Alkonyat, a cím ami már fogalommá vált, meglepően rövid idő alatt. Alighanem mindenki tudja, hogy miről van szó ha az Alkonyat őrületről beszélünk, kivéve talán azokat akik az elmúlt 1,5-2 évet egy jégbarlangban töltötték a világtól elzárva, de velük nem tudunk mit csinálni, különben is látva, hogy mi folyik ma az országban már réges-régen visszabújtak. Szóval az Alkonyat egy jelenség, ami egy nagysikerű könyvsorozattal kezdődött, amire jó szokása szerint később Hollywood is lecsapott, azon indokkal, hogy Stephanie Meyer könyvét még az Isten is a mozivászonra teremtette. Így aztán viszonylag hamar elkészült az egész estés filmverzió, ami viszonylag alacsony költségvetésére dollármilliókat termelt, tovább növelte a felhajtást, hiszen most már azok is lehetnek Alkonyat rajongók, akik utálnak olvasni. Előre szólok, hogy itt most kemény és valódi kritika fog következni, igyekszek belemélyedni a film mélységiebe, és nem rajongói írás lesz, tehát gyengébb lelkületű Twilight rajongók nem épp a legjobb oldalra tévedtek, szóval ők lapozzanak tovább. A többieknek pedig kellemes olvasást kíván Lestat a vámpír!

Na azon kevés jégbarlangszökevénynek akik mégsem menekültek vissza leírnám, hogy mi ez a köny ami ezt a hatalmas tömeghisztériát kiváltotta. Egy Stephanie Meyer nevű írónő művéről van szó, ami nagy sikerrel fogyott és mára négy részes könyvsorozattá növekedett. A regényről ilyen kritikákat lehetett olvasni, hogy kedves, romantikus, szimpatikus karakterekkel benépesített alkotás, ami végre megújítja a több évszázados vámpírmítoszt és végre lélekkel és érzelmekkel ruházza fel a (már nam csak) éjszakai vérszívó teremtményeket. Hát ez egyfelől igaz is meg nem is. A könyv valóban romantikus és érzelmes, de nem újítja meg a mítoszt csak egy már kitaposott ösvényt követ. Ugyanis volt egyszer egy 1976-os év amiben megjelent egy bizonyos Anne Rice nevű írónő eléggé híres munkája az: Interjú a vámpírral, ami később egy 12 részes sorozattá terebélyesedett. Rice Vámpírkrónikái újították meg a vámpírokat, ő ruházta fel őket lélekkel először és alkotta újra szépirodalmi igénnyel megírt módon a vérszívókat. Az Alkonyat tehát már egy bejárt úton haladt tovább, a sikere fő titka pedig a célkorosztály helyes megválasztásában rejlik.

Az írónő ugyanis a tizenéveseket célozta meg romantikus vámpírsztorijával, akiknek természetesen újszerűen hatott a dolog és egy csapásra sikerré tették. Az Alkonyat egyébként főleg lányregény, de fiúk között is sokan a rajongójává váltak. Igazából pedig egy élvezetes olvasmány, semmi bajom sincsen vele, bár nekem a regény által megfestett világ kicsit túl rózsaszín Anne Rice sötéten igéző világához képest, de nem vagyunk egyformák ugye. Olvasását mindenkinek tudom ajánlani, max nem fog tetszeni, de van ilyen, személy szerint pedig egyáltalán nincs bajom azzal, hogy a tizenéves korosztály Twiligght-ot olvas, mert az a lényeg, hogy egyáltalán valamit olvasnak, ahelyett, hogy a Viva-t vagy a Maunika show-t néznék.

Most pedig lássuk a filmet, illetve először is annak történetét. Bella 17 éves fiatal lány aki apjához költözik egy kisvárosba, ami alighanem Amerika legcsapadékosabb helye. A helyi gimnáziumba jár, ahol felfigyel egy különösen viselkedő fiatal fiúra, Edward Cullen-re akibe később bele is szeret. De a srácról szörnyű igazság derül ki: Edward ugyanis vámpír, ámde a vegetariánus fajtából (csak álltai véren él), így nem jelent veszélyt a lányra. De más vámpírok is érkeznek a környékre, akik nem olyan szelídek, mint Edward és családja és veszélyeztetik a fiatalok kibontakozó szerelmét.

Azt már most le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem vagyok elragadtatva a filmtől és annak nívójától. A regény alapot ad egy jól megcsinált filmhez, esetünkben azonban mégsem ez történt. Az Alkonyat első része még legnagyobb jóindulattal is maximum átlagosnak mondható és semmi egyediség, vagy stílus nincs benne ami ezen segíthetne. Százszor látott romantikus mozit kapunk, középszerű kivitelben, aminek egyetlen érdekessége tényleg annyi, hogy a főszereplők vámpírok. Egyet nem érteni persze most is lehet, de a véleményem attól még ez és nem igazán fog az alkövetkező évszázadok folyamán megváltozni, szóval ez van. Láttam már nagyszerű és jó filmeket a témában és az Alkonyat sajnos nem tartozik közéjük.

Viszont vannak jó elemei amiknek kimondottan örültem a megtekintése közben, lássuk először is ezeket utána térjünk át a hibákra. Az operatőri munka és a szűrő örvendetes, ezekkel tényleg nincsen semmi gönd. A szürke szűrő alkalmazása pedig tényleg egy remek kis, borongós, olykor sötét, melankolikus hangulatot kölcsönöz a mozinak, amit én az esetek többségében díjazok, így van ez most is. A város látványa, az örökké felhős ég, az erdő látványa eszünkbe juttatja azt, hogy hogyan kéne a vámpíros filmeknek kinéznie. Ezért tényleg piros pont. A zene összeválogatása is tetszett. Főleg persze nu metal és pop rock nótákat hallhatunk felcsendülni, de az elmondható róluk, hogy passzolnak a mozihoz és kellemes őket hallgatni mégha én az erősebb műfajt kedvelem is jobban.

Az akciójelenetek rövidek, de nem működnek rosszul, bár én látványosabbnak képzelek el vámpírok közötti párbajt. A CGI támogatás egyébként sokat segít rajtuk, a suhanás jól néz ki, a baseball jelenet pedig kimondottan jó. Van benne látvány, humor és szórakoztató.

A történet nagyjából hűen követi a regényt, de persze soha nem lehet az írott anyagot teljesen hűen átültetni a mozivászonra, ami papíron működik, filmen már nem feltétlenül, a részek kihagyása is teljesen érthető, hiszen egy majd 500 oldalas irományt nem lehet teljes egészében filmre vinni, ha csak nem 10 órás rekordot akarunk dönteni, de azt meg ember nincs aki végignézze. A legjobb adaptációkat különben sem a hozott anyag szolgai átmásolásával hozták létre, hanem egyéniséggel és kreativitással, mint mondjuk a Stanley Kubrick által jegyzett Ragyogás. Az Alkonyatnál ettől persze nem kell félni, a túlzott egyediség nem fog szívrohamot okozni senkinél.

Catherine Hardwicke tulajdonképpen egy tucatrendező, nulla kreativitással és többnyire átlagos filmekkel a háta mögött. Ezt itt is bizonyítja, nagyrészt az ő hibája, hogy ennyire semmitmondó és unalmas film kerekedett ki az Alkonyat-ból. Nem képes élettel megtölteni az eseményeket, ezért unalmas a műve és ezért tűnik túl hosszúnak a játékidő is. A jelenetek többségénél megalszik a tej a szájban, lassú, rendezetlen, kicsit amatőr rendezést láthatunk és nem csoda, hogy a rendezőnőt lecserélték a folytatásra.

De szereplőink sem segítenek az unalom feloldásában sajnos, látszik persze az is, hogy normális rendezői instrukciók nélkül kellett dolgozniuk, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a legtehetségesebb fiatal színészeket sikerült kiválasztaniuk. Igazából nem csinálnak mást, mint 2 órán keresztül faarccal bámulják egymást és halál lassan mondják el a szövegüket. Ha az ember szerelmes annak azért vannak látható jelei, ilyenekre gondolok, mint tűz a tekintetben, a szeretet érzelmének arcon való megjelenése és szenvedélyesség. Na itt ebből semmit nem láthatunk, tényleg nem történik más, mint, hogy főszereplőink állnak egymással szemben, bámulnak a másikra 3 arckifejezés/óra színészi teljesítménnyel, és közben beszélgetnek. Ez így ebben a formában egy elvileg romantikus, érzelmes filmbe abszolút kevés, remélem a folytatásban javulni fog ez a tendencia.

Robert Pattinson újabban a tinilányok első számú kedvence, ennél több véleményem szerint nem is lesz soha, nem mondanám, hogy túlzottan nagy színészi képességekkel lenne megáldva, de a franc tudja, a végén még fejlődőképes lehet. Kristen Stewart-ról még ennyi sem mondható el, színészi repertoárja a csukott szájjal nézek és a nyitott szájjal nézek között váltakozik. Abszolút tehetségtelennek tartom és alkalmatlannak arra, hogy moziban szerepeljen, mellesleg még csak különösebben jól sem néz ki, sőt elég jellegtelen a külseje. Kisugárzása 0, tűz meg kb. annyi van benne, mint egy hűtőszekrényben. Akivel viszont meg votlam elégedve színészileg az Peter Facinelli, a film elsőszámú Lestat hasonmása. A szőke haja, és az arcberendezése rögtön Tom Cruise-t juttatta eszembe az Interjú a vámpírral-ból. Elképesztően hasonlítanak egymásra és valószínűleg Facinelli-nek Criuse lehetett a tanítómestere, mert sokszor még az arckifejezésük is hasonló. Talán emiatt de őt tartom a legjobb színésznek az egész filmből.

Meglehetősen felemás film lett tehát az Alkonyat, a jó hangulatot és látványt sajnos feledtetik az unalmas, sehová sem vezető jelenetek, a gyakorlatlan, hozzá nem értő rendezés és a két főszereplő vérszegény játéka. Hogy őszinte legyek az egész nem több, mint egy halál átlagos kis divatfilm, amivel a moziba járó tizenéveseket akarták megnyerni, bár őket sikerrel. A többieknek sajnos maximum egyszer nézős, másodjára álmosságot esetleg hirtelen elalvást is okozhat. A folytatás mindenesetre sokkal meggyőzőbbnek tűnik a trailer alapján, majd meglátjuk, hiszen volt már, hogy csalódtunk jó előzetes után (Max Payne pl.).

50% nagyfokú jóindulatom miatt