Nos mivel is kezdhetném a blog filmkritikai részét, ha nem az egyik kedvenc filmemmel és a kedvenc képregényadaptációmmal.
Frank Miller kultikus képregényét gyakorlatilag megfilmesíthetetlennek hitték, és maga az író-rajzoló sem rajongott különösebben a mozgóképes adaptáció gondolatáért. A nagyhírű, kultikus rendező Robert Rodriguez kedvtelésből, magánfinanszírozásban állva a költségeket, leforgatott egy kb. 8 perces epizódot (ez a film elején és végén kettébontva látható kis epizódocska a bérgyilkossal) és születésnapi ajándék gyanánt küldte el az anyagot a képregény alkotójának. A következő üzenetet mellékelte hozzá: "Ha tetszett a film, dolgozhatnánk együtt egy egész estés változaton". Mivel ennek a remek filmnek a topicjába írok éppen valószínűleg kitaláljátok Miller válaszát.
A történet 3 nagy epizódra bontható. Az első epizódban egy Marv nevű, igazi városi kemény fickó kalandjának lehetünk szemtanúi. Az egyetlen nőt aki valaha is kedves volt hozzá (finoman szólva előnytelen külsővel rendelkezik) megölték, Marv pedig megszállottan kutat a gyilkosa után. A szálak azonban magasabbra vezetnek, mint azt bárki hinné: a Roark családhoz. A második epizód Dwight McCarthy-ról szól aki valaha menő fotós volt most pedig új arccal és új személyazonossággal éli az életét alkalmi barátnője Shellie a pincérnő oldalán. A lányhoz azonban egy este beállít az ex Jackie Boy a bandájával. Miután itt kosarat kapnak óvárosba tartanak, ahol egy kis összetűzés után a lányok kénytelenek elintézni a részeg fickókat. De ekkor jön a meglepetés, Jackie Boy köztiszteletben álló rendőrtiszt volt és a törékeny béke Óváros és a Rendőrség között megtörhet, de még a maffia is belekeveredik az ügybe. Az utolsó történet Hartigan nyomozóról szól, aki tulajdonképpen az egyetlen, még becsületes zsaru Sin City-ben. Épp a nyugdíjazás előtt áll és utolsó ügyén dolgozik. Roark szenátor fia, egy őrült, pedofil kéjgyilkos újabb áldozatot ejtett. Hartigan megakadályozza, de a korrupt rendőrség és a bíróság őt ítéli el a kislány megrontásáért. Amikor évekkel később szabadul elindul, hogy felkeresse egyetlen barátját, a kislányt akit Roark elrabolt: Nancy Calahann-t.
A filmiparral szemben (addig) közismerten tartózkodó Frank Miller tehát ráállt az alkura, így a kultikus képregény Robert Rodriguez és az ő társprodukciójában elevenedhetett meg, sőt vendégrendezőként, egy azaz EGY darab jelenet erejéig Rodriguez barátja, a rendezőzseni Quentin Tarantino is dolgozott a forgatáson. A Sin City tulajdonképpen egy egyedülállóan különleges film: a történet és a rendezés szinte az utolsó képkockáig követi a képregényt, a két rendező nem újraírta a képeket, hanem szinte minden egyes rajzot és beállítást hűségesen rekonstruált a vásznon. A nehézfiúkból és könnyűvérű lányokból álló szereplőgárdát elsőrangú színészcsapat jeleníti meg, szinte mindenki benne van aki számít valamit Hollywood-ban, és hipnotikus erejű, tökéletes, markáns játékkal elevenítették meg a szereplőket. A fiktív nagyvárosban játszódó, olykor egymással is összeérő, erőszakos bosszútörténetek kontrasztos hátterét teljes egészében digitális technikával alakították ki. A színészek zöld vászon előtt dolgoztak, a házakat, autókat, az egész fizikai környezetet az utómunkálatok során, számítógéppel hozták létre. Így a film látványvilága gyakorlatilag megegyezik a képregényével. A végeredmény pedig egy erőtől duzzadó, rendkívül látványos, sodróan lendületes, sötét, komor hangulatú film lett ami mind kereskedelmileg, mind kritikailag hatalmas sikerré vált és a díjak mellett követőket is hozott a mozi által megteremtett stílusnak (300, Watchmen).
De nemcsak a technikai része erős a mozinak. A Sin City hangulatával és képi világával gyakorlatilag feltámasztott (még ha csak egy film erejéig is) egy halottnak hitt, vagy valóban halott stílust a film noir-t. A Sin City rengeteg stílusjegyet hordoz magában a noir-ból, a főhősök egyensúlyozása a jó és a rossz határán, sötét, komor hangulat, a cinizmus, a cinikus monológok és a naivitás teljes hiánya.
A Sin City-nek az erőszakábrázolása is legendás. A fehéren ömlő vérfolyamok és a kamerabeállítások művészivé teszik ezeket az erőszaktól tobzódó jeleneteket és pont emiatt a művészi ábrázolásmód miatt nem érezzük annyira öncélűnak a brutalitást (pedig az, de a képregény és annak világa is ilyen, Rodriguez tehát ebben is hű az alaphoz).
A szereplőket pedig csak dicséret illeti, mindenki a tudása legjavát nyújtja ebben a remek moziban. Bruce Willis-nek mindig is jól álltak a zsaruszerepek itt is bemutatja, hogy amellett, hogy akciósztár ő bizony játszani is tud. Clive Owen napjaink egyik legjobb színésze, még a Rózsaszín párduc nevű gyenge vígjátékfeldolgozást is képes volt feldobni és James Bond-ként is felmerült a neve. Mickey Rourke ezzel a filmmel tért tulajdonképpen vissza az "A"-ligába korábbi életmódja azonban lehetővé tette számára, hogy minimális maszkírozással játssza el Marv figuráját (az a "szörny" a vásznon tényleg ő volt). A lányok is jól játszanak azonfelül, hogy kimondottan dekoratívak, még Jessica Alba is, de nem lehet kihagyni Rosario Dawson-t és Brittany Murphy-t is. A mellékszerepekben pedig olyan színészek láthatók, mint Elijah Wood és Benicio Del Toro.
A Sin City a kortárs amerikai filmművészet egyedi mesterműve, a bűntől és erotikától fülledt világával, hangulatával egy sötéten ragyogó gyöngyszem, kompakt látványvilággal és meglepő formai újításaival méltóvá vált arra, hogy az elmúlt 5 év (de gyakorlatilag a 2000-res évtized) legkiválóbb alkotása legyen a Faun labirintusa mellett. Emellett személyes kedvencem és mai napig a legjobb képregényadaptáció Sötét lovag, 300 vagy Watchmen ide vagy oda. Szenzációs és zseniális mestermű.
100% tényleg a legjobb képregényfilm mese nincs.
