Quentin Tarantino korunk egyik legjobban elismert rendezője, eközben mégis elég vitatott a munkássága. Vannak akik zseninek tartják, mások pedig tömény hányingert kapnak már csak a nevének említésétől is. Én inkább az első pártba tartozónak vallom magamat, bár a Halálbiztos című munkáját én sem tartottam túl sokra elsőre (és továbbra is a leggyengébb mozijának tartom), és az, hogy most azon a helyen áll nálam, sok megnézés eredménye. A többi filmjét viszont kifejezetten szeretem, A Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Kill Bill igazi kultcímek ezek, amiket illik legalább egyszer látni, maximum utána utálni. A Becstelen brigantyk elé tehát én is nagy várakozással ültem le, a Moziünnep keretében, mert válság van ugye, a jegy meg drága. Nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak, Tarantino és a II. világháború találkozásából, de nem csalódtam. A Mester újra a régi, jó formáját hozza.
A második világégés idején járunk. A franciaországi SS hadtest élére új vezetőt neveznek ki, Hans Landa ezredes személyében, aki „eredményeivel” tökéletesen rászolgált a becenevére: Zsidóvadász. Az Amerikai Egyesült Államokban Aldo Raine hadnagy egy zsidó katonákból álló csoportot szervez, akiknek csak egyetlen céljuk van, hogy az ellenséges vonalak mögé mélyen behatolva nácikat öljenek. A német vezérkar helyet keres a kultuszminiszter új filmjének a Nemzet büszkeségének bemutatásához, erre pedig egy kis mozit választanak ki, amit az a Shosanna Dreyfus igazgat akinek a családját évekkel korábban lemészárolta Landa ezredes és a fiatal lány bosszúra szomjas. Eközben a Brigantyk is az új film premierjére terveznek merényletet a teljes náci vezérkar ellen.
A Becstelen brigantyk korántsem Tarantino legjobb filmje, ezt azért jelentsük ki, az a Ponyvaregény és a Kill Bill között dől el. Viszont eddig messze a legkiforrottabb. A Mester a Kill Bill című szinte kizárólag csak a szórakoztatásra fókuszáló polgárpukkasztó remekműve után vissza tért korábbi filmjeinek stílusához. Az, hogy ez a legkiforrottabb, legcsiszoltabb munkája az egyébként nem a véletlen vagy a csoda műve, hanem azé, hogy Tarantino több, mint 10 évig dolgozott a forgatókönyvön (ez egyébként látszik is). A játékidő kb. 80%-a a híres rendezőtől elvárt módon párbeszédekből áll. Na de micsoda párbeszédek ám ezek. Több stílus van bennük, mint bizonyos hosszúra nyúlt filmsorozatokban. A hangulat is, jó, teljesen átjön a korhűség és egyes jelenetek feszültebbek, mint most a helyzet a BKV háza táján. Már az első legalább 15 perces beszélgetés Hans Landa és a zsidókat bújtató francia paraszt között is szoros, de ez csak előhírnöke a többi hasonló pillanatnak.
A rendezésre külön ki kell térnem. Lehet szeretni Tarantino-t és lehet nem szeretni, el lehet ismerni a munkásságát, de egy „vád” biztosan soha nem fogja érni: az eredetiség. Egyáltalán nem eredeti. Igazából nem csinál mást, mint, hogy a kedvenc filmjeiből másol ki jelenteket( ne feledjük, jótól, jót, jól lopni bocsánatos bűn), ezeket nyakon önti remek szövegekkel és popkulturális dumával, majd pedig ehhez az egyveleghez hozzá adja saját fantáziáját és fekete humorát. Ez történik itt is, sok jelenet és momentum lehet ismerős korábbi nagy sikerű háborús filmekből. Viszont a rendezés itt is nagyon el lett találva, a direktor úr sajátos stílusa pedig tökéletesen működik.
A képi világ sokszor érdekes, időnként durva és sokkoló (lsd. skalpolások), de hát a cél is ez volt. A témaválasztás is provokatív, de Tarantino inkább kiforgatja azt. Mint ahogy pedig azt már megszoktuk ezúttal sincs csak szimplán fekete és fehér. Minden árnyalt, jól megírt, bár a rendező ezúttal visszábbvett kicsit a paródia és trash hangulatból, így is kifordított, kifacsart alkotás született a kezei alatt.
Hibának azt lehet felhozni, hogy bár a dumák abszolút ütősek időnként kicsit már tényleg sok belőlük és lehetett volna rövidebb a film, úgy 5-10 perccel, bár unalomba sosem fullad, de én mégis végig éreztem a film hosszát, ami egy Keresztapa esetében nem szokott előfordulni.
Az akciók, bár ebből lényegesen kevesebbet kapunk, mint a Kill Bill-ben magas nívót képviselnek, kellemesen véresek és jól vágottak. Viszont aki egy vérben, náci skalpolásban és tobzódó erőszakosságban úszó akciófilmet akar látni jobban teszi, ha nem vált jegyet a Becstelen brigantyk-ra, mert hatalmasat fog csalódni. A film ugyanis messze nem erről szól és a célja sem ez volt. A lövöldözés ezúttal a háttérbe szorul és a már említett dumák játsszák a fő szerepet.
Tarantino új filmje a párbeszédek mellett főként a karaktereire támaszkodik. Bár a kasszáknál egyértelműen Brad Pitt adta el, mégsem ő a fénypont és nem övé a legjobb alakítása. Hanem Christoph Waltz-é aki a Zsidóvadász Hans Landa megformálója. Az ő gonosza akár egymaga is elvihetné a hátán a filmet, ha amúgy nem lenne jó (szerencsére nem így van). Waltz egy éles eszű, kíméletlen SS tisztet játszik tökéletesen, aki egyszerre tud hátborzongató, taszító és szórakoztató sőt akár vicces. Ő a mozi abszolút fénypontja, még a kis bajuszkával és Tenesse-i büdösbunkó, szeszcsempész redneck akcentussal felruházott Pitt-et is simán lejátssza. A film fő humorforrása azonban egyértelműen Jolie kisasszony férjura, az akcentus, a szájtatás és próbálkozása az olasz nyelvvel felejthetetlen. A Becstelen brigantyk emellett a német színjátszás színe-javát is szerepelteti, a Far Cry-jal lassacskán ZS-be csúszó Til Schweiger-től kezdve, Rex felügyelő egykori gazdájáig (Gedeon Burkhard). Melanie Laurent pedig amellett, hogy csinos, még ígéretes felfedezett is.
A legtöbb vitát kiváltó momentum azonban alighanem a mozi vége lesz, Tarantino ugyanis a történelmi hűség fogalmát teljesen figyelmen kívül hagyva újraírja a II. világháború végét. Az ő verziójában a Brigantyk szinte a bosszúra szomjazó Shosanna-val karöltve végeznek a teljes náci vezetéssel a Nemzet büszkesége bemutatóján egy eldugott kis moziban. Méghozzá ezt is stílusosan. Tehát kedves történelemtanárok, ha a II. vh-ról szóló filmre akartok elvinni egy osztályt nem épp erre kéne. A lezárás azonban amennyire szomorú (én szimpatikusnak találtam Frederick Zoller figuráját) legalább olyan tökéletes is.
Bár messze nem Tarantino legjobb filmje, sőt nálam az év filmje címről is lecsúszott (Watchmen) igazán kellemes moziélmény a Becstelen brigantyk amit ha ajánlani nem is ajánlok, de bátorítok mindenkit, hogy nézze meg, mert szerintem csalódni nem igazán fog, ha tudja mire számítson. Pont ez a lényeg: senki ne számítson egy komoly háborús drámára, Quentin úr filmje messze áll ettől, még a műfaját is elég nehéz megállapítani. De igazán szórakoztató, remekül megírt filmet kap aki vállalkozik a megtekintésére.
90%
