A gengszterfilmek mindig is a népszerű műfajú filmek közé tartoztak. Természetesen ez a műfaj is kitermelte a saját alapvető klasszikusait. A mostanra a világ legjobb filmjévé avanzsálódott (megérdemelten egyébként) Keresztapa mellett a másik alap maffiafilm a Sebhelyesarcú. Brian De Palma és Al Pacino vitathatatlanul korunk legkiválóbb filmesei közé tartoznak. A nagy páros számos alkotásban dolgozott már együtt, együttműködésük legjobb remekműve a Sebhelyesarcú, amelyet a magabiztos, merész rendezés és a tökéletessel határos színészi játék avatott kultklasszikussá.
Tony Montana Kubából érkezett az Egyesült Államokba. A nincstelen férfi elhatározza, hogy valóra váltja az amerikai álmot, befolyást szerez és megteremti magának a jólétet. Két eszköze van a boldoguláshoz: a kincset érő kokain és a gátlástalan erőszak. Az agresszív, ámde dörzsölt és céltudatos Tony egy drogkereskedő szolgálatába szegődik. Fokról-fokra egyre magasabbra jut a szervezett bűnözés szamárlétráján, miközben a tétek is egyre emelkednek és a halálos ellenségek is megsokszorozódnak. Montana azonban brutális módszerekkel számol le riválisaival, s végül Florida kokainkirályává válik és visszafordíthatatlanul elindul a kárhozat útján.
Bár ez így talán furcsán fog hatni, de a Sebhelyesarcú erényekben bővelkedő film. A Keresztapa trilógiával ellentétben Brian De Palma realisztikusan, mindenféle romantikus illúziótól megfosztva ábrázolja a floridai alvilágot, és még a legdurvább pillanatokban sem fordítja el álszemérmesen a kamerát. Bizony a film bővelkedik erőszakosabbnál erőszakosabb jelenetekben, amik annak idején rengeteg kritikusnál vágták ki a biztosítékot. Ahogy a Sebhelyesarcú nyelvezete is kimondottan trágár. Emberek akiknek rengeteg idejük, barátnőjük viszont valószínűleg nincs, megszámolták és arra az eredményre jutottak, hogy 249-szer hangzik el a moziban a „fuck” szó. Az erőszak és a trágár nyelvezet tehet egyébként az Oscar-díj jelölések elmaradásáról is.
Al Pacino vérfagyasztó hitelességgel mutatja be Tony Montana személyiségfejlődését, azt a lélektani folyamatot, ahogy a mohóság, a félelem és a tobzódó erőszak fokozatosan eltorzítja a karaktert. Még a húgához fűződő, meglehetősen aberrált érzelmi viszonyt is hatalmas átéléssel játssza el, elég csak belenézni a szemébe és az ember háta máris lúdbőrzik. Vádló hangvételű nagymonológja pedig, amelyet részegen mond el egy étteremben, nem csupán a dráma kulcsmotívuma, de filmtörténeti pillanat is egyben: „Nem vagytok elég tökösek ahhoz, hogy azzá váljatok akivé lenni szeretnétek! Ezért van szükségetek az olyan emberekre, mint én. Szükségetek van ránk, hogy mutogathassatok: ’Ő a rosszfiú’. És ti kik lennétek? A jók? Dehogy vagytok ti jók. Csak bujkálni és hazudozni tudtok. Hát nekem nincsenek hasonló problémáim. Én mindig az igazat mondom. Még akkor is ha hazudok.”
De Palma mozija emellett még rengeteg társadalomkritikával is rendelkezik. Tony elmondja nem épp hízelgő véleményét a politikusokról, a pénz világáról, az amerikai álomról, a szervezett bűnözés világáról. Mert bár ő maga is borzasztó dolgokat tesz, a becsületesség és a tisztesség egy parányi szikrája még mindig megmaradt benne. Ez tör elő belőle amikor a kocsiban egy hosszú káromkodássorozat kíséretében fejbelövi Souza bérgyilkosát, mert az gátlástalanul kivégezne két gyereket. Bukása innentől pedig evidens, az elárult gengszterkirály nem hagyja megtorlatlanul a dolgot. Így aztán a végső tökéletesen megkoreografált és elképesztően hatásos tűzharcban egy bérgyilkos leteríti Florida királyát, és ahogy Tony a medence felszínén lebeg holtan, és mögötte pedig világít a „The World Is Yours” felirat, hát igen ez lenne az irónia és egy tökéletes lezárás.
A film zenéjéről még szó sem esett, pedig nem lehet elmenni mellette említés nélkül. Giorgo Moroder témái igazán jól sikerültek, és megerősítik azt a thriller-es hatást ami De Palma (akit Hitchcock egyetlen méltó követőjeként tartanak számon) munkáit mindig is jellemezte. A zenei válogatás pedig kifejezetten ütős, a ’80-as évek elejéhez tökéletesen illő dalok hangzanak el. Személyes kedvencem viszont a „Push It To The Limit” című dal, ami Tony felemelkedésének bevágásai alatt szól.
A Sebhelyesarcú, mint azt már említettem a legnagyobb gengszterfilm a Keresztapa mellett és egy kifejezetten remek, ámde sokak számára megemészthetetlen (erőszakos jelenetek és trágár szövegek sokasága miatt). Pedig alapvető klasszikus és még a világ legjobb filmjei között is méltó helye lenne.
100%
https://www.youtube.com/watch?v=BhsTmiK7Q2M
