A borzasztó rossz Superman 4. után a Superman széria teljesen ugyanúgy járt, mint később a Batman sorozat, kifulladt, meghalt és a hős kalandjai 20 évig jegelve lettek. Arról persze már kevesebben tudnak, hogy ’87 után is próbálkoztak új részt készíteni, de ezeknek egyike sem jutott el az előkészületekig sem. Az első ötlet szerint már 1987-ben bemutattak volna egy ötödik részt, a negyedikből kihagyott jelenetek felhasználásával (hálásak vagyunk, hogy ez nem történt meg), ha a film sikerre talált (hatalmas bukta volt). Utána Alexander Salking képzelt egy folytatást a saját Ifjú Superman kalandjai címmel futó TV sorozata alapján (ez még egész nézhető is volt). Az alkotás a Superman - The New Movie címen futott volna, de végül ez is meghiúsult. Néhány évvel később Tim Burton (Batman 1-2) neve merült fel, mint rendező egy lehetséges reboot-ban, ahol Superman-t Nicholas Cage (elég érdekes választás én biztos tiltakoztam volna), Jor-El-t pedig Anthony Hopkins (ez viszont jó ötlet) alakította volna.

Cage egyébként nagy rajongója az Acélembernek hatalmas lobbit indított a filmterv beindításáért, még jelmezpróbákra is elment. A ’90-es évek elején pedig már az a hír járta, hogy a fent említett film a Superman Reborn címet kapja és a The Death and Life of Superman adaptációja lesz, ahol Doomsday, Brainiac és az Eradicator is megjelent volna, sőt Superman temetésén még Batman (Michael Keaton alakításában) is tiszteletét tette volna. Készültek ám poszterek is, egy ezüst S jellel fekete háttér előtt és Jön 1998! felirattal, de az elhúzódó előkészítési munkálatok, az egyre több beleölt pénz és Christopher Reeve súlyos balesete miatt az egész projekt törlés áldozatául esett.

A Jay és Néma Bob filmek alkotója Kevin Smith (aki egyébként maga is nagy Superman rajongó) két forgatókönyvvázlatot is írt a The Death of Superman sztorivonal alapján, aminek egyike hű maradt a képregényhez, a másik pedig hűvös fogadtatásra talált a producerek részéről. Ebben Superman nem tudott volna repülni, fekete szuperruhát viselt a jelmeze helyett és Doomsday-jel küzdött volna meg. Burton később átvette a produkciót, eldobta Smith forgatókönyvét és átnevezte a filmet Superman Lives-re (erre egyébként magában a Superman visszatér-ben is van utalás az újságcikkeknél) ám ez a terv sem valósult meg, mert Burton konfliktusba került a producerekkel (megint).

Ezután a ma már csak McG néven ismert Joseph McGinty Nichol került szóba rendezőként, de az elkomolyodó viták miatt ő is kiszállt. Utána a Csúcsformában és a Vörös Sárkány rendezője Brett Ratner került képbe, Josh Hartnett és Brandan Fraser szállt ringbe a címszerepért, Johnny Depp pedig Jor-El és Lex Luthor szerepére pályázott. A szerződést azonban senki nem írta alá, így egy újabb süllyesztőbe került projekttel lett gazdagabb a Warner.

Végül az elbaltázott tervek, hosszas viták és sok-sok év után Bryan Singer a két nagy sikerű X-men film rendezője, aki közismerten Superman rajongó lemondott az X-men 3 elkészítésről Ratner javára, csak, hogy kedvenc piros köpenyes hősének új kalandját megrendezhesse. Oscar-díjas alakításának és a rendezővel való baráti kapcsolatának köszönhetően Kevin Spacey szinte azonnal meg megkapta Lex Luthor szerepét. Ezután már csak Superman életre keltőjének megtalálója volt hátra. Singer elképzelései szerint mindig is egy ismeretlennek és nem hollywood-i sztároknak kellet alakítania a hőst. Így talált rá egy 24 éves pultosra, Brandon Routh-ra, akinek személyisége illeszkedett Clark Kent személyiségéhez, karizmája (és külseje) pedig alkalmassá tette Superman szerepére. Miután pedig leöntötte a rendezőt kávéval (ami tipikus Clark Kent-es viselkedés) meg is kapta a nagy lehetőséget, 2005-ben bemutatkozgatott a médiában, mint az új Superman.

Annak ellenére, hogy legtöbben a klasszikus Superman film feldolgozását, vagy a Doomsday vonalat (ez valamiért rohadt népszerű) szereték volna látni Singer saját koncepcióját ültette vászonra. A régi 1-2. részhez igazította a forgatókönyvet, eredetileg szerepelt volna a Jude Law alakította Zod tábornok is, de mivel a színész nem írta alá a szerepet ez törölve lett.

A Superman visszatér költségvetése egyébként hatalmas vitatéma, ugyanis egyes hírek 270 millió dolláros pénzösszeget vélnek a produkció mögött. Singer maga is elismerte, hogy ez így van, de ebben benne vannak a színre lépése előtti ötletek költségei is. Emiatt elkészülésekor a film a legdrágábbnak számított (annak ellenére, hogy magára a filmre maximum 150 millió dollárt költöttek, a többi az elmúlt 20 év baklövéseire és a marketingre ment el), azóta is csak a 300 millióból készült Pókember 3 előzte meg.

Újabb érdekesség, hogy ebben az időben futott a Batman sorozat újjáélesztése is Christopher Nolan kezei alatt (amit egy évvel a Superman Returns előtt mutattak be) és mind Routh-nak, mint Christian Bale-nek volt egy olyan záradék a szerződésében, hogy ha a két film sikerre talál akkor az ő főszereplésükkel fog majd forogni a Superman vs. Batman kötet adaptációja.

A filmet Ausztráliában forgatták, a külső jeleneteket egy farmon és Sidney-ben, utána pedig átköltöztek az Egyesült Államokba, hogy ott vegyék fel a kimaradt jelenteket és elvégezzék az utómunkálatokat. A Superman visszatér így 2006 nyarán kezdte meg mozis pályafutását.

Superman új kalandja egy máig vitatott értékű alkotás, de szokás mondogatni egy eléggé elcsépeltnek ható klisét, miszerint azok a legjobb filmek amelyek megosztják a közönséget. Én személy szerint a filmet kedvelők és méltatók táborát erősítem, a legjobb Superman filmnek tartom Richard Donner klasszikusa óta (ebbe beletartozik a második rész The Richard Donner Cut címen kiadott változata is). A következő hosszú sorokban ezt szeretném majd bővebben kifejteni. Az alkotást kevésbé kedvelőknek is ajánlom a végigolvasását, lehet, hogy tudok olyan szempontokat mondani vagy mutatni ami esetleg más megvilágításba helyezi majd a szemükben a Superman visszatér-t. Ez a bejegyzés nem igazán kritika lesz, én úgy fogalmaznám, hogy az Én miért szeretem a Superman visszatér-t, kérdést fogom leginkább körbe járni, azt hogy nekem mit adott ez a szerintem nagyszerű kis (ez azért túlzás elvégre 2,5 órás moziról beszélünk) film.

Sokan azt kifogásolják egyébként a bejegyzés tárgyával kapcsolatban, hogy míg Christopher Nolan feltámasztotta, újraalkotta, új koncepcióba és megvilágításba helyezte a Denevérember mítoszát és hozzáadta saját realista látásmódját, addig Singer semmi újat nem alkotott a Superman franchise keretein belül. Ez így ebben a formában igaz. De most mondok fogok egy sokak számára talán meglepőt állítani. Ez egy századmásodpercig nem volt célja a Superman Returns-nek. De ezt már a címe is elárulja, ugyanis nem azt kapta, hogy Superman: Kezdődik, hanem, hogy Superman visszatér. Singer igazából nem csinált semmi mást, minthogy rendezett egy érzelmes, és nosztalgikus filmet, emléket állított a klasszikus első és második résznek és Superman mítoszának, amellett pedig sokkal méltóbb lezárást kapott általa a széria, mint az a harmadik vagy negyedik résztől valaha is. Ő így állít emléket és így tiszteleg a kedvenc szuperhőse előtt. Ami pedig egy nagyon szép gesztus. Sok jelenetben köszön vissza a ’78-as klasszikus és folytatása, egyes mondatok és helyzetek 100%-osan ugyanazok és ez egyáltalán nem véletlen, ez is a nosztalgia jegyében zajlik és ezek igazán kellemes pillanatai a mozinak.

Egész egyszerűen nem lehet nem észrevenni azt a szeretetet és lelkesedést amivel Bryan Singer az alapanyagot kezelte, és azt a tiszteletet amivel Donner klasszikusához nyúl. Ez a film minden egyes képkockáján látszódik, kamera beállítások, a látószögek, az egyes mondatok és helyzetek, mind-mind Superman első két nagyvásznas kalandját idézik. Singer nem lenyúl, vagy másol hanem nosztalgiázik és ezt teszi az a néző is aki kellő fogékonysággal ül le mozizni. Elég csak arra gondolni amikor a stáblista előtt Superman repül a sztratoszférában, teljesen ugyanazokkal a mozdulatokkal és ugyanazzal a kameraszöggel, mint tette azt anno Reeve.

Igazi hibájának egyedül az idő és a korszak el nem találását tudnám felhozni. Metropolis persze megmaradt az örök ’60-as évek városának, de ebbe a retro környezetbe sokszor oda nem illő elemek lépnek be, mint például a 2006-ban aktuális, legújabb autómodellek, mobiltelefonok, számítógépek, modern luxusjacht. Ezektől eltekintve egyébként a város megteremtésénél jó munkát végzett Singer, az öltönyök, az aktatáskák, a kosztumök, az épületek, az emberek viselkedése az első filmet idézik és Metropolis kinézete is tökéletes az egyedi, nosztalgikus, régi időket idéző hangulat és atmoszféra megteremtésében, bárcsak minden filmben így működne.

Sok negatív kritikát kapott a történet is. Ezek főleg arra voltak kihegyezve, hogy nem illeszkedik pontosan a második rész befejezéséhez. Valószínűleg ők nem figyeltek oda a második rész végére, ugyanis semmi nem zárja ki, hogy ezek az események történjenek. Lex Luthor simán tudhatja hol van a Magány Erődje, hiszen már kétszer is járt ott és a kristályokat is ismeri. Mint ahogy Kal-El fiának bevonása, bár nem túl eredeti és értelmes ötlet, de történetileg lehetséges, hiszen Clark még Superman volt akkor amikor Lois-szal összejöttek az Erőd selyemágyán és hát így született Jason. Az, hogy Lois elfelejtette, hogy ki a gyerek apja az már más kérdés, de aki figyelt azt is láthatta, hogy Superman egy csókkal mindent kitöröl Lois emlékezetéből. Szóval ne bántsuk a sztorit, hanem inkább figyeljünk jobban oda és különben is ha a képregényadaptációk  minimum fele ilyen sztorit kapna már máshol tartanánk.

A humor is működik, vannak igazán vicces pillanatok a filmben, például a kutyákkal (Most, mit fogunk enni?- kamera közelít a kutyára, és Hol a másik kutyuli?- A kutya szájában roppan a tesója csontja)

A modernség bevonása az autókon és mobiltelefonokon kívül máshol is megfigyelhető. Például Superman ruháján is amit teljesen felújítottak, ami nem is baj. Szegény Christopher Reeve jelmeze ugyanis mára már eléggé elavult és kissé ciki. Ezért kellett Routh szerelését a 21. századhoz igazítani. Változott az anyag összetétele, a régi selyemszerűt hálós szövet váltotta fel, ez közelről látszódik is. Ezenkívül kisebbre vették és domborúvá alakították a mindenki által ismert S jelet. Az alapszínek is sötétedtek, Superman így sokkal kevésbé rikító, mint eddig volt ez pedig jót tesz neki és a film olykor melankolikussá váló hangulatának. A csizmán pedig nem látszódik így annyira, hogy gumiból van.

Ami mellett pedig tényleg nem lehet szó nélkül elmenni az a látvány, ami eléggé álleejtősre sikerült. A régi sorozat effektusait sokat szidtam, ahogy emelkedett a részek száma egyre jobban, na itt ezzel nincs gond. Az látszik, hogy ügyeltek a trükkök minőségére, de arra is, hogy végig megőrizzék a képregényszerű hatásukat (akárcsak a Sin City-nél), sőt, hogy illeszkedjenek a régi filmekhez. Furcsa, hogy még ezt is érte elégedetlenkedő kritika, de nekik csak annyit üzenek, hogy ha sok olyan filmet láttak már eddig, amiben repülőgépeket tesznek le kézzel, egy fickó szemén szétlapul a lövedék, vagy esetleg egész szigeteket dobálnak ki az űrbe, akkor az szóljon már nekem, mert én eddig csak egyet és szívesen fogadom a további javaslatokat és hogy az az Oscar-díj jelölés nem volt véletlen.

Singer szerencsére a Donner által felvázolt ember és emberi kapcsolatok ábrázolásmódját viszi tovább és ez javára válik a Superman visszatérnek. Bár olykor egy két szappanoperás párbeszéd vagy monológ becsúszik, ezek száma szerencsére nem lépi túl a határt az elviselhető és a zavaró között. Ezért lesz Singer munkájából egy érzelmes és romantikus hőseposz, ami sokaknak nem jöhet be, de én többre tartom az érzelmek ilyen irányú vászonra vitelét, mint a mostanában olyan divatossá vált realista ábrázolásmódot. Ez egy érzelemdús, érzelmes, olykor melankolikus, szép film, akárcsak a Keresztapa harmadik része volt.

Operatőr bácsi is kitesz magáért, igazán szépen fotózott, kékes-szürkés szűrővel dolgozó képeket kapunk, ami remekül segítenek az akciójelenetek alá. Ez is megért volna egy Oscar, de minimum egy Golden Globe jelölést.

A zene a második részt is jegyző (időközben eszembe jutott a neve) John Ottoman zeneszerző műve. Sokkal jobb munkát végez, mint a kettes sorszámú Superman filmnél, külön öröm, hogy a nagyszerűen sikerült főcím alatt John Williams eredeti és változatlan főtémája szól, már eleve ez is teremt egy alaphangulatot. Főleg, hogy az első film beúszó, kék feliratait használja, kellően látványosan.

Színészek terén sincs semmi komolyabb gond elég jó szereplőgárdát sikerült összehozni. Lex Luthor szerepében a már említett Kevin Spacey gonoszkodik, időnként ripacsabb módon, mint tette azt nagynevű elődje Hackman, de Luthor amúgy is egy ripacs fickó, a börtön meg úgy tűnik csak kárára vált. Ettől függetlenül jó választásnak tartom Spacey szerepeltetését, ha lesz új Superman mozi szívesen látnám őt újra ebben a szerepben. Az Oscar-díjas színész segítségével került a filmbe a modellből színésznővé avanzsált Kate Bosworth is, aki a Tengeren túlon című filmben a színész feleségét játszotta. Hát nem ez az alakítása fog megmaradni emlékezetünkben, Margot Kidder-nél azonban lényegesen jobb és sokkal kevésbé idegesítő, de így is elég jellegtelen és szürke a teljesítménye. Kitty úgy tűnik egyszerre hivatott helyettesíteni Otis-t és Miss Tessmacher-t, szegény lány buta, mint egy szabvány beton járólap és bizonyára az ilyen szerepekhez is szükséges valamiféle színészi kvalitás, ami Parker Posey-ban meg is van. Egyébként sokat lehet a szegény lányon nevetni.

A címszereplőt játszó színész eddig is külön bekezdést kapott nálam most sincs ez másképp Routh-tal sem. Az ifjú Brandon Routh bár túl fiatal a szerepéhez (Reeve 26 évesen lett Superman és ez a rész öt évvel játszódik a 2 után, Routh pedig csak 24) szinte megszólalásig hasonlít nagyszerű elődjéhez és az alakítása sem rossz, bár főleg Clark Kent figurájával sikerült jobban azonosulnia, szemüvegben és öltönyben egyenesen Christopher Reeve reinkarnációjának tűnik és nem csak külsőre. Őt is szívesen látnám az új filmben, szerintem ő már bizonyított és a nagymértékű hasonlóság miatt igazából nem is tudnék mást elképzelni Superman-ként. Most pedig következzen egy kis elmélkedés.

Miért nincs szüksége a világnak Supermanre? Mert ma már olyan kort élünk amiben már nem kellenek hősök. Azért mert nem tudjuk felfogni, nem érjük fel ésszel ha egy másik bolygóról jött lény, fizikailag, lelkileg és erkölcsileg is felettünk áll. Mert lassan már ciki jót cselekedni. Mert az önzetlenség és az önzetlen segítség lassan már kihal a világból. Mert ha valaki jobb, mint mi azt irigyen nézzük, vagy lerántjuk magunk közé, vagy megöljük. Mert gonoszak és önzők vagyunk akik nem érdemeljük meg, hogy segítsenek nekünk és vigyázzanak ránk. Mert megöltük Istent is és most épp saját világunk elpusztításán fáradozunk. Mert a pénzhajhászatot és a profitot emeltük az emberi értékek felé. Mert külső erőktől várunk segítséget ahelyett, hogy magunk cselekednénk és javítanánk először magunkon azután a világon. Mert már csak beszélünk a tennivalókról, a bűn elleni harcról ahelyett, hogy cselekednénk. És legfőképpen azért, mert nem ezek miatt nem érdemeljük meg őt.

Miért van szüksége a világnak mégis Superman-re? Mert tudat alatt változtatni akarunk a fent leírtakon és csak egy jelkép, egy hős kell nekünk hogy cselekedjünk. Mert már nincsenek valódi hősök és már csak a mozivásznon találkozunk vele. Mert szükségünk van egy olyan hősre aki jobb nálunk. Ezért nézünk filmeket és ezért járunk moziba. Mert szükségünk van arra, hogy akár csak két óráig elhiggyük, hogy vannak még hősök, sőt, hogy akár mi is azzá válhatunk. Szükségünk van a herozimus érzésére. Én ezt érzem akkor amikor Superman utolsó erejét beleadva és akaratát is megfeszítve beledobja a kristályszigetet az űr sötétjébe, vagy amikor Jo-El parancsát figyelmen kívül hagyva visszaforgatja az időt, vagy amikor John McLane jellegzetes „yippikayeh motherfucker” beszólásával és mosolyával beledobja az öngyújtót a benzincsíkba, vagy amikor átlő a saját vállán, vagy ha Kacumoto a szamurájok élén belovagol a géppuskatűzbe, amikor William Wallace beleveti magát a csatába, amikor Darth Vader beledobja az Uralkodót az aknába megmentve ezzel a fiát, amikor Batman a Sötét lovag végén magára vállalja Harvey halálát és gyilkosságait, hogy az emberek ne veszítsenek el egy jelképet, amikor John Hartigan felemeli a pisztolyt, amikor Liam Neeson felforgatja Párizst csak, hogy megmentse a lányát, amikor John Rambo végül mégis úgy dönt, hogy segít a mentőcsapatnak Burmában, amikor Arnold Scwarzenegger felpakolja magát fegyverekkel a Kommandó-ban, amikor Eric Draven 30 óra szenvedését és fájdalmát adja át Top Dollar-nak, amikor James Bond huszonvalahanyadjára is megmenti a világot stb. Egyszerűen szükségünk van ezekre és a filmekre amik hősöket adnak nekünk.

A Superman visszatér igazából nem más, mint egy nagyszerű látvánnyal megáldott, hangulatos és érzelmes nosztalgiaest, ami emléket állít a világ egyik legnagyobb szuperhősének, két klasszikus filmnek és egy nagyszerű színésznek és jó embernek aki nélkül sosem hittük volna el, hogy egy ember képes repülni. Aki megérti, hogy mire hivatott Superman eddig utolsó nagyvásznas szereplése, az garantáltan a szívébe fogja zárni a filmet. Természetesen ez sem mentes a hibáktól, főleg az előd hibáit őrzi meg, de így is a második legjobb Superman film. Nosztalgia, a főcímdal első másodpercétől a stáblista végéig és én pont ezért szeretem. Mert nosztalgiázni is szeretek és ha az ilyen színvonalon történik akkor semmi akadálya. Ez a film is a kedvenceim között van.

Ahogy a Warner a filmet, ezt a bejegyzést én is Christopher Reeve emlékének ajánlom, ő volt az örök Superman.

80%

Itt pedig egy kép jön, hogy mégis mennyire hasonlít egymásra Christopher Reeve és Brandon Routh: