Ma úgy döntöttem, hogy ebben a kis bejegyzésben egy újabb igazi klasszikust veszek górcső alá és elemzek. Ez a film pedig nem más, mint a Superman sorozat 1978-ban mozikba került első része, de nyugodtan mondhatnám azt, hogy minden valamirevaló képregényadaptációk ősapja.
Először is pár szó magáról a karakterről. Superman karakterét 1932-ben alkotta meg a kanadai rajzoló Joe Schuster és az amerikai író Jerry Siegel utána pedig eladták a Detective Comics-nak (ma DC Comics), először pedig 1938-ban jelent meg a rajzolt füzetek lapjain az Action Comics-ban. Az újonnan kitalált figura tulajdonképpen megteremtette a ma ismert szuperhősképregények alapját, később pedig igazi popkulturális ikonná vált a tengerentúlon. Superman Kal-El néven született a Földtől távoli Krypton bolygón. A bolygó azonban a pusztulás szélén ált ezért apja Jor-El egy űrhajóval a Földre menekítette mielőtt a Krypton felrobbant volna. A kisfiúra később egy földi házaspár Martha és Jonathan Kent talált egy mezőn ahová az űrhajó lezuhant. Saját fiukként nevelték fel, ami meghatározóan hatott Clark érzelmi és erkölcsi fejlődésére. Felnőve pedig Superman-ként harcol az igazságtalanság és a gonoszság ellen, az emberekért.
1978 (és az itt tárgyalt film elkészülte) előtt a képregényadaptációk nem örvendtek túlságosan nagy sikernek. Ami nem is csoda, tekintve, hogy ezek a produkciók milyen minőségben kerültek napvilágra. A ’40-es évektől fogva készültek szuperhősfilmek (főleg Batman mozik), de ezek nagy többsége már akkor is eléggé másodvonalbelinek és gyengének számítottak és az autósmozikon kívül nem túl sok babér termett nekik. A TV képernyőkön is készültek különféle próbálkozások, az ’50-es években például elég sokáig futott egy Superman széria George Reeves-szel a főszerepben (furcsa, hogy az illető úriember neve csak egy betűvel tér el a később a figurával egybeolvadó színészétől), de hát minőségileg ez sem volt kiemelkedő, a sikerhez akkoriban még nem kellett sok, mindenki azt nézte a TV-ben ami volt, nem nagyon volt válogatás. De aztán 1978-ben fordulóponthoz érkezett a képregényes és a filmes világ is, ugyanis a Superman legújabb feldolgozása kasszát robbantott a mozikban, amellett pedig több szempontból is korszakalkotónak bizonyult.
Bizony a Superman volt az első nagyköltségvetésű képregényfilm, ami végre kiemelte a műfajt a „B” kategória és az autósmozik süllyesztőjéből és a legelső, élvonalbeli, igazi „A” kategóriás képregényadaptáció lett. Nagyban köszönhető ez a Warner-nek aki (akkoriban) rekordmennyiségűnek számító költségvetést adott a mű megfelelő minőségű elkészüléséhez (ez az összeg egyébként átszámítva sem lenne több 60 millió dollárnál, ekkora az infláció).
A Superman mozi egyébként azon kívül, hogy elnyerte a Saturnus-díjat (a tulajdonképpeni sci-fi Oscar) kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmművészetben. Bemutatása óta Richard Donner klasszikusa lett az alapja a további képregénymoziknak, amik szinte egytől egyig ennek a filmnek a koncepciójára építkeztek, azóta szokás a hősök eredetét bemutató résszel elkezdeni a sorozatokat és ez a mai napig is így van. Ezt az alapkoncepciót egyébként csak ritkán szokás megszegni, de volt már rá példa (a Büntető film, vagy a Tim Burton nevével fémjelzett Batman, ami szintén klasszikus).
Azt is kevesen tudják, hogy a történetet és az abból készült forgatókönyvet nem kisebb személy, mint a híres olasz író Mario Puzo (a Keresztapa írója) vetette papírra. Mint ahogy az sem köztudott, hogy a nagy film előtt Superman nem is rendelkezett igazán eredettörténettel. Homályos utalások voltak a Krypton-ra és, hogy az elpusztult, de ez képregényben és más formában sem jelent meg eddig és a ’78 utáni képregények már a filmben vázolt eredetet vették alapul. Tehát a filmes világ rettentően sokat köszönhet Puzo-nak.
Na és akkor a kicsit hosszúra nyúlt felvezetés után ideje hozzálátni a konkrét elemzéshez végre, kezdve a történettel. Superman történetét már fentebb vázoltam, így ennek a megismétlésétől eltekintenék, ha lehet. Az agyafúrt, megalomániás, őrült Lex Luthor ördögi tervre készül. A világ legnagyobb ingatlancsalását készül végrehajtani, Kaliforna tengerbe süllyesztésével a félsziget mögött elterülő értéktelen sivatag hatalmas értékűvé fog válni egyik pillanatról a másikra és mit ad a sors, ennek tulajdonosa éppen Lex Luthor. A tervét pedig két eltérített rakétával akarja véghez vinni. És, hogy ne állíthassa meg senki, egy trükkel még magát Superman-t is kivonja a forgalomból. Legalábbis egy időre.
A fentebbi ismertető is mutatja, hogy a történet (Puzo jóvoltából) tökéletes alapot szolgáltat egy igazi nagy filmhez. Van benne minden, sci-fi, fantasy, kaland, akció és még szerelem is. A mozi egyik legnagyobb előnye épp az, hogy a Superman és Lois közötti szerelmi szálat nem erőlteti túl és tényleg kedvesen, szimpatikusan és bájosan ábrázolja, nem esik át ló túlsó oldalára (értsd: nem fullad nyálba az egész). Ezzel tehát nincs is gond.
Amivel esetleg lehet az a látvány. Bár a Krypton elég erősen és ötletesen van megoldva (nekem egyébként ez az egyik kedvenc helyszínem) és a Magány Erősjét sem érheti panasz a többit már annál inkább. Persze szigorúan csak mai szemmel nézve. 1978-ban azért ez a technika ebben a formában elég álleejtős lehetett, a Star Wars-on kívül nemigen lehetett látványosabb film ennél. A vetített hátteres repülés és egyéb technikai hiányosságok, ma a XXI. Században viszont kifejezetten szúrják a szemet. Ami viszont vicc, hogy még így is ezek a Superman széria legjobb trükkjei, ettől már csak rosszabb lesz, ugyanis (a Superman visszatér) kivételével mindegyik folytatás alulteljesít látványban, mint az előző. Alighanem ez is rekord a mozitörténelemben, még ha nem is feltétlenül pozitív. A felújított kép és hang egyébként kifejezetten jót tesz a filmnek, ennek segítségével végre klasszikushoz méltó kiadásban is kapható ez a kis remekmű (Speciális Változat).
Donner egyébként meglehetősen epikus szemszögből közelítette meg a figurát és történetét, ez látszik a rendezésen és a cselekményvezetésen is. Az első egy órában a látványos bolygópusztulás mellett Clark felcseperedésének és a Daily Planat-ig való útjának lehetünk tanúi, Donner onnantól a hős születését kezdi vázolni és alighanem tanulhatunk is ebből: így kéne minden képregényhőst vászonra vinni. Emellett sikerült neki a lehetetlen: Superman-ből háromdimenzióssá varázsolnia. Superman a képregényben ugyanis meglehetősen egysíkú figura, mozgóképen szerencsére sikerült ezt ovosolni.
A szegény jelmez viszont ugyanúgy járt, mint a trükkök és speciális effektusok. Idejétmúlttá vált. Mondhatni retro. Viszont, mint oly sok minden az öltözék is a széria első epizódjában a legjobb. Itt van talán a legnormálisabb anyagból és itt a legsötétebb kék. Ezt a későbbiekben folyamatosan világosították, érthetetlen módon, csak azt sikerült elérni, hogy egyre hm… „melegesebb” lett az egész szerkó (lsd:4. rész ott világoskék és mintha még csillogna is olykor).
A mozi egyébként amellett, hogy Lois és Superman miatt meglehetősen érzelmes (és nem érzelgős) elég humoros is, bár ez néha nem feltétlenül jó. Míg Clark bénázásain őszintén tud derülni az ember és az tényleg szórakoztató addig Luthor és bandája ökörségein már kevésbé. Miattuk kap egy kissé infantilis mellékízt a fim humora, köszönhető ez főleg Otis-nak akinél, szerencsétlenebb, butább, ostobább, idegesítőbb véglényt aligha hordott a hátán a mozivászon. Miss Tessmacher is buta, de ilyen mélységekbe azért még ő sem megy le. Nem értem, hogy miért kellett Luthor-t két ilyen idiótával „megtámogatni” ennél azért többet érdemel.
A zenét egy névvel lehet igazán jellemezni: John Williams.
A színészek mellett sem lehet szó nélkül elmenni, főleg ha ilyen klasszikussal állunk szemben, mint a Superman film. Az alkotást annak idején a moziplakátokon Marlon Brando és Gene Hackman nevével reklámozták, teljesen érthető okokból, Brando már ilyenkor is legenda volt és Hackman is befutott színésznek számított. Azt is tudni kell, hogy Brando itt sem tagadta meg lázadó természetű önmagát és itt is csinált pár botrányt. Amellett, hogy pofátlanul magas gázsit kért Jor-El szerepéért, nyíltan kimondta, hogy semmire sem tartja ezt a filmet és csak a j kis pénzért van a forgatáson. Odáig ment, hogy nem volt hajlandó megtanulni a szövegét sem és jeleneteiben a forgatás előtt különféle tereptárgyakra írta fel a mondatait (például arra a kristálypálcára amit akkor tart a kezében amikor Zod-ékat elítéli, vagy az űrhajóba totyogó kisfiú takarójára). De hát Brando ő Brando és nélküle és Jor-El nélkül sokkal kevesebbet érne ez a film is, így tehát kénytelenek vagyunk elnéző fejcsóválással elsiklani efölött is. Hackman viszont, jó, nagyon is jó. Lex Luthor (legalábbis ebben a formában, később változott a karakter) egy öntelt, megalomániás, egoista ripacs és Hackman ezt a karaktert hozza is hiba nélkül.
És igazán megérdemel egy külön bekezdést egy ember aki ekkoriban még egy szinte teljesen ismeretlen sportoló volt és aki nélkül nem lenne Superman. Ez az ember pedig nem más, mint (micsoda meglepetés) Christopher Reeve. Az ő neve végleg egybeforrt a karakterrel számomra és talán az egész világ számára is ő marad az örök Superman. Az ő arcéle az amit mindenki elképzel az S-betűs jelmezben amikor a figura nevét meghallja. Ő hitette el a világgal, hogy egy ember képes repülni. A híres színész szomorú sorsával alighanem mindenki tisztában van. Súlyos baleset érte (egy ló ledobta a hátáról és nagyon szerencsétlenül esett), nyaktól lefelé lebénult és hátralévő életét tolószékben volt kénytelen leélni. Azt viszont talán nem tudja mindenki, hogy ez az ember soha nem adta fel. Minden reggel azzal a tudattal ébredt fel, hogy egyszer még újra fog járni amellett találmányaival és gyógyászati eszközeit saját magán próbálta ki és csak ezután szabadalmaztatta, amivel rengeteg sorstársán tudott segíteni. A filmvásznon az Acélembert játszotta, neki pedig az akarata volt acélból. Nagyon kevesen tudtak volna abban az állapotban ilyen hosszú életet leélni, mint ő. Ezért, az akaraterejéért és a szinte határtalan kitartásáért pedig mélységes tiszteletem Christopher Reeve-nek!
Richard Donner klasszikusa a mai képregényadaptációk alapja és egy igazán epikus alapmű. A mai igényeknek persze már sok mindenben nem felel meg, de nem illethetek egyetlen rossz szóval sem egy olyan filmet ami majdnem kétszer olyan idős, mint én. Amellett pedig az igazi klasszikusoknak kijáró tisztelet megilleti a Superman-t is. Megvan benne minden ami egy jó szuperhősmozihoz kell: kaland, akció, szerelem és egy remek főtéma amit a villamoson dúdolgatva bárki hülyének nézi az embert.
Most pedig, hogy nekem mit jelent a Superman. Ez a film számomra maga a nosztalgia. Talán még sokkal jobban, mint a Csillagok háborúja. Amikor felcsendül a fülbemászó főtéma és a hosszú főcím alatt a nevek beúsznak az űr sötétjébe én visszautazok egy évtizedet az időben és újra azzá a kisfiúvá válok aki tátott szájjal nézte Superman kalandjait és újra elhiszem amit látok: hogy egy ember képes repülni és amíg ő él addig mindig lesz valaki aki megmentsen. Ennek a filmnek a segítségével ismét előjön a sokszor börtönbe zárt gyermeki énem és őszinte örömmel mosolygok amikor a vége főcím előtt Superman még utoljára repül az atmoszférában. Szeretek nosztalgiázni és én ettől a filmtől mindig megkapom azt az érzést amit először nyújtott.
Imádom na és elfogult és elnéző vagyok vele szemben.
Folytatás következik...
85%
