Ozzy Osbourne-t alighanem senkinek sem kell bemutatni, mindenki hallott már róla, ha máshogy nem is akkor a valóságshow-ja ürügyén, ami sokáig az MTV legnézetebb műsora volt és (sajnos) a Győzike show közvetlen ihletője lett (bár látszik ez a különbség az amcsi és a magyar tv között, nekik egy olyan ember házát sikerült bekamerázniuk aki azért zenében is elég sok mindent tett le az asztalra). Ismertté a Black Sabbat énekeseként vált. Az együttesben remekül kihasználhatta egyedülálló, magas, bár néha valóban kissé nyávogós hangját, ami sokáig meghatározta a Sabbath hangzását. Zűrös életvitele, megbízhatatlansága, alkohol és drogfüggősége miatt azonban '80-ban távoznia kellett a bandából, érdekességként pedig megjegyezném, hogy az utódját (a nemrég tragikus módon, gyomorrákban elhunyt) Ronnie James Dio-t az a Sharon hívta meg énekesnek, aki most Ozzy felesége. A váltás persze kicsit megviselte Ozzy-t így az elkövetkező fél évet, saját bevallása szerint pizzán, sörön, konyakon és kokainon élve egy hotelszobában töltötte. Persze kijutott a gödörből és elkészítette első szólóalbumát, ami a Blizzard of Ozz címre hallgatott és újra elindította Osbourne karrierjét.
Most pedig 2010-et írunk és a 3 éve megjelent Black Rain után új albummal jelentkezik a rock-metal legenda. A Black Rain bár anyagilag sikeres volt, minőség terén hagyott némi kívánnivalót maga után. Az I Don't Wanna Stop-on kívül említésre méltó dal nem hangzott el a lemezen, ráadásul Zakk Wylde is pihentette a kezét, már ami a gitárszólókat illeti. A turné pedig ami követte, nos hát az sem volt túl emlékezetes, Ozzy hangjáról pedig bebizonyosodott, hogy már rég nem olyan jó, mint annak idején volt, öreges és karcos, hiába a whiskey és a kokain kombináció nem épp a hangszálakra gyakorolt jó hatásáról ismert. Persze ennek ellenére amikor megtudtam, hogy a metal nagyöregje új albumon dolgozik azért érdekelni kezdett a dolog. Most pedig, hogy kész van a mű, meg kell mondjam csalódtam. De felejtsük el a Black Rain-t, mert ezúttal ez a csalódás maximálisan kellemes volt. Merőben új és más anyag lett ugyanis a Scream-ből.
Kezdjük azzal, hogy Ozzy kisérőzenészeket cserélt. Hamar megvált Zakk Wylde-tól és Mike Bordin-tól, akik az elmúlt években 8 albumon dolgoztak vele együtt. A helyükre Gus G. (aka. Kostas Karamitroudis) és Tommy Clufetos került. A producer és dalszerző (persze Ozzy segítségével) ezúttal Kevin Churko-volt.
Nos amit fentebb mondtam Osbourne hangjával kapcsolatban az sajnos továbbra is áll. Énekelni valójában sosem tudott, ha technikailag nézzük, de síron túli orgánuma 40 éves zenei karriert eredményezett neki. És épp ez a hang amit az öregedés és a szerek hatására egyre inkább elveszít. Viszont ez kreativitás terén meglehetősen jó atással volt az öregecskedő énekesre. Ugyanis emiatt új stílust kellett kitatlálnia, ezt pedig megoldotta. Már az előző lemezen is érezhető volt a gépi torzítás az énekhangon, itt azonban Ozzy (amellett, hogy leegyszerűsítette a dalokat) maximálisan kihasználta a 21. századi studiótechnika összes vívmányát. Az énekhang végig kicsit torzított és érezhetően utókezelt, néha szaggatott. A digitális nyújtások és effektek a vokál mellett a zenekari részeknél is felfedezhetőek, ami egy modern, agresszívabb hangzásvilágot ad az albumnak, teljesen eltérőt a korábbi '80-as évekre visszamutató lemezekkel szemben.
Így tehát amit kapunk egy sötét, nagyon jól kevert, újító szellemű, modern heavy metal album. A hangzásvilág végig egységesen sötét és súlyos, az elektronikus effekteknek köszönhetően már-már indusztriális. Igazából az egyetlen nagyobb hibája maga az egységesség, ezért időnként túlságosan masszaszerű az egész, egy kicsit több változatosság azért belefért volna szerintem. A kezdőszám a Let It Die a legmodernebb hangzású darab a korongon, itt található a legtöbb studiómunka és effekt, de kellően kemény és sötét, nagyszerűen megalapozza az elkövetkezőket. Az ezt követő Let Me Hear You Scream slágeres, vélhetően eleve annak is készült, de amíg ilyen addig felesleges emiatt panaszkodni. Én személy szerint még a Diggin' Me Down-t emelném ki, de a többi szerzemény, mint a Soul Sucker, a Life Won't Wait (ami inkább ballada szerű), Crudify, vagy I Want More is maximálisan hallgatható, csak itt jön elő az egységesség (vagy akár egyformaság), hogy a fenti három számon kívül nem nagyon lehet mást kiemelni.
Na akkor a végére annyit lehet még elmondani, hogy a Scream személyében, egy újító hangvételű, sötét, komor, kemény, olykor Rob Zombie (amíg még nem szegődött el pocsék Halloween filmeket dirigálni) legjobb pillanatait idézően indusztriál szerű metal lemezt tisztelhetünk. A műfaj kedvelőinek nyugodt szívvel merem ajánlani, nekik vélhetően nem fog csalódást okozni, de tehetnek vele egy próbát azok is akik eddig nem ismerték a Sötétség Hercegének korábbi munkásságát, hátha elnyeri a tetszésüket ez a modern, digitális kevesrésekkel és szűrésekkel, torzításokkal tarkított lemez. Amikor a többi régi, nagy, legendás együttes vagy előadó teljesen ráfekszik a retro hullámra be kell valljam felüdülés egy ilyet is hallani, bár utalásokra a korábbi nagy pillanatokra nyugodtan számíthat aki próbát tesz vele. Az októberi Ozzy koncert a Sportarénában pedig nagyon várós, és a klasszikus Black Sabbath nóták mellett felcsendülnek majd a Scream dalai is.
