Ha ki kéne választanom egy rendezőt akinek minden körülmények között bírom a stílusát, látásmódját és a munkához való hozzáállását akkor az Tim Burton lenne. Olyan filmeket tet le eddig a nézők elé, mint a két, szerintem zseniális, Batman film, az Ollókezű Edward, a horror és musical kedvelőit egyszerre magával ragadó Sweeney Todd, vagy a mindenkori kedvencem tőle, a Nagy Hal. Persze volt pár mellényúlása is, mint a Majmok bolygója remake. Az általa megteremtett világok mindig sötétek, speciálisan elborult, szürrealista zsenialitások, stílusukkal és egyedi hangulatukkal pillantok alatt képesek beszippantani és elvarázsolni az erre fogékony nézőt. Nem véletlen tehát, hogy a Disney is Burton urat bízta meg Lewis Carroll regényének modernkori vászonra adaptálásával. Hiszen egy ilyen jobb kezekbe nem is kerülhetne. Legalábbis akkor még azt hittük...
A történet maga egyébként nem Carroll könyvét követi, hanem annak a folytatásának tekinthető. Alice immár felnőtt, egy angol lord most készül eljegyezni és már csak az éjszakánként jelentkező álmokban emlékszik a Csodaországban tett utazására. Most azonban ismét vissza kell térni oda, hogy rengeteg harc és viszontagság után a prófécia által megjövendölt napon legyőzze a Vörös Királynő sárkánygyíkját, megdöntve ezzel a zsarnokságot és újra trónra emelje a jóságos Fehér Királynőt.
Igen itt kezdődnek a gondok. A történet valóban ennyi, de mindez egy óra negyvenöt percben van kihúzva. Ennek ellenére sokszor kapkodó és sietős a cselekmény menete, ami egyértelműen a gyenge forgatókönyv számlájára írható. Annak ellenére, hogy folytatásról beszélünk sokszor az eredeti mű eseményei játszódnak le, ennél azért több fantáziát várhatnánk el nemhogy egy Burton, de még egy szokványos DIsney filmtől is. Amellett nagyjából középtájon elkezd leülni, ellaposodni a cselekmény, és esetleg azon kaphatjuk magunkat, hogy az órát kezdjük bámulni, esetleg kiszaladunk újabb adag popcorn-ért és kóláért a konyhába. Változatosként tehát abszolút nem lehetne leírni az Alice-t. Az unalmasabb pillanatokban felüdülést leginkább Johnny Depp, vagy a Vigyori Macsek feltűnése jelenthet.
Burton szerencsére nem felejtett el rendezni, erről szó sincs, csak számomra legalábbis úgy tűnik, hogy itt mintha megrendelésre dolgozott volna, valahogy nem volt számára fontos, hogy mindent beleadjon. Szóval leginkább csak letudta amit kell és utána hazament az asszonnyal. A fantáziája azonban szerencsére még működik, az ő elborult képzelete és a Disney féle mesevilág összefonódása egyáldalán nem sikerült rosszul, sőt a film látványvilága kifejezetten tetszetős. Valóságtól elrugaszkodott formák, sokszor elmosódott, álomszerű helyszínek, a szándékoltan nem élethű, inkább meseszerű CGI szereplők, a növények, ha nem is épp egy Avatar szint, legalább ezen a téren maximálisan kielégíti az igényéket a mozi. A végső csata viszont abszolút csalódás, dinamikátlan és tulajdonképpen semmi nem történik, azért gyepálhatta volna jobban egymást a két sereg. A sárkányos harc sem egy nagy durranás sajnos, azért itt kicsit megerőltethette volna magát a rendező úr (is).
A zenéről ezúttal is Tim Burton házi zeneszerzője Danny Elfman gondoskodik, de ő is a film színvonalának megfelő munkát adott ki a kezei közül. Míg egy Batman főtémát bármikor lehet dúdolni, innen egyetlen egy dallamot sem tudnék felidézni. Az Avril Levigne szám viszont sláger lett, szokták is olykor játszani a rádiók, hiába Levigne kisasszony is egyre jobban pop-osodik.
A szereplőgárda viszont újabb pozitívum. Johnny Depp, mint a Bolond Kalapos egyszerűen telitalálat, főleg miután az ember végre felismeri, hogy ő az. Eszméletlen jól játssza a bolondot, a kinézete is kellően elmebeteg. Egyedül a tánca lehetett volna egy kicsit hosszabb és ütősebb, azért én valahogy többet vártam így a végére. Másik kedvencem Stephen Fry volt, mint a kicsit sunyi, behízelkedő teleportálós-láthatatlan Vigyori Macska. Helene Bonham Carter a rendező felesége ezúttal a rossz oldalon játszik, digitálisan felnagyíott fején én legalább másfél percet röhögtem. Az alakítása is hibátlan egyébként, de a kinézete mindent visz. Anne Hathaway-t alig ismertem fel, mint Fehér Királynő és hát nem is ez élete legjobb teljesítménye maradjunk ennyiben. Mia Wasikowska-ról igazából nem tud kicsoda, de nem volt rossz Alice-ként.
Hát a végeredmény sajnos kicsikét csalódás, nem hiszem, hogy a közeljövőben lenne kedvem újranézni. Burton kicsit szerintem most alámerült a kommerszben és a pénzért képes volt visszafogni zsenialitását és fantáziáját, ami nem tett jót a filmnek. Nem dolgozott szívvel lélekkel a moziján, így aztán az Alice Csodaországban sajnos nem lett több, mint egy szép, színes, olykor látványos, de helyenként unalmas, üres és élettelen, közepes popcornfilm. Burton messze legátlagosabb alkotása szerintem, semmi emlékezetes nincs benne. Kár érte...
50%
