Mint azt tudjuk a Superman széria 2. része kétféle verzióban létezik, az eredeti moziban játszott verzióban és a csak sokkal később kiadott (2006-ban a Superman visszatér előtt) The Richard Donner Cut változatban, aminek az eredetinek kellett volna lennie. Most a mozis változatot elemzem.
A Superman film 1978-ban hatalmas sikernek bizonyult, a mozikban kasszát robbantott és nagyon jó kritikákat kapott, több Oscar jelölést is begyűjtött, amellett a különböző díjátadókon is jól szerepelt, a sci-fi Oscar-nak számító Saturnus-díjat pedig el is hozta. Hollywood pedig már ’78-ban is Hollywood volt, így tehát beindult az ilyenkor szokásos marketinggépezet. Az pedig szintén nem köztudott, hogy Richard Donner a 2 filmet egyszerre szerette volna leforgatni, de a Warner leállította a második munkálatait már rögtön a legelején, hogy minden csak az első filmre összpontosuljon.
Így tehát a folytatás csak két évvel később került a mozikba, hatalmas nehézségek és még nagyobb botrányok sorozata után. Az egész balhét Marlon Brando (ugyan ki más…) kezdte el, aki amellett, hogy az új jelenetekért is rengeteg pénzt követelt, még az előző rész forgatásán felvett jelenetek újrafelhasználásért is tetemes összeget akart leszakítani. Ez persze csak emelte az amúgy is nagy költségeket (és ezért szerepel a Superman II-ben többet Kal-El anyja, mint Jor-El), ami szintén újabb vitákat eredményezett. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Richard Donner rendezőt a stúdió nemes egyszerűséggel menesztette, annak ellenére, hogy már leforgatta a film több, mint 80%-át.
A helyére pedig a tehetséges angol rendezőt, Richard Lester-t ültették (akinek többek között Dumas Három testőrének legjobban sikerült feldolgozását is köszönhetjük). Ezzel még nem is lenne baj, viszont az új rendező hozzáállásával a Superman mítoszhoz már annál inkább. Lester saját bevallása szerint nem szereti a képregényeket, sohasem olvasott ilyesmit és az Acélemberrel is a forgatáson találkozott először(!). Emellett pedig egyáltalán nem értett egyet az elődje epikus és nagyszabású látásmódjával ezért aztán neki is látott a piros köpenyes szuperhős mítoszának gyökeres átalakításához. Az pedig tény, hogy nem éppen a legjobb irányba terelte a filmjét.
Richard Lester az elkészült jelenetek többségét feláldozta a vágószobában, vagy teljesen újraforgatta azokat. Ez is csak botrányt kreált, Hackman ugyanis nem volt hajlandó az új rendező kamerái elé állni, mert szerinte az bugyuta vígjátékot akar alakítani az egyik legnagyobb hős kalandjaiból (ezért nem is szerepel Lex Luthor a 3. részben, bár ezek fényében, hogy miért vállalta el a 4. részt az számomra rejtély). Luthor jeleneteinek száma így jelentősen megcsappant a második részben, a Lester által forgatott szcénákban pedig többnyire egy dublőr vagy hasonmás helyettesítette.
A történet (amit ezúttal is a nagyszerű író Mario Puzo jegyez) ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Superman megmentette Kaliforniát és minden szép és jó. A párizsi mentőakciója azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte, az űrben felrobbant atombomba kiszabadítja a Fantomzónában raboskodó Zod tábornokot és két kísérőjét, akik újdonsült hatalmukkal a Holdon szembesülve a Föld felé veszik az irányt, ahol végre valahára uralkodóvá válnak. Superman eközben egy súlyos magánéleti válság közepén van: Lois rájött a titkára és most választania kell, Superman-ként él az egész emberiségért, vagy lemond a hatalmáról és Clark-ként él a nővel akit szeret.
Puzo sztorija ezúttal is jó volna, ha nem írattak volna át sok jelenetet és ötletet Lester-nek, amiért az olasz író valószínűleg meg is sértődött, mert többé a közelébe sem nézett a Superman franchise-nak, annak ellenére, hogy a figura gyakorlatilag neki köszönheti a fél eredettörténetét.
Az új rendező, mondjuk úgy eltérő látásmódja egyértelműen látható a Superman II. ezen változatából, sajnos gomba módra elszaporodtak a gyerekes túlzások, a primitív gegek és a gyermeki, bárgyú (de nevezhetjük akár infantilisnek is) humor. Na ne értsük félre, Lester Superman mozija egyáltalán nem nézhetetlen, vagy rossz, vagy gyenge. A nagyszerű elődnél persze gyengébb, de ugyanez elmondható Donner változatáról is. Csak egyszerűen más és sokszor Superman mítoszához maximálisan nem illő jelenetekkel tarkított szuperhős mozi.
A látvány, a trükkök és a speciális effektusok pedig sajnos gyengébbek, mint a mára már szintén elavult első epizódéi, igazából nem értem, hogy ezt hogyan sikerült összehozni, de így van. Pedig az ember azt hinné ahogy telnek az évek, úgy fejlődik a technika, de a Superman szériát ez úgy tűnik nem érintette.
Az akciók minősége is visszább esett sajnos, a párizsi jelenet egy rosszul megrendezett, értelmetlen ostobaság, és az az űrbeli atomrobbanás sem sikerült túl jól. De ami ennél is nagyobb baj, hogy a Superman és a 3 krypton-i közötti harc Metropolis utcáin, amellett, hogy ma már eléggé amatőrnek még (ebben a verzióban legalábbis) el van komolytalankodva. Arról pedig inkább nem is mondok semmit, hogy az egyik pillanatban a (kb. dohányzásellenes reklámként) Marlboro-s furgont összetörő Superman a másikban 10 méteres repülés után az autó szélvédőjét csak berepeszti. A vízeséses jelenthez pedig csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy még a Niagara tetejéről sem tart 15 másodpercig egy zuhanás (a baj az, hogy ezt még Donner forgatta és bennmaradt a filmben).
A karakterábrázolást és a bájos szerelmi szálat viszont jól viszi tovább Lester, és még Kal-El Superman és Clark kettőssége közötti őrlődését is megfelelő minőségben viszi vászonra, ennek pedig örülünk.
A zene sajnos már nem John Williams műve, de az itteni elég felejthető nevű zeneszerző úr (még én sem méltóztattam megjegyezni) az ő témái és komponálásai alapján dolgozott és a fülbemászó főtémát is átemelte.
A jelmeztervezés akkoriban jónak számíthatott, ma már elég ciki. Superman szerkója itt kezd el egyre világosodni ami nem épp az amit tennie kéne és Zod tábornok és kis kompániája is inkább hasonlítanak glam metal koncertről érkező rajongókhoz, mint intergalaktikus szupergonoszokhoz.
A színészek terén a felhozatal hasonlóan remek, mint az előd esetében, szinte mindenki visszatér, aki számít. Hackman Luthor-ja mellett ezúttal sokkal nagyobb szerep jut a film másik főgonoszának, a Terence Stamp által alakított Zod tábornoknak. Stamp egyébként remekül oldja meg a kóros fennsőbbségi érzéssel küszködő (gyakorlatilag náci) karaktert és kimondottan jó Zod tábornok. Hackman ugyanazt játssza amit az első részben, de hát Lex Luthor igazából ennyi is és én kimondottan szeretem nézegetni a jeleneteit, annak ellenére, hogy a ripacskodás tetten érthető a mozdulataiban. Margot Kidder sajnos amellett, hogy nem az a kimondott szépség még csak nem is az a kimondott jó színésznő, néha pedig meglehetősen idegesítő. Szegény Christopher Reeve-et sajnos megint utoljára hagytam. Nos ő talán ilyenkor volt a legnagyobb és legjobb formában: ő az igazi és az örök Superman.
A Superman II. sajnos a botrányok és a baklövések miatt messze lemarad az eredeti mozitól és hát Richard Lester is meglehetősen rossz irányba terelte a sorozatot, amit egészen a Superman visszatér-ig nem tudott kiheverni a széria. De még így is egy élvezhető, jó film született és ez is klasszikusnak számít (bár ez inkább a Donner által megálmodott verzióra igaz). Gyermekkorom egyik kedvence, és ez látszik az értékelésemen is. De nosztalgiázni ritka jó érzés vele, akárcsak a remek első résszel.
65%
Folytatás következik...
