongójává váltak. Igazából pedig egy élvezetes olvasmány, semmi bajom sincsen vele, bár nekem a regény által megfestett világ kicsit túl rózsaszín Anne Rice sötéten igéző világához képest, de nem vagyunk egyformák ugye. Olvasását mindenkinek tudom ajánlani, max nem fog tetszeni, de van ilyen, személy szerint pedig egyáltalán nincs bajom azzal, hogy a tizenéves korosztály Twiligght-ot olvas, mert az a lényeg, hogy egyáltalán valamit olvasnak, ahelyett, hogy a Viva-t vagy a Maunika show-t néznék.

Most pedig lássuk a filmet, illetve először is annak történetét. Bella 17 éves fiatal lány aki apjához költözik egy kisvárosba, ami alighanem Amerika legcsapadékosabb helye. A helyi gimnáziumba jár, ahol felfigyel egy különösen viselkedő fiatal fiúra, Edward Cullen-re akibe később bele is szeret. De a srácról szörnyű igazság derül ki: Edward ugyanis vámpír, ámde a vegetariánus fajtából (csak álltai véren él), így nem jelent veszélyt a lányra. De más vámpírok is érkeznek a környékre, akik nem olyan szelídek, mint Edward és családja és veszélyeztetik a fiatalok kibontakozó szerelmét.

Azt már most le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem vagyok elragadtatva a filmtől és annak nívójától. A regény alapot ad egy jól megcsinált filmhez, esetünkben azonban mégsem ez történt. Az Alkonyat első része még legnagyobb jóindulattal is maximum átlagosnak mondható és semmi egyediség, vagy stílus nincs benne ami ezen segíthetne. Százszor látott romantikus mozit kapunk, középszerű kivitelben, aminek egyetlen érdekessége tényleg annyi, hogy a főszereplők vámpírok. Egyet nem érteni persze most is lehet, de a véleményem attól még ez és nem igazán fog az alkövetkező évszázadok folyamán megváltozni, szóval ez van. Láttam már nagyszerű és jó filmeket a témában és az Alkonyat sajnos nem tartozik közéjük.

Viszont vannak jó elemei amiknek kimondottan örültem a megtekintése közben, lássuk először is ezeket utána térjünk át a hibákra. Az operatőri munka és a szűrő örvendetes, ezekkel tényleg nincsen semmi gönd. A szürke szűrő alkalmazása pedig tényleg egy remek kis, borongós, olykor sötét, melankolikus hangulatot kölcsönöz a mozinak, amit én az esetek többségében díjazok, így van ez most is. A város látványa, az örökké felhős ég, az erdő látványa eszünkbe juttatja azt, hogy hogyan kéne a vámpíros filmeknek kinéznie. Ezért tényleg piros pont. A zene összeválogatása is tetszett. Főleg persze nu metal és pop rock nótákat hallhatunk felcsendülni, de az elmondható róluk, hogy passzolnak a mozihoz és kellemes őket hallgatni mégha én az erősebb műfajt kedvelem is jobban.

Az akciójelenetek rövidek, de nem működnek rosszul, bár én látványosabbnak képzelek el vámpírok közötti párbajt. A CGI támogatás egyébként sokat segít rajtuk, a suhanás jól néz ki, a baseball jelenet pedig kimondottan jó. Van benne látvány, humor és szórakoztató.

A történet nagyjából hűen követi a regényt, de persze soha nem lehet az írott anyagot teljesen hűen átültetni a mozivászonra, ami papíron működik, filmen már nem feltétlenül, a részek kihagyása is teljesen érthető, hiszen egy majd 500 oldalas irományt nem lehet teljes egészében filmre vinni, ha csak nem 10 órás rekordot akarunk dönteni, de azt meg ember nincs aki végignézze. A legjobb adaptációkat különben sem a hozott anyag szolgai átmásolásával hozták létre, hanem egyéniséggel és kreativitással, mint mondjuk a Stanley Kubrick által jegyzett Ragyogás. Az Alkonyatnál ettől persze nem kell félni, a túlzott egyediség nem fog szívrohamot okozni senkinél.

Catherine Hardwicke tulajdonképpen egy tucatrendező, nulla kreativitással és többnyire átlagos filmekkel a háta mögött. Ezt itt is bizonyítja, nagyrészt az ő hibája, hogy ennyire semmitmondó és unalmas film kerekedett ki az Alkonyat-ból. Nem képes élettel megtölteni az eseményeket, ezért unalmas a műve és ezért tűnik túl hosszúnak a játékidő is. A jelenetek többségénél megalszik a tej a szájban, lassú, rendezetlen, kicsit amatőr rendezést láthatunk és nem csoda, hogy a rendezőnőt lecserélték a folytatásra.

De szereplőink sem segítenek az unalom feloldásában sajnos, látszik persze az is, hogy normális rendezői instrukciók nélkül kellett dolgozniuk, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a legtehetségesebb fiatal színészeket sikerült kiválasztaniuk. Igazából nem csinálnak mást, mint 2 órán keresztül faarccal bámulják egymást és halál lassan mondják el a szövegüket. Ha az ember szerelmes annak azért vannak látható jelei, ilyenekre gondolok, mint tűz a tekintetben, a szeretet érzelmének arcon való megjelenése és szenvedélyesség. Na itt ebből semmit nem láthatunk, tényleg nem történik más, mint, hogy főszereplőink állnak egymással szemben, bámulnak a másikra 3 arckifejezés/óra színészi teljesítménnyel, és közben beszélgetnek. Ez így ebben a formában egy elvileg romantikus, érzelmes filmbe abszolút kevés, remélem a folytatásban javulni fog ez a tendencia.

Robert Pattinson újabban a tinilányok első számú kedvence, ennél több véleményem szerint nem is lesz soha, nem mondanám, hogy túlzottan nagy színészi képességekkel lenne megáldva, de a franc tudja, a végén még fejlődőképes lehet. Kristen Stewart-ról még ennyi sem mondható el, színészi repertoárja a csukott szájjal nézek és a nyitott szájjal nézek között váltakozik. Abszolút tehetségtelennek tartom és alkalmatlannak arra, hogy moziban szerepeljen, mellesleg még csak különösebben jól sem néz ki, sőt elég jellegtelen a külseje. Kisugárzása 0, tűz meg kb. annyi van benne, mint egy hűtőszekrényben. Akivel viszont meg votlam elégedve színészileg az Peter Facinelli, a film elsőszámú Lestat hasonmása. A szőke haja, és az arcberendezése rögtön Tom Cruise-t juttatta eszembe az Interjú a vámpírral-ból. Elképesztően hasonlítanak egymásra és valószínűleg Facinelli-nek Criuse lehetett a tanítómestere, mert sokszor még az arckifejezésük is hasonló. Talán emiatt de őt tartom a legjobb színésznek az egész filmből.

Meglehetősen felemás film lett tehát az Alkonyat, a jó hangulatot és látványt sajnos feledtetik az unalmas, sehová sem vezető jelenetek, a gyakorlatlan, hozzá nem értő rendezés és a két főszereplő vérszegény játéka. Hogy őszinte legyek az egész nem több, mint egy halál átlagos kis divatfilm, amivel a moziba járó tizenéveseket akarták megnyerni, bár őket sikerrel. A többieknek sajnos maximum egyszer nézős, másodjára álmosságot esetleg hirtelen elalvást is okozhat. A folytatás mindenesetre sokkal meggyőzőbbnek tűnik a trailer alapján, majd meglátjuk, hiszen volt már, hogy csalódtunk jó előzetes után (Max Payne pl.).

50% nagyfokú jóindulatom miatt

Michael Mann nevéhez olyan filmcímek fűződnek, mint a filmtörténeti jelentőségű Szemtől szemben és a Collateral. Művei elég vitatott megítélésnek örvendenek, az egyik tábor szerint filmjei unalmasak, vontatottak, lassúak, izgalommentesek és túl kevés bennük az akció. De az tény is, hogy Mann nem épp akciórendező, hanem kissé több annál. Az ellentábor szerint pedig pont a lecsökkentett számú (de ügyesen forozótt, vágott és magas minőségű) akció, a feszültség és a dráma vászonra vitele az ő fő erőssége és alighanem ez áll legközelebb az igazsághoz. Az illetű úriember szerintem ugyanis kimondottan jó rendező és szeretem a filmjeit, főleg a híres Szemtől szemben-t ami kedvenc filmjeim egyike. Most pedig most újra rendezett méghozzá korunk két legnagyobb blockbuster sztárjának főszereplésével, a klasszikus gengszterfilm keretein belül.

A film igaz történetet dolgoz fel, John Dillinger történetét, aki a nagy 1929-es gazdasági világválság utáni korszak leghíresebb bankrablója volt és meglepően nagy népszerűségnek örvendett, amit leginkább a körülötte folyó hatalmas felhajtás számlájára könyvelhetünk el. Mindenesetre sikeréhez kétség sem fér és bár eléggé rövid pályafutást mondhat magáénak az adott korszakban nagy jelentőségű gengszter volt. A másik szál pedig a később FBI néven ismertté vált bűnüldöző szervezet megalakulását mutatja be. A mozi sztorija Dillinger utolsó hónapjainak eseményére korlátozódik, egy börtönből való szökéstől egészen a híres bankrabló pályafutásának végéig.

Michael Mann igyekszik realista-dokumentarista stílusban vászonra vinni új filmjét, és igazából ez lenne ez az ok amiért a Közellenségek nem éri a rendező úr előző munkáinak szintjét. A direktor sajátos filmezési módja persze így is megfigyelhető, de sokkal kevésbé köti le a néző figyelmét és messze nem olyan feszült, mint amilyet az ember Mann-tól elvárna. A félreértést elkerülendő, egyáltalán nem rossz alkotás a Public Enemies, sőt, csak egész egyszerűen gyengébb az elvártnál, de még így is az év jobb terméseihez tartozik, tehát szégyenkeznivalója tulajdonképpen nincs. Olykor pedig meglepően élvezetes, de ez főleg a színészeknek köszönheti.

Amit én főleg kifogásoltam az a forgatókönyv. Sajnos a párbeszédek kifejezetten sablonosak lettek, nem hangzik el semmi emlékezetes, vagy akár stílusos párbeszéd, ami a beszélgetés részeknél a mozi ellaposodását eredményezheti, mert ezek nélkül ilyenkor sajnos nincs mire odafigyelni. Akcióból ezúttal viszont jóval többet kapunk, mint az eddigi Michael Mann filmeknél, így szerintem a Közellenségek talán az egyetlen Mann film lesz amit az akcióra éhes közönség is élvezni fog, talán jobban, mint az ezt megelőző alkotásokat. A lövöldözések minőségével persze ezúttal sincs semmilyen probléma, de itt is érvényesül a dokumentumfilmes látás, pár lövés, ember a földön akár a valóságban.

A korhűség, a gazdasági válság utáni évek világa viszont nagyon jól átjön, az autók, az épületek, a díszletek, az öltönyök mind az art deco-nak megfelelően lettek ábrázolva, de egy ilyen profi rendezőtől ez a minimum azt hiszem. A zene ugyancsak a '30-as évek világát idézi, kellemesen jazz-es, a hangulatnak csak javára van. Operatőr barátunk ugyancsak dokumentumfilmbe passzolóan alkotott, véleményem ez nem mindig sült el jól, de az esetek többségében működik a lényeg pedig ez volna.

A Közellenségek igazi erőssége azonban a szereplőgárdában keresendő. Korunk két legjobban foglalkoztatott színésze mellett feltűnik még a, sokaknak sajnos csak a Taxi sorozatból ismert, francia színésznő Marion Cotillard is, aki amellett, hogy nagyon csinos és dekoratív még jól is alakít, bűbájos francia akcentusa pedig igazán kellemes élmény az ember fülének. Christian Bale itt meglehetősen mérsékelt színészi teljesítményt nyújt, de ez főleg a karaktere hibája, a nyomozó akit alakít tipikus film noir zsarufigura így elég csak kemény tekintettel és faarccal néznie, esetleg indulatosan.

Az igazi sztár itt is Johnny Depp. Azt kell mondjam nem véletlenül ilyen népszerű és foglalkoztatott színész ő napjainkban. Az ő laza gengszterfigurája miatt érdemes igazából betenni a lejátszóba a DVD-t és megnézni a mozit. Ő az igazi főszereplő, a film játékidejének nagy részét is az ő figurája körülötti események töltik ki és ez nem véletlen. A '90-es évektől már tudjuk, hogy Hollywood-ban a jó fiú a rossz fiú, itt sincs ez másképp, Dillinger-rel fogunk szimpatizálni, ő lendíti át az unalmasabb jeleneteket és a szőrmebundás jelenetben remekel, mindent leolvashatunk az arcáról, a teljes élettörténetét és személyiségét.

A Közellenségek jó kis gengszterfilm lett, de valami mégis hiányzik belőle ami miatt klasszikussá válhatna, ez a valami pedig a gengsztermozikra jellemző fszültség. Michael Mann túl valósághűre akarta csinálni a filmjét, olykor mintha dokumentumfilmet nézne az ember. A párbeszédek sajnos jellegtelenek és laposak, hiányoznak belőlük a laza dumák. Johnnye Depp viszi el a hátán a mozit, ő ismét bemutatja, hogy miért van ott ahol ő most van. Akcióban meglepően gazdag, azokon kívül időnként ellaposodó, kissé unalmas film lett sajnos a Közellenségek, én ezután is maradok a Keresztapa hangulatos, romantikus gengszterábrázolásánal a dokumentarista stílus helyett. Egyébként élvezhető, de én Michael Mann-tól többet várok el, amit ezúttal sajnos csak részletben kaptam meg. Egyszernézős, de rossznak semmiképp sem mondható alkotás. Jó film na, csak nehéz kimondani.

70%

Szeretnék hosszabb bejegyzéssel életjelet adni magamról, de ezt jelenleg sajnos nem engedhetem meg, mert most egyé irányú elkötelezettségeim vannak, amiket kénytelen vagyok teljesíteni, ha azt akarom, hogy jó legyen a szóbeli érettségim (az írásbelim 94%-lett) is (bár az ma volt, de még vissza kell menni az eredményekért) meg hasonló elfoglaltságok sajnos, tehát alig van időm most a blog-gal foglalkozni. (Aki egy levegővel el tudja mondani az első mondatot az nyerhet egy tábla csokit :D) Így most egy kissé rövidebb írást teszek közzé ami arról szól, hogy az én BEST listámban melyik 10 mozgóképes alkotás szerepel. Tehát most egy felsorolás fog következni és pár mondatban össze is szeretném foglalni, és meg szeretném indokolni, hogy miért tartom az adott alkotást ennyire nyagyra és mivel lopta be magát a szívembe. Én többnyire minden filmet a műfajuk szerint értékelek és aszerint, hogy mennyire felelnek meg a zsáner sajátosságainak és minden műfajban van egy ilyen listám. Ez pedig kb. az összesítés, tehát a többi TOP 10 vezetőit tartalmazza Akkor lássuk a listát:

1. Halálsoron:
Az abszolút első helyezett nálam, és furcsa, hogy sokáig nem voltam hajlandó megnézni. Amikor viszont végre megtettem azonnal magával ragadott és elvarázsolt. Hosszú, monumentális alkotásról van szó, ami Stephen King nagyszerű regényét veszi alapul, de azt, hogy ilyen jó lett az főleg a magyar gyökerekkel is rendelkező Frank Darabont-nak köszönheti. Mindig is szerettem az érzelmes és érzelmekre nagy mértékben építő és ható filmeket. A Halálsoron pedig a legjobb közülük, szívszorító, magával ragadó és a legtöbb emóciót ez az alkotás váltotta ki belőlem és nem szégyellem bevallani, hogy még én is tudok sírni a végén. Ha legkedvencebb filmemet kérdezik csont nélkül ezt mondanám.

2. Keresztapa 2:
A világ legjobban megalkotott gengszterfilmje, korhű, hangulatos, elképesztő erejű dráma az üzeltről, a politikáról és a hatalomról. És arról, hogy az egyre nagyobb hatalom hogyan változtatja meg, hogyan deformálja egy jó ember jellemét, hogyan teszi tönkre és öli meg a kapcsolatait és, arról, hogy juthat el egy férfi odáig, hogy megöli az édestestvérét. Lehengerlő színészi alakítások, csodálatos képi világ, nagyszerű zene, remek történetvezetés mindkét idősíkban. Ha nem láttam volna a Halálsoron-t most a Keresztapa 2 állna az első helyen, teljesen megérdemelten.

3. Keresztapa:
Az első rész, sokan a világ legnagyobb és legjobb filmjének tartják, de én a második részt kicsit feljebb értékelem. Igazából ugyanazokat lehetne leírni ide, mint a második részhez, de azért kiegészíteném. A régi gengszterek régi világának romantikus ábrázolása egy olyan korban amikor még a szervezett bűnözés világában is ismerték a hűség, a becsület és a család fontosságát. Marlon Brando pedig nagyszerűen alakít.

4. Szárnyas fejvadász:
Ridley Scott hátborzongató jövőképe, olyan csavarral a végén amiről azóta is vitatkoznak a rajongók és a filmesztéták. Mély erkölcsi kérdések boncolgatása, az ember istenkompleyusának pellengérre állítása, mindez elsöprő erejű látvánnyal támogatva, a jövőbeli városkép azóta rengeteg hasonló műfajú moziban visszaköszönt már és Vangelis csodálatos zenéje teszik a Szárnyas fejvadász-t a sci-fi műfaj királyává és csodálatos filmmé.

5. Az ördög ügyvédje:
Elgondolkodtató, olykor misztikus és hátborzongató thriller a jog világából. Már elve az is szimbolikus jelentéssel bír, hogy a Sátán a jog, a jogászok világán keresztül támad. Al Pacino itt is elképesztő alakítást nyújt Lucifer szerepében, nem csoda, hogy ő az egyik legnagyobb élő színész. Akit érdekelnek a vallásos témájú filmek szintén tegyenek vele egy próbát, nem hiszem, hogy meg fogják bánni.

6. Ragyogás:
Stephen King reménye alapján. A film története bár meglehetősen hűtlenül kezeli az alapanyagot (ezért akadt ki az író és készíttette el később a saját elképzeléséhez hű, ámde meglehetősen amatőr TV-s változatot), de remek alkotás. Horror-hoz képest nagyon hosszú játékidő, az elsőtől az utolsó pillanatig feszült cselekmény, erős, félelmetes hangulat és Jack Nicholson az őrület esszenciájaként. Művészi igénnyel elkészített, klasszikus horrorfilm, ha a Szárnyas fejvadász volt a sci-fi királya akkor a Ragyogás a horroré.

7. Szemtől szemben:
Ötletes, lassú, de mégis izgalmas akció-dráma Michael Mann rendezésében. Az ő munkáit sokan épp a lassúságuk és kevés akciótartalmuk miatt kritizálják, szerintem épp ezek a legjobb tulajdonságaik. Az akciók látványosan és jól koreografáltak, ügyesen vágva. Amellett pedig egy történelmi pillanat is fűződik a Szemtől szemben-hez mégpedig az, hogy először a filmtörténelem folyamén a két legnagyobb olasz-amerikai színész (gyengébbek kedvéért Al Pacino és Robert De Niro) itt szerepelt először közös jelenetben, a legenda szerint improvizált jelenetben. Nagy klasszikus és Michael Mann eddigi legjobb alkotása.

8. Gyűrűk Ura trilógia:
A legjobb fantasy alkotás J.R.R. Tolkien világhírű regénytrilógiája alapján Új-Zéland csodaszép tájain forgatva. Erős szereplőgárda, a lehető legnagyobb hűség az alaphoz, azelőtt sosem látott csatajelenetek és technikai támogatottság. Szinte már a bemutatásakor klasszikussá vált és nem is érdemtelenül. TOP 10-ben a helye!

9. A remény rabjai:
Szintén Stephen King műve alapján és szintén a magyar származású Frank Darabont rendezésében, ami ezúttal is jól sült el. Tim Robbins élete legjobb alakítását nyújtja, de Morgan Freeman sem szégyenkezhet. Börtönös dráma, érzelmekkel telezsúfolva, de anélkül, hogy giccsbe esne át. Kötelező!

10. Leon a profi:
Bájos kis történet arról, hogy egy furcsa de mégis arnyos kislány hogyan változtatja meg egy profi, hideg, kiégett bérgyilkos életét. Kettejük kapcsolata alighanem egyedülálló a filmtörténelemben, Sting dala a végén pedig minden érző ember szívét megfájdatja, pont ugyanúgy ahogy maga a film is. Megható, kedves, bájos, szép film abból az időből amikor még Luc Besson is igazi jó rendező volt. Natalie Portman pedig a Leon után lett igazán felkapott és ennek a filmnek köszönheti, hogy ott tart ahol most. Alapvető kultuszfilm.
 

Amikor tudomásomra jutott, hogy film készül az egyik kedvenc játékomból a Max Payne-ből vegyes érzések indultak meg bennem. Egyfelől örültem és reménykedtem, hogy végre, talán most átszakad a gát és elkészül az első igazán minőségi és minden kritériumnak megfelelő számítógépes játékadaptáció. Utána szép sorban érkeztek a hírek, először a szereplőgárda került nyilvánosságra, olyan nevekkel, mint az egyre többet foglalkoztatott és egyre jobb színésszé váló Mark Wahlberg, és az igazából általam nem igazán kedvelt Chris O' Donnel, aki valójában már 17 éve abból él, hogy életében egyszer az Egy asszony illata című Oscar-díjas filmben jól játszott utána pedig semmi, nulla alakításokat nyújtott. Ennek ellenére még ma 2009-ben is húzónévnek számít, pedig olyan filmekben sikerült lejáratnia magát, mint a Batman és Robin. Ígéretesnek tűnt Beau Bridges és a modellből újabban színésznővé és Bond lánnyá fejlődött Olga Kurylenko és Mila Kunis kisasszonyt is kellően csinosnak találtam Mona Sax szerepére.

Utána jött a trailer ami egész egyszerűen levett a lábáról. Persze ma már tudjuk, hogy ez orbitális nagy kamu és átverés volt, de akkoriban igencsak reménykeltőnek bizonyult. A fejeseknek sikerült olyan kedvcsinálót összevágniuk ami valóban kedvet csinált a Max Payne megnézéséhez. Viszontláthattuk benne a játék helyszíneit, hallhattuk Mark Wahlberg narrálását, meggyőző akciójeleneteket mutattak, Marilyn Manson igencsak odaillő zenéjére. Az aggodalmat egyedül csak a trailerben látható szárnyas, angyalszerű lények keltettek, de ezt mindenki annak tudta be, hogy kedvenc bőrkabátos nyomozónk híres rémálomjelenete is helyet fog kapni a moziban. A várakozás tehát tetőfokára nőtt és aztán 2008 októberében Max Payne tiszteletét tette a filmszínházakban.

Mielőtt belevágnék az (anyázásba) kritikába szólnék pár szót a játékról és arról, hogy mivel varázsolt el engem és miért érdemelne méltóbb adaptációt, mint amilyet végül kapott. Aki ismeri az ezt a bekezdést nyugodtan átugorhatja, aki pedig nem olvasson figyelmesen, mert egy klasszikusról van szó. A sztori látszólag egy végtelenül egyszerű bosszútörténet, a főhős családját egy teljesen új drogothasználó banda meggyilkolja. A szer koordinálatlan dührohamot, őrületet és fokozott ellenállóképességet okoz használójánál végül pedig halált és emiatt igen veszélyes. Hősünk beépül a maffiába és 3 év alatt a lehető legtöbbet tesz keresztbe a gengsztereknek, közben pedig a Valkyr nevű szert terjesztőit, a felesége és lánya tulajdonképpeni gyilkosait kutatja. Nyomra is akad, DEA-s barátja segítségével, akit azonban egy elhagyatott metróállomáson megölnek és Max-et gyanúsítják a gyilkosságtól. Innentől pedig nincs megállás, Max elindul, hogy megtalálja és megölje a bűnösöket, hiszen most már törvényen kívüli így nincs vesztenivalója. Útját mindenhol hullák jelzik és lépésről közelebb kerül a valódi tetteshez, miközben egy hatalmas összeesküvésre is fény derül, mint ahogy arra is, hogy miért kellett meghalnia a családjának.
Már a sztori is elég volt, de a prímet mégis a megvalósítás vitte. A játék 2001-es szinthez képest teljesen újszerű grafikai megoldásokkal operált. A lövések, a robbanások és az azóta minden valamirevaló akciójátékban előkerülő Bullet Time is a Max Payne nevéhez fűződik. Emellett pedig sötét, komor, olykor pedig a film noir műfajt (vagy stílust, kinek, hogy tetszik) is megidézte. A hóesés, a sötét sikátorok, a csövesek, a bűnözők és a főhős cinikus szövege és kinézete elképesztően jó atmoszférát teremtett és régen nagyon szerettünk a Max Payne-nel játszani.

Ezzel szemben az adaptáció csak a főbb pontokban támaszkodik a játék cselekményére. Változott a főbűnös személye, fontos karakterek ítéltetek kihagyásra, amikor Chris O' Donnel figurája csak egy névként szerepelt Michelle Payne naplójában. A legnagyobb baj az, hogy egy akciódús, mozgalmas, noir szerű game-ből a vásznon egy nem túl eredeti krimi-thrillert kapunk, ami szinte köszönőviszonnyal sincs az alapanyaggal sajnos. A játékbeli helyszínekből, maximum négyet ha viszontlátunk és azok is benne voltak már a trailer-ben.

Az események olykor eszméletlenül lassan csörgedeznek, de a végére szerencsére beindulunk. A számítógépes verzióban nagy szerepet játszott az akció. Itt ebből sajnos jóval kevesebbet kapunk, amiknek nagy részét szintén ellőtték már az ajánlóban. Pár látványos jelenet azért akad, és az utolsó 15-20 percben már beindul a lövöldözés, de ezt inkább el kellett volna osztani jobban, akkor talán kevésbé ülne le a cselekmény félidőben. Ami akció van, az meg azért hozza a 2008-ban elvár szintet, de ennél nem többet. Bullet Time-ból nagy csalódásomra csak kettőt láthatunk, pedig az ilyen lassított tűzharcok a Mátrix trilógia óta eléggé nagy népszerűségnek örvendenek és kicsit furcsa, hogy pont a Max Payne-be jutott belőlük a legkevesebb.

Amire viszont rossz szavunk nem lehet és amit a filmadaptáció szinte tökéletesen visszaad, sőt talán kicsit tovább is fejleszt az a külcsín, a stílus és a hangulat. A képi világ az egyszerűe tökéletes ebben a formában, a játékból ismerős rajzolt égbolt, a szakadó hóesés (sajnos két olyan jelenet is becsúszik amiben erős esőzés látható tél közepén, ami elképesztő nagy baromság szerintem, és valószínűleg Német Lajos is hangosan felsírt ezeknél), a lövéseknél bevörösödő kép, a szűrőzés és az operatőri munka az zseniális. Ezeknek köszönhetően pedig megkapjuk a valódi Max Payne hangulatot, aminek én, mint a játék hatalmas rajongója örülök, mint David Hasselhoff a whiskey árcsökkenésének. A vér kivágásért viszont minimum pofon járna, ahogy a lövésektől (nem vicc) füstölögnek a szerencsétlenek qrva bénán néz ki. Ez persze a korhatár lejjebb szorítását volt hivatott előidézni, de emiatt az egész inkább egy vasárnap esti filmre hasonlít, mint a Max Payne-re.

John Moore-t nem tartom rossz rendezőnek, az Ellenséges terület-et például kifejezetten szeretem tőle, de amit itt művel az gyalázat. Amatőr megoldások egész sorát veti be (amikor Max Payne bedrogozva akciózik és egy szobában bénán forog körülötte a kamera nekem fejelhetnékem támadt), én nem ezt szoktam meg tőle. Rendezése még legnagyobb jóindulattal is csak gyenge közepesnek mondható, főleg az ő érdeme (bár a forgatókönyvírónak is ajánlanám ezentúl a képeslap írást, az talán jobban megy), hogy sokszor unalomba fullad és ellaposodik a film.

A zenére bevallom őszintén már nem is emlékszek, nem, hogy mély, de egyenesen semmilyen nyomot nem hagyott bennem, még az előzetesben hallható fasza kis Manson szám sem hangzott el (If I Was Your Vampire), pedig a trailer-t éppen az dobta fel és egy akciójelenet alatt is szépen szólhatott volna.

A sötét angyalok (valkűrök) megvalósítása viszont újabb plusz pont, nagyon ütősek lettek, bár a végére már túl sokan lettek, de a haluzós szcénákat azért nagyban támogatták és nagyon stílusosak.

Mark Wahlberg még nem is lenne rossz választás a címszerepre, ha nem lenne az elbalfaszkodott forgatókönyv ami nem enged teret neki. Külsőre tökéletes lenne, a hangja sem rossz, de többnyire csak faarccal áll és néz. Mila Kunis a feszes farmerbe bújtatott (egyébként igencsak szép és formás) fenekén kívül tulajdonképpen semmit nem tesz hozzá a filmhez, de legalább amíg ő vásznon van mást is lehet figyelni a képi világon kívül. Olga Kurylenko is teljesen ugyanezt a célt szolgálja, annyi, hogy belőle többet látunk, mert ő még tél közepén is egy szál particuccban mászkál. Na de persze egy belevaló orosz (ribancnak) csajnak amilyet játszik meg sem kottyan az orosz tél. O' Donnel gyakorlatilag semmilyen és kár rá szót vesztegetni. Akinek pedig nem esett le, hogy Beau Bridges a főgonosz az vegye fel MSN-re Kelemen Annácskát, mert ez kb. neki való feladat. Mondjuk ő legalább nem rossz (mármint Bridges, nem Annácska).

Így a végére pedig csak egyetlen mondanivalóm maradt. Méghozzá az, hogy a fentebb felsorolt dolgok csak a (tényleg zseniális) játékhoz képest ennyire idegesítőek. Ugyanis ha a mozi nem, mint a Max Payne adaptációja, hanem, mint John Smith-Egyszemélyes háború futott volna a filmszínházakban akkor egy igaz sablonos, de élvezhető, nézhető, nagyszerű képi világgal rendelkező, stílusos krimi-thriller lenne. Így viszont sajnos akkora egyes, hogy átszakad a vászon (de még a Plaza fala is). Ha nem Max Payne lenne szeretném, mert nem rossz film. Így viszont totális csalódás és ezek után nem hiszem, hogy mégegszer az alapanyaghoz nyúlnának. John Moore, te meg bújjál el, mert nemsokára viszik a szemetet!

Ha elvonatkoztatok a játéktól és, mint önálló filmet nézem és még jószívű is vagyok akkor hatvan százalék. Így:

20%

A borzasztó rossz Superman 4. után a Superman széria teljesen ugyanúgy járt, mint később a Batman sorozat, kifulladt, meghalt és a hős kalandjai 20 évig jegelve lettek. Arról persze már kevesebben tudnak, hogy ’87 után is próbálkoztak új részt készíteni, de ezeknek egyike sem jutott el az előkészületekig sem. Az első ötlet szerint már 1987-ben bemutattak volna egy ötödik részt, a negyedikből kihagyott jelenetek felhasználásával (hálásak vagyunk, hogy ez nem történt meg), ha a film sikerre talált (hatalmas bukta volt). Utána Alexander Salking képzelt egy folytatást a saját Ifjú Superman kalandjai címmel futó TV sorozata alapján (ez még egész nézhető is volt). Az alkotás a Superman - The New Movie címen futott volna, de végül ez is meghiúsult. Néhány évvel később Tim Burton (Batman 1-2) neve merült fel, mint rendező egy lehetséges reboot-ban, ahol Superman-t Nicholas Cage (elég érdekes választás én biztos tiltakoztam volna), Jor-El-t pedig Anthony Hopkins (ez viszont jó ötlet) alakította volna.

Cage egyébként nagy rajongója az Acélembernek hatalmas lobbit indított a filmterv beindításáért, még jelmezpróbákra is elment. A ’90-es évek elején pedig már az a hír járta, hogy a fent említett film a Superman Reborn címet kapja és a The Death and Life of Superman adaptációja lesz, ahol Doomsday, Brainiac és az Eradicator is megjelent volna, sőt Superman temetésén még Batman (Michael Keaton alakításában) is tiszteletét tette volna. Készültek ám poszterek is, egy ezüst S jellel fekete háttér előtt és Jön 1998! felirattal, de az elhúzódó előkészítési munkálatok, az egyre több beleölt pénz és Christopher Reeve súlyos balesete miatt az egész projekt törlés áldozatául esett.

A Jay és Néma Bob filmek alkotója Kevin Smith (aki egyébként maga is nagy Superman rajongó) két forgatókönyvvázlatot is írt a The Death of Superman sztorivonal alapján, aminek egyike hű maradt a képregényhez, a másik pedig hűvös fogadtatásra talált a producerek részéről. Ebben Superman nem tudott volna repülni, fekete szuperruhát viselt a jelmeze helyett és Doomsday-jel küzdött volna meg. Burton később átvette a produkciót, eldobta Smith forgatókönyvét és átnevezte a filmet Superman Lives-re (erre egyébként magában a Superman visszatér-ben is van utalás az újságcikkeknél) ám ez a terv sem valósult meg, mert Burton konfliktusba került a producerekkel (megint).

Ezután a ma már csak McG néven ismert Joseph McGinty Nichol került szóba rendezőként, de az elkomolyodó viták miatt ő is kiszállt. Utána a Csúcsformában és a Vörös Sárkány rendezője Brett Ratner került képbe, Josh Hartnett és Brandan Fraser szállt ringbe a címszerepért, Johnny Depp pedig Jor-El és Lex Luthor szerepére pályázott. A szerződést azonban senki nem írta alá, így egy újabb süllyesztőbe került projekttel lett gazdagabb a Warner.

Végül az elbaltázott tervek, hosszas viták és sok-sok év után Bryan Singer a két nagy sikerű X-men film rendezője, aki közismerten Superman rajongó lemondott az X-men 3 elkészítésről Ratner javára, csak, hogy kedvenc piros köpenyes hősének új kalandját megrendezhesse. Oscar-díjas alakításának és a rendezővel való baráti kapcsolatának köszönhetően Kevin Spacey szinte azonnal meg megkapta Lex Luthor szerepét. Ezután már csak Superman életre keltőjének megtalálója volt hátra. Singer elképzelései szerint mindig is egy ismeretlennek és nem hollywood-i sztároknak kellet alakítania a hőst. Így talált rá egy 24 éves pultosra, Brandon Routh-ra, akinek személyisége illeszkedett Clark Kent személyiségéhez, karizmája (és külseje) pedig alkalmassá tette Superman szerepére. Miután pedig leöntötte a rendezőt kávéval (ami tipikus Clark Kent-es viselkedés) meg is kapta a nagy lehetőséget, 2005-ben bemutatkozgatott a médiában, mint az új Superman.

Annak ellenére, hogy legtöbben a klasszikus Superman film feldolgozását, vagy a Doomsday vonalat (ez valamiért rohadt népszerű) szereték volna látni Singer saját koncepcióját ültette vászonra. A régi 1-2. részhez igazította a forgatókönyvet, eredetileg szerepelt volna a Jude Law alakította Zod tábornok is, de mivel a színész nem írta alá a szerepet ez törölve lett.

A Superman visszatér költségvetése egyébként hatalmas vitatéma, ugyanis egyes hírek 270 millió dolláros pénzösszeget vélnek a produkció mögött. Singer maga is elismerte, hogy ez így van, de ebben benne vannak a színre lépése előtti ötletek költségei is. Emiatt elkészülésekor a film a legdrágábbnak számított (annak ellenére, hogy magára a filmre maximum 150 millió dollárt költöttek, a többi az elmúlt 20 év baklövéseire és a marketingre ment el), azóta is csak a 300 millióból készült Pókember 3 előzte meg.

Újabb érdekesség, hogy ebben az időben futott a Batman sorozat újjáélesztése is Christopher Nolan kezei alatt (amit egy évvel a Superman Returns előtt mutattak be) és mind Routh-nak, mint Christian Bale-nek volt egy olyan záradék a szerződésében, hogy ha a két film sikerre talál akkor az ő főszereplésükkel fog majd forogni a Superman vs. Batman kötet adaptációja.

A filmet Ausztráliában forgatták, a külső jeleneteket egy farmon és Sidney-ben, utána pedig átköltöztek az Egyesült Államokba, hogy ott vegyék fel a kimaradt jelenteket és elvégezzék az utómunkálatokat. A Superman visszatér így 2006 nyarán kezdte meg mozis pályafutását.

Superman új kalandja egy máig vitatott értékű alkotás, de szokás mondogatni egy eléggé elcsépeltnek ható klisét, miszerint azok a legjobb filmek amelyek megosztják a közönséget. Én személy szerint a filmet kedvelők és méltatók táborát erősítem, a legjobb Superman filmnek tartom Richard Donner klasszikusa óta (ebbe beletartozik a második rész The Richard Donner Cut címen kiadott változata is). A következő hosszú sorokban ezt szeretném majd bővebben kifejteni. Az alkotást kevésbé kedvelőknek is ajánlom a végigolvasását, lehet, hogy tudok olyan szempontokat mondani vagy mutatni ami esetleg más megvilágításba helyezi majd a szemükben a Superman visszatér-t. Ez a bejegyzés nem igazán kritika lesz, én úgy fogalmaznám, hogy az Én miért szeretem a Superman visszatér-t, kérdést fogom leginkább körbe járni, azt hogy nekem mit adott ez a szerintem nagyszerű kis (ez azért túlzás elvégre 2,5 órás moziról beszélünk) film.

Sokan azt kifogásolják egyébként a bejegyzés tárgyával kapcsolatban, hogy míg Christopher Nolan feltámasztotta, újraalkotta, új koncepcióba és megvilágításba helyezte a Denevérember mítoszát és hozzáadta saját realista látásmódját, addig Singer semmi újat nem alkotott a Superman franchise keretein belül. Ez így ebben a formában igaz. De most mondok fogok egy sokak számára talán meglepőt állítani. Ez egy századmásodpercig nem volt célja a Superman Returns-nek. De ezt már a címe is elárulja, ugyanis nem azt kapta, hogy Superman: Kezdődik, hanem, hogy Superman visszatér. Singer igazából nem csinált semmi mást, minthogy rendezett egy érzelmes, és nosztalgikus filmet, emléket állított a klasszikus első és második résznek és Superman mítoszának, amellett pedig sokkal méltóbb lezárást kapott általa a széria, mint az a harmadik vagy negyedik résztől valaha is. Ő így állít emléket és így tiszteleg a kedvenc szuperhőse előtt. Ami pedig egy nagyon szép gesztus. Sok jelenetben köszön vissza a ’78-as klasszikus és folytatása, egyes mondatok és helyzetek 100%-osan ugyanazok és ez egyáltalán nem véletlen, ez is a nosztalgia jegyében zajlik és ezek igazán kellemes pillanatai a mozinak.

Egész egyszerűen nem lehet nem észrevenni azt a szeretetet és lelkesedést amivel Bryan Singer az alapanyagot kezelte, és azt a tiszteletet amivel Donner klasszikusához nyúl. Ez a film minden egyes képkockáján látszódik, kamera beállítások, a látószögek, az egyes mondatok és helyzetek, mind-mind Superman első két nagyvásznas kalandját idézik. Singer nem lenyúl, vagy másol hanem nosztalgiázik és ezt teszi az a néző is aki kellő fogékonysággal ül le mozizni. Elég csak arra gondolni amikor a stáblista előtt Superman repül a sztratoszférában, teljesen ugyanazokkal a mozdulatokkal és ugyanazzal a kameraszöggel, mint tette azt anno Reeve.

Igazi hibájának egyedül az idő és a korszak el nem találását tudnám felhozni. Metropolis persze megmaradt az örök ’60-as évek városának, de ebbe a retro környezetbe sokszor oda nem illő elemek lépnek be, mint például a 2006-ban aktuális, legújabb autómodellek, mobiltelefonok, számítógépek, modern luxusjacht. Ezektől eltekintve egyébként a város megteremtésénél jó munkát végzett Singer, az öltönyök, az aktatáskák, a kosztumök, az épületek, az emberek viselkedése az első filmet idézik és Metropolis kinézete is tökéletes az egyedi, nosztalgikus, régi időket idéző hangulat és atmoszféra megteremtésében, bárcsak minden filmben így működne.

Sok negatív kritikát kapott a történet is. Ezek főleg arra voltak kihegyezve, hogy nem illeszkedik pontosan a második rész befejezéséhez. Valószínűleg ők nem figyeltek oda a második rész végére, ugyanis semmi nem zárja ki, hogy ezek az események történjenek. Lex Luthor simán tudhatja hol van a Magány Erődje, hiszen már kétszer is járt ott és a kristályokat is ismeri. Mint ahogy Kal-El fiának bevonása, bár nem túl eredeti és értelmes ötlet, de történetileg lehetséges, hiszen Clark még Superman volt akkor amikor Lois-szal összejöttek az Erőd selyemágyán és hát így született Jason. Az, hogy Lois elfelejtette, hogy ki a gyerek apja az már más kérdés, de aki figyelt azt is láthatta, hogy Superman egy csókkal mindent kitöröl Lois emlékezetéből. Szóval ne bántsuk a sztorit, hanem inkább figyeljünk jobban oda és különben is ha a képregényadaptációk  minimum fele ilyen sztorit kapna már máshol tartanánk.

A humor is működik, vannak igazán vicces pillanatok a filmben, például a kutyákkal (Most, mit fogunk enni?- kamera közelít a kutyára, és Hol a másik kutyuli?- A kutya szájában roppan a tesója csontja)

A modernség bevonása az autókon és mobiltelefonokon kívül máshol is megfigyelhető. Például Superman ruháján is amit teljesen felújítottak, ami nem is baj. Szegény Christopher Reeve jelmeze ugyanis mára már eléggé elavult és kissé ciki. Ezért kellett Routh szerelését a 21. századhoz igazítani. Változott az anyag összetétele, a régi selyemszerűt hálós szövet váltotta fel, ez közelről látszódik is. Ezenkívül kisebbre vették és domborúvá alakították a mindenki által ismert S jelet. Az alapszínek is sötétedtek, Superman így sokkal kevésbé rikító, mint eddig volt ez pedig jót tesz neki és a film olykor melankolikussá váló hangulatának. A csizmán pedig nem látszódik így annyira, hogy gumiból van.

Ami mellett pedig tényleg nem lehet szó nélkül elmenni az a látvány, ami eléggé álleejtősre sikerült. A régi sorozat effektusait sokat szidtam, ahogy emelkedett a részek száma egyre jobban, na itt ezzel nincs gond. Az látszik, hogy ügyeltek a trükkök minőségére, de arra is, hogy végig megőrizzék a képregényszerű hatásukat (akárcsak a Sin City-nél), sőt, hogy illeszkedjenek a régi filmekhez. Furcsa, hogy még ezt is érte elégedetlenkedő kritika, de nekik csak annyit üzenek, hogy ha sok olyan filmet láttak már eddig, amiben repülőgépeket tesznek le kézzel, egy fickó szemén szétlapul a lövedék, vagy esetleg egész szigeteket dobálnak ki az űrbe, akkor az szóljon már nekem, mert én eddig csak egyet és szívesen fogadom a további javaslatokat és hogy az az Oscar-díj jelölés nem volt véletlen.

Singer szerencsére a Donner által felvázolt ember és emberi kapcsolatok ábrázolásmódját viszi tovább és ez javára válik a Superman visszatérnek. Bár olykor egy két szappanoperás párbeszéd vagy monológ becsúszik, ezek száma szerencsére nem lépi túl a határt az elviselhető és a zavaró között. Ezért lesz Singer munkájából egy érzelmes és romantikus hőseposz, ami sokaknak nem jöhet be, de én többre tartom az érzelmek ilyen irányú vászonra vitelét, mint a mostanában olyan divatossá vált realista ábrázolásmódot. Ez egy érzelemdús, érzelmes, olykor melankolikus, szép film, akárcsak a Keresztapa harmadik része volt.

Operatőr bácsi is kitesz magáért, igazán szépen fotózott, kékes-szürkés szűrővel dolgozó képeket kapunk, ami remekül segítenek az akciójelenetek alá. Ez is megért volna egy Oscar, de minimum egy Golden Globe jelölést.

A zene a második részt is jegyző (időközben eszembe jutott a neve) John Ottoman zeneszerző műve. Sokkal jobb munkát végez, mint a kettes sorszámú Superman filmnél, külön öröm, hogy a nagyszerűen sikerült főcím alatt John Williams eredeti és változatlan főtémája szól, már eleve ez is teremt egy alaphangulatot. Főleg, hogy az első film beúszó, kék feliratait használja, kellően látványosan.

Színészek terén sincs semmi komolyabb gond elég jó szereplőgárdát sikerült összehozni. Lex Luthor szerepében a már említett Kevin Spacey gonoszkodik, időnként ripacsabb módon, mint tette azt nagynevű elődje Hackman, de Luthor amúgy is egy ripacs fickó, a börtön meg úgy tűnik csak kárára vált. Ettől függetlenül jó választásnak tartom Spacey szerepeltetését, ha lesz új Superman mozi szívesen látnám őt újra ebben a szerepben. Az Oscar-díjas színész segítségével került a filmbe a modellből színésznővé avanzsált Kate Bosworth is, aki a Tengeren túlon című filmben a színész feleségét játszotta. Hát nem ez az alakítása fog megmaradni emlékezetünkben, Margot Kidder-nél azonban lényegesen jobb és sokkal kevésbé idegesítő, de így is elég jellegtelen és szürke a teljesítménye. Kitty úgy tűnik egyszerre hivatott helyettesíteni Otis-t és Miss Tessmacher-t, szegény lány buta, mint egy szabvány beton járólap és bizonyára az ilyen szerepekhez is szükséges valamiféle színészi kvalitás, ami Parker Posey-ban meg is van. Egyébként sokat lehet a szegény lányon nevetni.

A címszereplőt játszó színész eddig is külön bekezdést kapott nálam most sincs ez másképp Routh-tal sem. Az ifjú Brandon Routh bár túl fiatal a szerepéhez (Reeve 26 évesen lett Superman és ez a rész öt évvel játszódik a 2 után, Routh pedig csak 24) szinte megszólalásig hasonlít nagyszerű elődjéhez és az alakítása sem rossz, bár főleg Clark Kent figurájával sikerült jobban azonosulnia, szemüvegben és öltönyben egyenesen Christopher Reeve reinkarnációjának tűnik és nem csak külsőre. Őt is szívesen látnám az új filmben, szerintem ő már bizonyított és a nagymértékű hasonlóság miatt igazából nem is tudnék mást elképzelni Superman-ként. Most pedig következzen egy kis elmélkedés.

Miért nincs szüksége a világnak Supermanre? Mert ma már olyan kort élünk amiben már nem kellenek hősök. Azért mert nem tudjuk felfogni, nem érjük fel ésszel ha egy másik bolygóról jött lény, fizikailag, lelkileg és erkölcsileg is felettünk áll. Mert lassan már ciki jót cselekedni. Mert az önzetlenség és az önzetlen segítség lassan már kihal a világból. Mert ha valaki jobb, mint mi azt irigyen nézzük, vagy lerántjuk magunk közé, vagy megöljük. Mert gonoszak és önzők vagyunk akik nem érdemeljük meg, hogy segítsenek nekünk és vigyázzanak ránk. Mert megöltük Istent is és most épp saját világunk elpusztításán fáradozunk. Mert a pénzhajhászatot és a profitot emeltük az emberi értékek felé. Mert külső erőktől várunk segítséget ahelyett, hogy magunk cselekednénk és javítanánk először magunkon azután a világon. Mert már csak beszélünk a tennivalókról, a bűn elleni harcról ahelyett, hogy cselekednénk. És legfőképpen azért, mert nem ezek miatt nem érdemeljük meg őt.

Miért van szüksége a világnak mégis Superman-re? Mert tudat alatt változtatni akarunk a fent leírtakon és csak egy jelkép, egy hős kell nekünk hogy cselekedjünk. Mert már nincsenek valódi hősök és már csak a mozivásznon találkozunk vele. Mert szükségünk van egy olyan hősre aki jobb nálunk. Ezért nézünk filmeket és ezért járunk moziba. Mert szükségünk van arra, hogy akár csak két óráig elhiggyük, hogy vannak még hősök, sőt, hogy akár mi is azzá válhatunk. Szükségünk van a herozimus érzésére. Én ezt érzem akkor amikor Superman utolsó erejét beleadva és akaratát is megfeszítve beledobja a kristályszigetet az űr sötétjébe, vagy amikor Jo-El parancsát figyelmen kívül hagyva visszaforgatja az időt, vagy amikor John McLane jellegzetes „yippikayeh motherfucker” beszólásával és mosolyával beledobja az öngyújtót a benzincsíkba, vagy amikor átlő a saját vállán, vagy ha Kacumoto a szamurájok élén belovagol a géppuskatűzbe, amikor William Wallace beleveti magát a csatába, amikor Darth Vader beledobja az Uralkodót az aknába megmentve ezzel a fiát, amikor Batman a Sötét lovag végén magára vállalja Harvey halálát és gyilkosságait, hogy az emberek ne veszítsenek el egy jelképet, amikor John Hartigan felemeli a pisztolyt, amikor Liam Neeson felforgatja Párizst csak, hogy megmentse a lányát, amikor John Rambo végül mégis úgy dönt, hogy segít a mentőcsapatnak Burmában, amikor Arnold Scwarzenegger felpakolja magát fegyverekkel a Kommandó-ban, amikor Eric Draven 30 óra szenvedését és fájdalmát adja át Top Dollar-nak, amikor James Bond huszonvalahanyadjára is megmenti a világot stb. Egyszerűen szükségünk van ezekre és a filmekre amik hősöket adnak nekünk.

A Superman visszatér igazából nem más, mint egy nagyszerű látvánnyal megáldott, hangulatos és érzelmes nosztalgiaest, ami emléket állít a világ egyik legnagyobb szuperhősének, két klasszikus filmnek és egy nagyszerű színésznek és jó embernek aki nélkül sosem hittük volna el, hogy egy ember képes repülni. Aki megérti, hogy mire hivatott Superman eddig utolsó nagyvásznas szereplése, az garantáltan a szívébe fogja zárni a filmet. Természetesen ez sem mentes a hibáktól, főleg az előd hibáit őrzi meg, de így is a második legjobb Superman film. Nosztalgia, a főcímdal első másodpercétől a stáblista végéig és én pont ezért szeretem. Mert nosztalgiázni is szeretek és ha az ilyen színvonalon történik akkor semmi akadálya. Ez a film is a kedvenceim között van.

Ahogy a Warner a filmet, ezt a bejegyzést én is Christopher Reeve emlékének ajánlom, ő volt az örök Superman.

80%

Itt pedig egy kép jön, hogy mégis mennyire hasonlít egymásra Christopher Reeve és Brandon Routh:

Érdekes megfigyelni, hogy mivé válnak a nagy filmes sorozatok mire elérik a saját harmadik vagy negyedik részüket. Ha ezt már megfigyeltük két a Warner Brothers berkeiben készült képregényfilmes sorozat kísérteties hasonlóságot fog mutatni. Nem titok, a Superman és a Batman széria hasonlóságairól beszélek, mert azokból esetünkben van bőven. Mindkét franchise szinte teljesen ugyanazt az utat járta be. Mindkét esetben a klasszikus és újszerő első részt egy ellentmondásosabban megítélt folytatás követte, de az idő azokat is klasszikussá tette. És mindkét sorzatnál ugyanúgy a harmadik rész indította el a kifulladást. A minőség totális ledegradálása pedig a két széria esetében ugyanúgy a negyedik résznél következett be, sajnos. A két DC hős a filmvásznon tehát hasonló életutat járt be és hasonlóan megérett már egy reboot-ra. Azonban míg Batman-nek ott volt Nolan aki feltámasztotta a bőregeret, Superman csak egy vitatott minőségű (én imádom) Superman visszatér-t kapott.

Na de lássuk ezt az utolsó, igazából duplanullás 4. részt. Már a harmadik rész is borzolta a kedélyeket (és az agysejteket) a vígjátékosra, már majdhogynem paródiára vett alapkoncepcióval és az infantilisbe hajló, gyermeteg humorával és a történetbeli ostobaságokkal. Az tény, hogy a gyermekek számára kimondottan szórakoztató lehet és pár évente még egy felnőtebb, gyermeki lelkületét megőrző ember is el tud vele nosztalgiázni, de ez a befejező rész ez mindent visz. Rosszabb még a Batman és Robin-nál is, méghozzá sokkal.

Az alcímre is két variáció létezik, az egyik csak Magyarországon. Ez pedig a Sötétség hatalma, ami kifejező, kifejezi azt a szellemi sötétséget amit ez film képvisel, a másik alcím pedig a bejegyzés címében is szereplő A béke nyomában, amit ezennel át is neveznék Az infantilizmus nyomában, így jobban árulkodik a movie-ról.

A készítőknek és a már második résztől hibás alapkoncepciónak a negyedik részre sikerült teljesen kivégezniük a szériát. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez az epizód már másik producercsapattal és Sidney J. Furier rendezésében készült, de bár ne született  volna meg soha. Amit itt látunk az a meggyilkolása és a sárba tiprása egy mítosznak és egy hősnek, aki ennél sokkal többet érdemelt volna, de csak ilyen béna és gagyi befejező részt kapott, ami különben is csak azért lett befejezés, mert akkorát hasalt, hogy majdnem 20 évre kiütötte az egész Superman szériát.

Superman legyőzte saját magát és a vz öntudatra ébredt szuperszámítógépet és tovább folytatja hősi tevékenységét, amikor is egy kissrác azt kéri tőle, hogy hozza el a világbékét azzal, hogy megsemmisíti a Föld összes atomfegyverét. Hősünk hosszas gondolkodás és mérlegelés után (mint azt tudjuk nem szabadna beleavatkoznia az emberiség történelmébe) úgy dönt, hogy teljesíti a fiú kérését. A rakétákat egy acélhálóba gyűjti és belehajítja a napba (ami bár nem értek hozzá, de szerintem a felszabaduló energia miatt hatalmas természeti katasztrófát okozna a Földön). De ősellensége Lex Luthor kiszabadul és egy módosított rakétával (a börtönben valószínűleg doktorált atomfizikális és nukleáris biológiából, ha létezik egyáltalán olyan) megteremti Superman legnbénább és legnevetségesebb ellenfelét Atomembert, aki majd elpusztítja Supermant. A kettejük párbaján az egész világ sorsa múlhat.

A DVD borítóján az a mondat áll, hogy a történet kidolgozásában Christopher Reeve is részt vett. Kérem tiszteljük meg az emlékét azzal, hogy ezt a bűntettet a jövőben nem emlgetjük fel neki, de még az is lehet, hogy az a tényleg nagyon kevés jó ötlet az ő tollából származik. Én szeretném ezt hinni. Mert pár jó ötlet azért került ebbe a részbe is mégha kevesebb is és a minimumot is alig hozták ki belőlük. Lássuk most ezeket.

Ez a világbékés ötlet egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik és ebből és Jor-El parancsából lehetett volna egy hosszú és tanulságos moralizálást kerekíteni ami csak Superman erkölcsi felsőbbrendűségét bizonyította volna. A másik ilyen jó ötlet Lacy Warfield karakterének bevonása volt. Ő a Daily Planet új tulajdonosának lánya, akinek nagyon is megtetszik Clark és folyamatosan el akarja csábítani, még elviszi konditerembe is, ami talán az egyetlen igazán humoros jelenet a filmben, és a harmadik jó elképzelés az a jelenet volt, amikor Superman újra interjút ad Lois-nak és Lacy pont erre az alkalomra, időpontra és helyszínre hívja el randira Clark-ot, de még Superman sem képes egyszerre két helyen és két személyiség lenni. Illetve igen, de ez már volt a harmadik részben és már ott is rosszul sült el.

Rossz ötletekből sincs ám hiány, ott van már maga Atombember akinél bénább gonosz alighanem nem volt vásznon, a nevetséges ruhájában és a 10 centis ezüst körmeivel. A verekedés Superman és Nuclear Man között pedig abszolút nívótlan. Ahelyett, hogy megütnék egymást ahogy két nagyjából egyforma erős lénytől illene csak kergetik egymást a Föld körül, meg túljátszva birkóznak. Atomember pedig csak karmolászik és ő is, mint minden szupergonosz a leghíresebb turisztikai látványosságok lerombolásával foglalatoskodik pl: Kína Nagy Fal és még a Vezúvban is kitörést idéz elő, plusz repülni viszi a Szabadságszobrot. Superman pedig valószínűleg a harmadik és negyedik rész közötti szünetben továbbképzésen járt a Dagobah-n ahol hatalmas Jedi mesterré vált és a Nagy Falat is puszta akaraterővel és szemmozgással építi újra. A válogatott marhaságok pedig tovább záporoznak, itt bizony nőket rángatnak fel az űrbe, ahol sikoltoznak ahelyett, hogy kristályosra fagynának, távírányítható Cadillac-kel szöknek börtönből stb. Egyébként pár jelenet ki is lett vágva, mert van egy hatalmas szakadás az eseményfolyamban. Az egyik pillanatban Atomember meglátja Lacy képét a Planet címlapján, a következőben pedig már leszáll a szerkesztőség elé, ahol már várja Superman aki tudja, hogy a lányért jön. Bénaság a köb négyzetén.

Amire viszont nincs mentség az a látvány, a trükkök és az effektek. Felháborító, hogy a technikai fejlődéssel fordítottan arányosan változott a Superman széria látványának színvonala. A negyedik részre ez pedig egyenesen gyalázatos nívót ütnek meg. Amikor a Holdat a Nap elé tolja, Nuclear Man születése, vagy maga a Nap felszíne nevetségesen bénán fest, a repülés kiborító, szinte még a kontúrvonalak is látszódnak, arról nem is beszélve, hogy Superman szerkója minden trükkfelvételen más színű.

Amúgy is világoskékké vált és még az anyaga is más lett, helyenként mintha csillámpor is került volna rá, egyszóval kissé "meleges" jelmezt kapott itt szegény Reeve.

Gene Hackman az új producercsapat és Lester távozása miatt újra Lex Luthor, de itt már ő sem olyan jó, mint eddig, sokszor túljátszást éreztem a játékán és túlontúl ripacs volt. Otis szerencsére kimaradt, ő csak újabb koporszószög lett volna az amúgy is agyhalott filmben. Atomember röhejesen néz ki, amellett ő is egy zombi agyi színvonalán van és a szókincse is megrekedt a "Destroy Superman"-nél. Margot Kidder minden jelenetét kínszenvedés nézni, annyira irritáló a nyafogása. Mariel Hemingway, bár Málna jelölést kapott korántsem volt olyan rossz, amellett pedig igencsak nézegethető virgácsokon lépkedett ez időben, több sajnos nem látszódik belőle, de nem egész jó volt Lacy-nek.

Én igazából csak szegény Christopher Reeve-et sajnálom, aki továbbra is töretlen lelkesedéssel alakítja a piros köpenyes szuperhőst. Ő egy sokkal méltóbb búcsút érdemelt volna a figurájától akivel örökre összeforrt a neve. Mélységesen tisztelem őt, mert jó színész és jó ember volt, az örök Superman és pont ezért érdemelt volna többet és jobbat, utoljára ennél a résznél.

Mi a legeslegnagyobb hibája a mozinak? Hogy ez így, ebben a formában már 1987-ben is gáz volt, ma pedig már majdhogynem nézhetetlen. Ostoba, infantilis, béna és nevetséges, mintha egy ZS kategóriás filmet néznénk. Sajnos közel is jár ahhoz. Gyalázat és egy hős meggyilkolása. Három ujjamon meg tudnám számolni hány értékelhető ötlet volt az egészben. Ez tényleg szégyen, és még csak elfogult sem tudok vele lenni, mert ezt a filmet nem láttam gyerekkoromban (szerintem még nem is adta le magyar TV), szóval még csak nosztalgikus érzéseket sem kelt bennem. ZS matiné, pff.

15%

A Superman sorozat második része, bár hatalmas viták és botrányok közepette, a nehézségek ellenére is elkészült és elég szép bevételeket is hozott. Bár maga az alkotás eléggé megsínylette a botrányokat, a csökkentett költségvetést és a nem túl szerencsés rendezőváltást és az azzal járó alapkoncenciócserét, nem nevezhető rossz filmnek. A maga idejében pedig egy kellemes, jópofa, szórakoztató szuperhősös történetnek számított, főleg, hogy tulajdonképpen a második "A" kategóriás képregényadaptáció volt akkoriban. Így tehát, ahogy a Warner-nél az majd a későbbiekben is szokás lesz, tető alá kellett hozni egy újabb epizódot.

A rendezői székben ezúttal is a második részben jelesre vizsgázott (a kasszáknál) Richard Lester ült és ezzel kezdődnek a harmadik rész gondjai. Míg a második rész készítésekor a Donner által forgatott jelenetek és Mario Puzo sztorija jó alapot adott egy sikeres filmhez, addig itt már tökéletesen kiütköznek az új koncepció hiányai. A Superman 3. részéről szinte süt az, hogy nem hozzáértő rendező kezébe került. Richard Lester persze egyáltalán nem rossz direktor, de saját maga is bevallotta, hogy nem szereti és soha nem is olvasott képregényeket, és magát Superman-t is csak a második epizód forgatásán ismerte meg. Így tehát sikerült a lehető legrosszabb irányba terelnie az Acélember mítoszát.

Superman legyőzte Zod tábornokot és követőit, Lois pedig nem emlékszik a titkára. Gus Gorman egy szerencsétlen sorsú komputerfejlesztő új találmányával megüti a főnyereményt és egy csapásra nagymenővé válik. Egy milliomos házaspár azonban arra akarja a feltalálót felhasználni, hogy megölhessék Superman-t az igazság első számú védelmezőjét. Készítenek egy mesterséges kryptonitot ami majd megöli a hőst. Clark eközben Smallville-be látogat, ahol felkeresi középiskolai szerelmét Lana Lang-ot. Majd pedig amikor egy álünnepségen kitüntetik Superman-t a gyári kryptonit nem várt hatást eredményes, a szuperhős személyisége kettéhasad és hogy legyőzze ellenfeleit először önmagát kell legyőznie.

Mivel a második rész idején sikerült vérig sérteni Mario Puzo-t, ezért a sikeres olasz író a harmadik epizód készítésében már nem vett részt. Ami süt is a történetről, ami eléggé bárgyúra sikerült sajnos, amellett pedig még válogatott sületlenségek is tarkítják. Csak párat ezek közül, hogy értsük mégis miről van szó. A Gorman által tervezett szuperkomputer igazából semmire sem jó, zöld kryptonitsugarakat lövöldöz magából, öntudatra ébred, robotnőt csinál az áldozatából, és egyéb marhaságok. A Smallville történetszálból sikerült a minimumot kihozniuk, Clark bénázásain és pár igazából semmire sem jó (a filmet és a karaktert sehová nem vivő) jeleneten kívül. Az egyetlen érdekesség, hogy Lana-t az az Anette O' Tool alakítja aki a Smallville című sikeres TV sorozatban Clark anyukáját játssza.

Superman személyiséghasadását is sikerült teljesen elbaltázni. A mesterséges kryptonit hatására az Acélember ugyanis először gonosszá válik. Bár ez így nem teljesen igaz, igazából csak bedurcizik, sötétebb színű ruhát kezd hordani (igazából pont olyan árnyalatú, mint az első részben volt, csak a harmadik részre már egész árnyalatokkal világosítottak Superman szerkóján), elfelejt megfésülködni és borotválkozni, majd pedig elkezdi a világ legnagyobb idegenforgalmi látványosságait tönkretenni (galád módon még a Pisai ferde tornyot is kiegyenesíti ez a rossz kisfiú). Mjad később ténylegesen ketté is válik, az egyik személyisége ráadásul Clark ruháit fogja viselni (hogy hogyan oldja ezt meg ne is kérdezzétek, ez is megy az univerzum megoldatlan rejtélyei közé), hogy aztán egy olyan remek helyszínen, mint egy roncstelep verekedjen meg saját magával, mint egy roncstelep egy kimondottan béna jelenetben.

A SUperman 3-on egyébként látszik, hogy itt már abszolút komolytalanra és vígjátékosra vették az egészet. Eleve Superman ellensége egy komikus, aki sajnos a forgatókönyv gyatra színvonala miatt még csak nem is vicces. A második részben látható poénkodás, gegparádé itt hatványozottan jelentkezik teljes komolytalanságba taszítva Superman mítoszát. Ennek ellenére még ez a rész is nézhető ami egyes egyedül annak köszönhető, hogy ötlet legalább volt, bármilyen keveset is hoztak ki belőle és, hogy Richard Lester jó rendező és mi lenne ha még értene is a képregényfilmekhez...

A lávány viszont még gyengébb lett az előző részhez képest (aki eljutott a 3. részig valószínűleg észrevette ezt), ami érthetetlen, hiszen 1983-ra már túl voltunk két Csillagok háborúja epizódon (és ebben az évben jött a harmadik) ami forradalmasította a filmes trükktechniákát, tehát minden adott lett volna a trükkök fejlődéséhez, ami mégsem történt meg.

A zenéért ezúttal a Sebhelyesarcú soundtrack-ját is szerző Giorgo Moroder volt a felelős, de a John Williams féle főtémán kívül semmi megjegyezhető eleme sincs, sőt még Arany Málnára is jelölték a zeneszerzőt.

Gene Hackman nem volt hajlandó szerepelni Lester filmjében, ezért a mai napig a Superman 3. az egyetlen Superman filmes próbálkozás ahol nem szerepel Lex Luthor. Marlon Brando a második rész megtekintése után még annyira sem tartotta a filmet, mint anno az elsőt, így az ő megjelenése is mínuszos lett, ami kár, mert ő legalább valami színvonalat is hozott volna. Margot Kidder itt már kimondottan idegesített, Anette O' Tool pedig nyulfarknyi szerepében nem túl sok vizet zavart. Christopher Reeve-t viszont dícséret illeti, ő legalább próbálkozott a játékával gonosszá tenni a gonosz Superman-t ha már a forgatókönyvírok nem a munkájukkal. Én igazából sajnálom őt, ő ennél a filmnél jobbat érdemelne.

A Superman 3. egy ezer sebből vérző, bődületes marhaságokkal tarkított alkotás, amit nézhetővé egyedül Lester rendezői tapasztalata és az a pár jó ötlet tesz. Kiskoromban viszont, szerettem így időnként ezzel is el tudok nosztalgiázni, viszont minden megnézésnél egyre kevésbé tetszik. Kár érte, Superman karaktere ennél méltóbb filmeket kaphatna majd a közeljövőben. Komolytalan és igazából csak gyerekenek merném nyugodt szívvel ajánlani, 10 éves kor fölött már kevésbé élvezhető alkotás. Kár érte!

45%

Sajnálatos módon meg kell szakítanom a Superman sorozat ismertetését és kivesézését egy kis bejegyzés erejéig, de úgy érzem ez sürgősen kikívánkozik belőlem. Aki az elmúlt hónapokban itthon tartózkodott és akár csak egy 15 perces reklámblokkot végignézett az ország kedvenc sorozata (Anyátok közt...) két epizódja között az tudhatja, hogy újra képernyőn látható a nagy sikerű(?) tehetségkutató műsor, ahol újabb nevezők mutathatják meg, hogy mire képesek és akár még hírességeké is válhatnak a későbbiekben. Ezt a műsort fogom a következő sorokban elemezgetni és a véleményem, nos nem épp pozitív. Szóval ahogy Fábry mondaná blogunk szolgáltató jellegét megőrizve lássuk is, hogy it gondolok én erről az egész felhajtásról.

Tehát akkor miről is szól ez a műsor. Aki eddig azt hitte, hogy itt új tehetségek felfedezése, új sikertörténetek elindítása, vagy akár csak minőségi produkciók bemutatása a cél az tegye fel a kezét. Azon kevés naív ember akik feltette az most menjen be a fürdőszobába és fejelje meg magát a falitükörben, mert a műsor rohadtul nem erre megy ki és még a célok között is eléggé hátul kullog amit írtam. Az egyik fő cél természetesen a szombat esti nézettségmutatók uralása, mert a kereskedelmi televíziózás már csak ezen az elven működik. Ehhez pedig, mint már kis országunkban többször is bebizonyosdott az USA-ból és Nagy Brittaniából licenzelt tehetségkutatók éppen tökéletesek. Ugyanis sem a Megasztár, sem a Csillag születik nem saját találmány, jól bejáratott alapon működnek és a kitalálóik jó pénzért szépen el tudták őket adni a világ többi részén futó csatornáknak. Köszönjük meg tehát ezeknek az uraknak és hölgyeknek, a minden szempontból kifogásolhatatlan, remek, magas színvonalú tv-s szuperprodukciókat amikkel már sokadik éve árasztják el villanydobozainkat.

Egyébként már megint elkalandoztam kicsit, nézzük hát meg mi célből büntetnek minket az új Csillag születik évaddal. A nézetség mellett fontos cél természetesen, hogy a bejutott kedvenceinkre bizony lehet 300 Ft-os SMS-ek formájában szavazni, amiből mit nem mondja rohadt sok pénz folyik be a csatornának, amiket aztán agysejtpusztító celebes műsorokra tudnak elkúrni (szeretett exminiszterelnökünk után szabadon) ami persze csak az emberek javát és a TV kanálisok mögött álló pénzemberek bukszájának teletömését szolgálja. És ha már itt tartunk a Csillag születik fontos célja egy bizonyos "új celebgeneráció" kitenyésztése, akiket aztán majd el lehet adni a Vacsoracsatában, vagy az orbitálisat hasalt Celebműszakban, vagy pedig ki lehet őket rakni Dél-Amerikában, vagy Afrikában (a próbálkozás dícséretes, de visszahozni kár volt őket...). Aztán majd a new generation celebek is be fognak állni a már bejáratott celebek közé celebnek (de utálom ezt a szót basszus, de nekünk ezt is feltétlen át kellett venni az amcsiktól, nem majmolja már őket az egész ország így is). Ugyanúgy csatornakompatibilisek lesznek (értsd: eladják magukat bárhová ha pénzt látnak), bár ezt mondhatnánk egy úgy is, hogy elkurvulnak.

Hogyan érik el ezeket a célokat a készítők? Egy tökéletesen bajáratott és működőképes alapkoncepció szerint. Először is ki kell választani két az adott országban népszerű műsorvezetőt, akikkel szinte bármit el lehet adni. Nálunk ez a két ember a megairritáló és maximálisan túlfoglalkoztatott Stohl Buci és az egyébként tényleg dekoratív megjelenéssel rendelkező Ördögh Nóri lett. Ördögh Nóri karrierje egyébként igazi reteklubbos sikersztori, a csaj ugyanis a kb. nulla nézettséggel futó Kölyökklubból került fel milliós nézettségeket produkáló "szuperprodukciókba", bár megjegyezném ő is túl sokat van képernyőn, ahhoz képest, hogy mennyire ért a műsorvezetéshez és mit ne mondjak az újságos standoknál is túl sokszor látom, hogy épp a magánéletét osztja meg valamelyik hulladék bulvárlappal.

Természetesen a műsor lefolyása is a megszokott módon történik. Az első adásokban mindig az úgynevezett válogást láthatjuk, ahol a műsorba bekerülő (olykor tényleg) tehetségek mellett megnézhetjük a nagy fenoménokat, hadd röhögjön egy jót a magyar, ha már a fizetése úgyis csak arra elég, hogy a villanyládát bámulja. Tehát ez az a rész, amikor a kedves vágók jóvoltából nevethetünk a tehetségtelen, minimális önkritikával sem rendelkező, agyatlan bénákon, akik azt hitték, hogy tudnak valamit amit valójában nem. A másik pedig az amikor egy olyan ostoba és röhejes, olykor egyenesen gáz produkcióval állnak elő amit még nem látott a világ. Csak azt nem vették figyelembe, hogy nem is akart. Itt még nem szeretnék belemenni a részletekbe, egy külön bekezdésben majd a "csillagok" is megkapják a magukét.

A szerencsétlenekt és a leendő celebeket persze egy "szakértő" zsűrinek kell elbírálnia, ami (ugye nem lepődtünk meg) minimum 2, optimális esetben teljes létszámú hírességekből áll. Valódi, szakmai jellegű hozzáértés persze nem szükségeltetik, elég csak az névjegykártyára firkantott foglalkozás. Ez persze kitűnő alkalom a bulvárlapoknak, akik több oldalas cikkekben kérdezhetik meg celebzsűrieink véleményét a versenyzőkről, így még véletlenül sem csinálva nekik igyenreklámot, sőt ez remek lehetőség arra, hogy versenyzőink személyes kedvencként elevickéljenek az épp nyilatkozó híresség farvizén. A sajtó természetesen a kiscsillagokat is meginterjúvolja, főleg családi és egyéb tragédiák után kutatva, amik majd részvétsms-ek százait hozzák az ifjú celebpalántának. Az idei Csillag születik zsűritagjai a következők: Oroszlán Szonja (nem túl szép és nem túl tehetséges) színésznő, Fáy Miklós kritikus (az egyetlen jó arc a csapatban, ő mer egyedül beszólni és ő a legszigorúbb is, ami azt jelzi, hogy neki legalább tényleg van valamiféle kritkai érzéke), Hernádi "Heti Hetes" Judit Jászai Mari díjas színésznő (ő is elprostisodott már régen) és Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója és főrendezője (és a legtehetségesebb ember a zsűriben, bár kritikusnak nem épp a legjobb sajnos). Nekem igazából egyetlen egy nagy bajom van a zsűrivel. Nem képesek negatív kritikát elmondani. Ez a múlt szombati adásból tökéletesen kiderült. Ugyanis kedves zsűrink minden produkció végén szép és dícsérő szavakkal illette az épp színpadon lévő versenyzőt, majd pedig a pontozásnál lesújtó 4 pontokat adtak az előbb még dícsért illetőnek. Hernádi egyébként valószínűleg még meg is sértette a repülős srácot (aki bár jó abban amit csinál nem vagyok biztos abban, hogy neki ott lett volna a helye), azzal, hogy a 10 pontot (aminél látványosan felcsillant a gyerek szeme) 8-ra módosította. A zsűri tehát nem túl sok mindent ér, azonban azt kívánom, hogy mégis inkább ők döntenének, mint az SMS-eket bombázó 14-16 éves lányok.

Most pedig a teljesség igénye nélkül lássunk párat az idei "tehetségek" közül. Kezdjük a Big Family-vel akik valljuk be nem túl népszerűek, de sajnos szerintem sokan nem értették meg, hogy mi is volt az ő előadásuk. A Big Family valószínűleg az egyetlen polgárpukkasztásra szakosodott családja. Az egész produkció arról szól, hogy ők a nézők iszonyatára játszanak és azt tökéletesen teszik. A produkciókon annak ellenére, hogy helyenként még kidolgozatlan és a repertoárt is fejleszteni lehetne én jól szórakoztam, mindig is értékeltem a polgárpukkasztást, főleg azért, mert ez így ebben a formában sok embernek nem fér bele a kis, átlagos értékrendjébe. A Big Family pedig olyat mutatott ami humoros és szórakoztató és persze, hogy borzasztó nézni, de a cél is ez volt. Nem feltétlenül egy ilyen műsorba valók, de csak így tovább!

A válogatás fenoménjaira is ki kell térni, mert ott is voltak érdekes produkciók. Itt a gagyi szekcióban is sok kedvencem van (ezt persze ne úgy értsétek én is hazazavartam volna őket az első pillanatban) lássuk most ezeket. Jót nevettem például sz alkesz, Maunika Show-ba is kompatibilis fogazattal rendelkező vidéki fickón (paraszton, bocsi előre is), aki két korsót igyekezett kiüríteni egyszerre és sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy a báttya miből gondolta, hogy ez az ivócimborákon kívül valakit is érdekel és miből jött az ötlet, hogy ezzel nevezzen a Csillag születikbe. Vicces volt még a 70 feletti bácsika is aki operát ment be énekelni, aztán megállt a közönségnek háttal és a zsűri egy kicsit túl erősen küldte el. A gitáros fickó egész egyszerűen borzalmas volt, ahogy nyekeregtette és cibálta a gitárt, gáz de nagyon. Amin még nagyon röhögtem az a béna srác volt akinek hátulról egy egész lánycsapat szurkolt hátulról (de, hogy mire?), és borzasztó hamisan énekelt és borzalmasan mozgott a színpadon és amikor a zsűri ezt megmondta neki, akkor fokozatosan tűnt el az arcáról a mosoly. A sok majom Jacko imitátor pedig csak szimplán röhejes volt.

A bejutók között is van olyan akinek vagy akiknek nem lenne ott a helye. Az egyik az az elb*szott glam punk zenekar, akik egy nemes egyszerűséggel hallgathatalan számmal jutottak tovább, borzasztó rosszul néznek ki, zenei tehetségből sem jutott túl sok és a mai napig gondolkozom azon, hogy vajon miért is engedte őket tovább a zsűri. A másik ilyen a hétvégén is továbbjutott Strokes. Az a produkció amivel bejutottak az akkor jó volt és újdonságnak hatott. De az igazság az, hogy a színes botokkal zenét ütögetünk és ez jó szintű produkció teljesen egyszeri dolog. Ha egy előadásukat láttad akkor láttad mind. Én szombaton majdnem bealudtam rajtuk, ezért inkább elugrottam zuhanyozni. Az agyonajnározott Horvát Tamásnak legjobb esetben is csak átlagos a hangja, de úgy tűnik most ő lesz a tinilányok kedvence, a magyar "zekefron" féle nyálgép, akinek bulvárkarrierje már a bejutásakor elindult a "nagy dráma" miatt, hogy a testvére nem juthatott tovább.

Akiket sajnálunk: Soldiers Crew, ők egy igazán eredeti és humoros táncprodukcióval jutottak be, szombaton pedig nagyon jó technikáról tettek tanúbizonyságot. Nekik kellett volna tovább jutnia nem a Strokes-nak. A táncoscsajok nem voltak rosszak, de túl jók sem de inkább ők, mint az unalmas színes botos csapat. Ami pedig abszolút kiábrándító, felháborító ésidegesítő, hogy az ezerszer pokolba kívánt SMS szavazás miatt a Csillag születik legtehetségesebb versenyzője Balogh Brigitta kiesett. Ő indult az előző szezonban is ott is kiesett sajnos, de ő nem adta fel és nyilvánvaló tehetsége (és kellemes külseje) mellett munkát is ölt bele: képezte a hangját és folamatosan gyakorolt. A Jennifer Hudson dal csodálatos volt tőle, egéytelmű, hogy tovább kellett mennie. Most egy Whitney Houston dal adott elő, az eredeti színvonalát elérő módon. De sajnos ő kiesett és ismét az első elődöntőben ami teljesen nyilvávalóan megmutatja, hogy az ország (de legalábbis az SMS nyomkodók) közízlése hol van (a béka sokszor emlegetett testrésze alatt), és azóta sem változott. Elég csak meghallgatni a dalait és akinek van füle az észlelheti, hogy miatta esetleg talán nézni is érdemes lett volna a műsort.
https://www.youtube.com/watch?v=Jv68VaddeI4
https://www.youtube.com/watch?v=Bzspavk0tmA
https://www.youtube.com/watch?v=c-bQZ-hdY68

Azt hiszem ezek alapján eléggé érthető, hogy milyen véleménnyel vagyok a tehetségtelenségkutató műsor irányában. Nem feltétlenül van igazam, de szerintem elég közel járok hozzá, vitatkozni meg mindig lehet csak nem mindig érdemes. A Superman 3 pedig hamarosan következik.
 

Ahogy azt az előző bejegyzésem, hosszabban kifejtettem a Superman 2. része kétféle verzióban létezik. Van az eredeti moziverzió, amit Richard Donner jegyez a filmográfiáján és van ez, a Richard Donner féle rendezői változat. Kereskedelmi forgalomban sokáig nem volt kapható a The Richard Donner Cut, de 2006-ban a Superman visszatér apropóján (bár maga a Visszatér a Lester féle változatot követi) a Warner végre megkönyörült a piros köpenyes superhero rajongóin és a sorozat teljes újrakiadásához csatolta a valljuk be lényegesen jobban sikerült speciális verziót. Az írás elég SPOILERES-es lesz, tehát ne mondja senki, hogy én nem szóltam.

Bár magát a Superman 2-t már elemeztem mégis ki kell térnem a speciális verzióra is, mert bár ugyanarról a filmről van szó, de sokszor mégis, mintha egy teljesen más alkotást néznénk. Így ez az írás leginkább összehasonlítás lesz, amiben elmondom, hogy miben más, miben jobb és miért jobb a 2006-ban megjelent változat az eredetinél. Már a kezdet előtt is egy sokat sejtető felirat jelenik meg egy fekete háttér előtt, ami lényegében azt tartalmazza, hogy a következő film azt mutatja be ahogy a Superman 2 eredetileg tervezve volt és ahogy le kellett volna forgatni. A következő felirat pedig sajnos a film legnagyobb hibáját tárja elénk: "Néhány jelenet, amit nem sikerült leforgatni próbafelvételekből származik." Ez sajnos párszor eléggé kitűnik, de szerencsére nem beszélhetünk hosszú percekről, hiszen Donner távozása előtt már leforgatta a mozi több, mint 80%-át, néhány jelenet pedig a moziverzióból lett bevágva.

A Warner egyébként a csak a duplalemezes DVD-n kiadott filmet, egy szerintem nagyon szép gesztusként, ismét egy kis felirat formájában Christopher Reeve emlékének ajánlja, aki nélkül sosem hitte volna el a világ, hogy egy ember képes repülni.

Na és akkor végre lássuk a különbségeket. Az egyik legfeltűnőbb a stáblistán van, a világ valaha élt egyik legjobb színészét, Marlon Brando-t ismét a főszereplők között találjuk, ide ugyanis bevágátk Brando minden jelenetét amit a 2. részben forgattak vele és hát őt mindig öröm vásznon látni. Itt a sokkal rövidebb játékidő alatt, nagyjából az első résszel megegyező játékidőt kap Jor-El és hát Clark is értelmesebb módon szerzi vissza az erejét a segítségével. Itt ugyanis azt Jor-El adja vissza a szuperképességeket, ez a végső ajándéka, "The Son becomes the Father, the Father becomes the Son."

Lester vígjátékosra és humorosra vett stílusa után pedig végre ismét visszatérünk Donner, nagyszabású és epikus látásmódjához, minde rendezésben, mind pedig történésekben. A gyenge gegeket és poénokat és a gyermeteg túlzásokat sikerül száműznie végre Donner-nek és visszakomolyodunk az első rész szintjére. Egyedül a Niagara-nál játszódó marhaságnak nem kellett volna bent maradnia, egy gyerek továbbra sem zuhan 15 másodpercet még a világ egyik legmagasabb vízesésének a tetejéről sem.

A szerelmi szál is maradt az első epizód szintjén, Superman titka is értelmesebb módon derül ki (itt Lois átveri így ráveszi, hogy felfedje valódi kilétét).

A trükkök viszont sajnos Donner verziójában is gyengébbek, mint a nagynevű elődnél, de ezen itt még ne akadjunk fel, majd a harmadik és negyedik epizódnál, bár ott is ez lesz a legkisebb gond.

És most lássunk pár jelenetkülönbséget, erőteljesen sok SPOILER-rel de máshogy egész egyszerűen nem lehet leírni és kifejteni a két változat különbségeit. Elsődleges és talán legfontosabb, hogy a fő harci szcénából sikerült kivágni a marhaságokat és poénkodásokat. Superman is megmarad úriembernek és nem rúgja fejbe nekirepülésből (ostobán és feleslegesen túljátszott mozdulattal) Ursa-t és végre többször meg is ütik ököllel egymást, nem csak lökdösődnek és tereptárgyakat vagdalnak egymáshoz. Non is kap végre egy akkora állast Kal-El-től, amilyen kijár neki. Ami pedig külön öröm, hogy itt Superman nem szambázik végig a fél világon egy USA szászlóval, heveny hányingert okozva nekem, hanem csak szimplán repül egyet bolygónk körül. A Fehér Ház elfoglalása is keményebbre sikerült, ahogy Zod M16-ossal darálja az őrőket nagyon jó kis jelenet, és összességében is sokkal durvábban (mondhatni valósághűbben) bánnak a szegény őrökkel.

Na a mai bejegyzés csak ilyen kis rövidke lett, de hát, mint azt fentebb is írtam magát a Superman 2-t már kiveséztem és az összes különbséget és változtatást meg nem akarom lelőni, mert akkor ennyi erővel másodpercekre lebontva leírhatnám ide az egész mozit, csak épp értelme nem lenne annak. Mindenképpen ajánlott megnézni a The Richard Donner Cut-ot, nem csak az Acélember rajongóinak, hanem mindenkinek ugyanis egy lényegesen komolyabb, epikusabb, élvezhetőbb és méltóbb folytatása a Superman szériának, mint Lester filmje.

80%

Mint azt tudjuk a Superman széria 2. része kétféle verzióban létezik, az eredeti moziban játszott verzióban és a csak sokkal később kiadott (2006-ban a Superman visszatér előtt) The Richard Donner Cut változatban, aminek az eredetinek kellett volna lennie. Most a mozis változatot elemzem.

A Superman film 1978-ban hatalmas sikernek bizonyult, a mozikban kasszát robbantott és nagyon jó kritikákat kapott, több Oscar jelölést is begyűjtött, amellett a különböző díjátadókon is jól szerepelt, a sci-fi Oscar-nak számító Saturnus-díjat pedig el is hozta. Hollywood pedig már ’78-ban is Hollywood volt, így tehát beindult az ilyenkor szokásos marketinggépezet. Az pedig szintén nem köztudott, hogy Richard Donner a 2 filmet egyszerre szerette volna leforgatni, de a Warner leállította a második munkálatait már rögtön a legelején, hogy minden csak az első filmre összpontosuljon.

Így tehát a folytatás csak két évvel később került a mozikba, hatalmas nehézségek és még nagyobb botrányok sorozata után. Az egész balhét Marlon Brando (ugyan ki más…) kezdte el, aki amellett, hogy az új jelenetekért is rengeteg pénzt követelt, még az előző rész forgatásán felvett jelenetek újrafelhasználásért is tetemes összeget akart leszakítani. Ez persze csak emelte az amúgy is nagy költségeket (és ezért szerepel a Superman II-ben többet Kal-El anyja, mint Jor-El), ami szintén újabb vitákat eredményezett. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Richard Donner rendezőt a stúdió nemes egyszerűséggel menesztette, annak ellenére, hogy már leforgatta a film több, mint 80%-át.

A helyére pedig a tehetséges angol rendezőt, Richard Lester-t ültették (akinek többek között Dumas Három testőrének legjobban sikerült feldolgozását is köszönhetjük). Ezzel még nem is lenne baj, viszont az új rendező hozzáállásával a Superman mítoszhoz már annál inkább. Lester saját bevallása szerint nem szereti a képregényeket, sohasem olvasott ilyesmit és az Acélemberrel is a forgatáson találkozott először(!). Emellett pedig egyáltalán nem értett egyet az elődje epikus és nagyszabású látásmódjával ezért aztán neki is látott a piros köpenyes szuperhős mítoszának gyökeres átalakításához. Az pedig tény, hogy nem éppen a legjobb irányba terelte a filmjét.

Richard Lester az elkészült jelenetek többségét feláldozta a vágószobában, vagy teljesen újraforgatta azokat. Ez is csak botrányt kreált, Hackman ugyanis nem volt hajlandó az új rendező kamerái elé állni, mert szerinte az bugyuta vígjátékot akar alakítani az egyik legnagyobb hős kalandjaiból (ezért nem is szerepel Lex Luthor a 3. részben, bár ezek fényében, hogy miért vállalta el a 4. részt az számomra rejtély). Luthor jeleneteinek száma így jelentősen megcsappant a második részben, a Lester által forgatott szcénákban pedig többnyire egy dublőr vagy hasonmás helyettesítette.

A történet (amit ezúttal is a nagyszerű író Mario Puzo jegyez) ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Superman megmentette Kaliforniát és minden szép és jó. A párizsi mentőakciója azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte, az űrben felrobbant atombomba kiszabadítja a Fantomzónában raboskodó Zod tábornokot és két kísérőjét, akik újdonsült hatalmukkal a Holdon szembesülve a Föld felé veszik az irányt, ahol végre valahára uralkodóvá válnak. Superman eközben egy súlyos magánéleti válság közepén van: Lois rájött a titkára és most választania kell, Superman-ként él az egész emberiségért, vagy lemond a hatalmáról és Clark-ként él a nővel akit szeret.

Puzo sztorija ezúttal is jó volna, ha nem írattak volna át sok jelenetet és ötletet Lester-nek, amiért az olasz író valószínűleg meg is sértődött, mert többé a közelébe sem nézett a Superman franchise-nak, annak ellenére, hogy a figura gyakorlatilag neki köszönheti a fél eredettörténetét.

Az új rendező, mondjuk úgy eltérő látásmódja egyértelműen látható a Superman II. ezen változatából, sajnos gomba módra elszaporodtak a gyerekes túlzások, a primitív gegek és a gyermeki, bárgyú (de nevezhetjük akár infantilisnek is) humor. Na ne értsük félre, Lester Superman mozija egyáltalán nem nézhetetlen, vagy rossz, vagy gyenge. A nagyszerű elődnél persze gyengébb, de ugyanez elmondható Donner változatáról is. Csak egyszerűen más és sokszor Superman mítoszához maximálisan nem illő jelenetekkel tarkított szuperhős mozi.

A látvány, a trükkök és a speciális effektusok pedig sajnos gyengébbek, mint a mára már szintén elavult első epizódéi, igazából nem értem, hogy ezt hogyan sikerült összehozni, de így van. Pedig az ember azt hinné ahogy telnek az évek, úgy fejlődik a technika, de a Superman szériát ez úgy tűnik nem érintette.

Az akciók minősége is visszább esett sajnos, a párizsi jelenet egy rosszul megrendezett, értelmetlen ostobaság, és az az űrbeli atomrobbanás sem sikerült túl jól. De ami ennél is nagyobb baj, hogy a Superman és a 3 krypton-i közötti harc Metropolis utcáin, amellett, hogy ma már eléggé amatőrnek még (ebben a verzióban legalábbis) el van komolytalankodva. Arról pedig inkább nem is mondok semmit, hogy az egyik pillanatban a (kb. dohányzásellenes reklámként) Marlboro-s furgont összetörő Superman a másikban 10 méteres repülés után az autó szélvédőjét csak berepeszti. A vízeséses jelenthez pedig csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy még a Niagara tetejéről sem tart 15 másodpercig egy zuhanás (a baj az, hogy ezt még Donner forgatta és bennmaradt a filmben).

A karakterábrázolást és a bájos szerelmi szálat viszont jól viszi tovább Lester, és még Kal-El Superman és Clark kettőssége közötti őrlődését is megfelelő minőségben viszi vászonra, ennek pedig örülünk.

A zene sajnos már nem John Williams műve, de az itteni elég felejthető nevű zeneszerző úr (még én sem méltóztattam megjegyezni) az ő témái és komponálásai alapján dolgozott és a fülbemászó főtémát is átemelte.

A jelmeztervezés akkoriban jónak számíthatott, ma már elég ciki. Superman szerkója itt kezd el egyre világosodni ami nem épp az amit tennie kéne és Zod tábornok és kis kompániája is inkább hasonlítanak glam metal koncertről érkező rajongókhoz, mint intergalaktikus szupergonoszokhoz.

A színészek terén a felhozatal hasonlóan remek, mint az előd esetében, szinte mindenki visszatér, aki számít. Hackman Luthor-ja mellett ezúttal sokkal nagyobb szerep jut a film másik főgonoszának, a Terence Stamp által alakított Zod tábornoknak. Stamp egyébként remekül oldja meg a kóros fennsőbbségi érzéssel küszködő (gyakorlatilag náci) karaktert és kimondottan jó Zod tábornok. Hackman ugyanazt játssza amit az első részben, de hát Lex Luthor igazából ennyi is és én kimondottan szeretem nézegetni a jeleneteit, annak ellenére, hogy a ripacskodás tetten érthető a mozdulataiban. Margot Kidder sajnos amellett, hogy nem az a kimondott szépség még csak nem is az a kimondott jó színésznő, néha pedig meglehetősen idegesítő. Szegény Christopher Reeve-et sajnos megint utoljára hagytam. Nos ő talán ilyenkor volt a legnagyobb és legjobb formában: ő az igazi és az örök Superman.

A Superman II. sajnos a botrányok és a baklövések miatt messze lemarad az eredeti mozitól és hát Richard Lester is meglehetősen rossz irányba terelte a sorozatot, amit egészen a Superman visszatér-ig nem tudott kiheverni a széria. De még így is egy élvezhető, jó film született és ez is klasszikusnak számít (bár ez inkább a Donner által megálmodott verzióra igaz). Gyermekkorom egyik kedvence, és ez látszik az értékelésemen is. De nosztalgiázni ritka jó érzés vele, akárcsak a remek első résszel.

65%

Folytatás következik...