Ma egy elég rendhagyó bejegyzés jelenik meg, rendhagyó azért, mert most egy nemrég megjelent zenei kiadvány elemzését és ha úgy tetszik kritikáját közlöm le. Ez a kiadvány pedig nem más, mint a méltán híres és legendás KISS nevű együttes legújabb, októberben, 11 év kihagyás után megjelent studióalbuma. Nem vagyok képzett zenekritikus és mivel én is a KISS rajongóinak népes táborába tartozónak vallom magam, ezért véleményem nem feltétlenül lesz objektív, de ez van. A lemez egyébként jó munka, nagyon is jó.
Lássunk először is egy kis rock (és popkultúra) történelmet. A KISS-t 1971-ben alakította meg Paul Stanley és a magyar származású (a mai napig beszél is magyarul) Gene Simmons. Eredetileg glitterrock csapatként kezdték, és főleg csak klubokban léptek fel, feldolgozásokkal. Az áttörés 1974-ben volt, amikor első lemezükkel jelentős sikereket értek el. A banda ilyenkor váltott át hard rock műfajba, de horrorisztikus koncertelemek és a hangzásviláguk miatt sokan a metal, vagy akár a gótikus metal jelzőt is aggatták már rájuk. Az együttes világszerte leginkább az arcfestésükről híres, amit később a koncertek alatt látványos horrorshow-val és Simmons tűz és vérköpésievel egészítettek ki. Így tehát a KISS gyorsan az akkori anyukák és apukák legszörnyűbb rémálmává vált, de a zenei sikereket lehetetlen tőlük elvitatni. Több albumuk hónapokig vezette az eladási listákat és ez azért szép teljesítmény.
Most pedig az 1998-ban megjelent Psycho Circus után ismét új lemezzel jelentkeznek, ami a Sonic Boom (Hangrobbanás) címet viseli. A végeredmény: egy teljesen korrekt, élvezhető, retrós hangzásvilágú album lett, ami az együttes (egyik) legjobb korszakát idézi. Nekem leginkább a Destroyer című 1976-ban megjelent munkájuk jutott eszembe a hallgatása közben, ami nem véletlen, valószínűleg eleve ez volt a cél is és így ez be is jött. A hangzásvilág bár főleg a retro vonalat követi, de minden megvan benne ami egy 2009-ben megjelenő lemeznek alapvető szinten szükséges. Ami jó, hogy a fiúk még mindig elemükben vannak. Bevallom nagyon féltem attól, hogy így a nyugdíjkorhatár felé közeledve már kevesebb lendület lesz bennük és, hogy az öregség a tudásukat is elérte. Ettől nem kell tartanunk, minden maradt a régiben és ami a legfontosabb Paul Stanley még mindig szinte ugyanúgy tud énekelni, mint régen. Merthogy mégiscsak ő volna a zenekar igazi énekes, meg azért ő jóval tehetségesebb ezen a téren, mint a többi három tag együttvéve.
Zenelileg persze továbbra sem lépett tovább az együttes, még mindig ugyanazt játszák, mint régen, de hát nincs is olyan ember ezen a Földön aki mást várt volna tőlük, vagy ha igen akkor nem gondolta teljesen végig, hogy mit is tesz a lejátszóba. Mindesetre a kiadvány abszolút jó minőségűnek mondható, érdemes tehát legalább egyszer próbát tenni vele. Továbbra is lényegre törő, üresjáratok és felesleges számok ezúttal is mellőzésre kerültek.
Persze ezen az albumon sem csak az aranytorkú Stanley éneklését hallhatjuk hanem mikrofont ragad a többi három tag is. A dobos Eric SInger vokál képessége ugyan még az átlagos szintet sem éri el, de ezen itt kár is lenne fenn akadni, az új gitáros Tommy Thayer viszont egyáltalán nem rossz. Simmons meg maradt a régi repedtfazék-dörmögős stílusánál.
A lemezte egyébként leginkább a kiegyensúlyozottság jellemző, a KISS ezúttal nem akart új slágereket készíteni, hanem arra mentek, hogy amit kiadnak a kezükből az egyenletes színvonalú legyen. Kimondottan jó pillanatok persze ezúttal is akadnak, mint a Simmons által prezentált Russian Roulette, vagy akár a Stand és a Say Yeah című dalok, de említhetném még a jópofa szóviccel operáló Danger Us-t is. Egyedül csak a kezdő dalt nem tudom igazából hova tenni a Modern Day Deliah-t. Ettől függetlenül örülni fogunk annak amit hallunk.
Összegzésként tehát annyit tudok elmondani, hogy egy kiegyensúlyozott, egyszerre retro és modern, magas nívójú élvezetes albumot hallottam és hallgatok most is. Sokszor kaptam magam azon, hogy léggitározni kezdek, vagy táncnak nevezett idétlen mozdulatokat lejtek a szobában, mert a Sonic Boom bizony képes ilyen haást kiváltani az arra fogékony emberből. Remek kis lemez lett ez, olyan laza és egyszerű előadásmódban, amire csak a legendás KISS együttes képes. Jó hallgatást és kellemes nyelvöltögetést kívánok az albumhoz!
