Lestat a vámpír

Ma a blog személyes részét szeretném elkezdeni, az elmúlt hétvége eseményeinek és annak mellékhatásainak (lévén ezt a bejegyzést két hányás között írogatom) leírásával, ecsetelésével, bő kifejtésével szeretném kezdeni.

Pár lelkes olvasómnak bizonyára feltűnt, hogy a hétvégén nem adtam életjelet magamról. Ennek az az oka, hogy nem tartózkodtam itthon, hanem családdal és pár kedves ismerőssel egy Mátraszentimre nevű faluban töltöttem a hétvégét. Na azért túl nagy dologra nem kell számítani, egy kis faház gyakorlatilag az erdő szélén (Evil Dead filmek óta valahogy mérsékelten kedvelem az ilyen alaphelyzeteket, bár itt nem találtam gyanús könyvet, ami meg volt azt én vittem :D), bár egy ilyen kiránduláshoz minden szükséges kellék megtalálható volt benne. Pénteken a tervezettnél kb. 3 órával később sikerült megejtenünk a megérkezést a teljes sötétségben. Aztán ház birtokba vétele, vacsora és alkohol ahogy az ilyenkor illik és lenni szokott. Na ez történt péntek este.

A szombat az már egészen másként alakult. Miután felébredtünk és pár liter kávé elfogyasztásával némi életet vertünk magunkba (nagyon el tudja nyomni ám az embert a mátrai levegő :D), és magunkba erőltettünk némi táplálékot elindultunk túrázni. Ez annyiból érdekes, hogy kis országunk azon táját nem igazán ismerem, amikor utoljára arrafelé jártam csak Gyöngyösig sikerült eljutni. Szóval ez nekem még felfedezésnek is jó volt. Kiválasztottunk egy "egybakancsos" viszonlag rövid távú túrát, amit hatalmas gyakorlatunknak és a nyárról maradt remek fizikai kondíciónknak köszönhetően a tervezett 2 óra helyett sikerült majd' 3,5 órára kinyújtanunk (bár én már annak is örülök, hogy legalább az útra visszataláltunk és nem bolyongok azóta is az erdőben). Látványosság igazából nincsen sok, meg lehet nézni a Vöröskő-kilátót, ahol az írás szerint tiszta időben akár a Tátra csúcsait is láthatjuk. Na ez az amit nem szabad elhinni, ma már sajnos olyan erős a légszennyezettség még itt is, hogy max a következő 3 településig láthatsz el (bár ez is igen szép egy panoráma mit ne mondjak). Meg aztán ott van még a 3 falu temploma a tóval, ez sem csúnya. Amit viszont én csúnyának tartok (és itt hadd térjek el picit a tárgytól) az a falvakban egyre inkább megfigyelhető házak. Itt most a régi tipikus tornácos parasztházakról beszélek amiknek mostanában olyan divatos a felújítása. Persze a baj nem ezzel van, hanem, hogy ezeket a házakat kívülről bizony le is festik, méghozzá, kék, zöld, lila, piros és egyéb színekkel. Mostanában egyre több faluban lehet látni ilyesmit. Ez pedig így ronda, nem kicsit, nagyon. Meg azon kívül, hogy nem is illik a faluhoz még ízléstelen is. Sőt egyenesen bűntett az emberi jó ízlés ellen. Miért nem lehet ezeket a csodálatos házakat, ha már felújítjuk meghagyni a régi rusztikus stílusban, fehér fallal, faragott oszlopokkal és egy szép lócával, hogy lehessen üldögélni a tornácon. A másik építészeti ízléstelenség ami még szemet szúrt nekem az magában M.szentimrében volt. Egy egykor csodálatosan szép, régi stílusú villa leromlott állapotban, melléépítve a szocializmus csodás öröksége egy betonkocka, ami üdülőként szolgálhatott gondolom én. Pedig ha valaki ezt megvenné, azt az ocsmány betonvackot lebontaná onnan és tisztességgel renoválná ezt a villát garantáltan a falu legszebb háza lehetne belőle. De az előző rendszer ezt is hagyta tönkre menni, mint oly sok minden mást ami az egykori arisztokráciához tartozott.
Na de ne térjünk el túlzottan a tárgytól. Mire végre sikerült hazaérni a túrázásból és kellően elfáradva el kellett kezdeni főzni valamit ha enni is akarunk. Itt sem kell nagyon extra dolgora gondolni, egyszerű vörösboros marhapörkölt az ami ilyenkor dukál. Finom is lett, kár, hogy nem maradt belőle. Aztán a péntek esti program ismételt változata, evés, alkohol annyi plusszal, hogy apa meg én mikor a többiek kidőltek még elkezdtük nézni a Harcosok klubját, bár egyedül én maradtam talpon a végéig.

A vasárnap már lényegesen lájtosabb volt. Az ébredés azonos menterenddel zajlott, mint szombaton. Aztán egy kisebb túra ismét ezúttal szerencsére a helyes útvonalon Galyatetőre majd vissza. Utána elfogyasztottuk a tegnapi maradékot amiből én becsülettel kivettem a részem, gondolom ennek köszönhető mai remek állapotom. Utána egy kis ivászat, hogy nem vigyünk már haza annyi mindent, kivéve a sofőrök ugyebár, mert haza is kéne menni. Az indulás ezúttal is csúszott, de végül olyan 7:40-re sikerült beérni Miskolcra. Reggel pedig feszülő gyomorral és egyre növekvő hányingerrel sikerült ébrednem, de ez már másik mese.

Statisztikák:
-a szállás 1 embernek 1 éjszakára 1500 Ft
-3 nap alatt 15 km-t gyalogultunk
-7 ember 3 nap alatt 3 üveg pálinkát, 1 üveg whiskey-t, 1 üveg vodkát, 10 üveg bort és 6 doboz sört fogyasztott el (ennek kb. negyede az én lelkemen szárad)
-7 ember 2 nap alatt 15 liter marhapörköltet fogyasztott el

Értékelés: A kirándulás maximálisan eredményes volt, személy szerint nagyon jól éreztem magam, aki teheti családdal, haverokkal nyugodtan beiktathat egy ilyen hosszú hétvégét és nem bánja meg. Magyarország pedig amellett, hogy bővelkedik az ilyen helyekben még kifejezetten szép is, tehát a túrázást is ajánlom.

U.I.: Fényképeket még nem kaptam, ha sikerül megszerezni akkor párat utólag beszerkesztek majd.
 

Képregényadaptációk. Az egész őrület nagyjából a '78-as klasszikus Superman film sikerével kezdődhetett, majd olyan filmekkel folytatódott, mint Tim Burton szintén klasszikus Batman-je, napjainkban pedig már olyannyira elterjedt ez az "őrület", hogy már se szeri se száma a képregény feldolgozásoknak. Ezek között természetesen vannak kifejezetten jól sikerült darabok (Sin City, Penge, A holló) és ahogy annak lennie kell bűnrossz adaptációk (Macskanő, Elektra, Fantasztikus Négyes), többségük azonban inkább az átlagban rekedt (X-men, Pókember, Daredevil). Voltak képregényfilmek amelyek mélyebb tartalommal és mondanivalóval lettek megáldva (A sötét lovag) és természetesen voltak olyanok is amelyek csak szórakoztatni és kikapcsolni voltak hivatottak (A Megtorló), vagy pedig simán csak az elképesztően eltalált és brutálisan erős hangulatukkal vívták ki az őket megillető klasszikus v. kult jelzőt (a már említett Sin City és a Holló). Hogy a Watchmen ezek közül melyik táborba fog tartozni, az az írás végére ki fog derülni.

1985-öt írunk, egy alternatív világban, napokkal az atomháború (és ezzel a világ vége) előtt. Egy egykori hőst a Komédiást meggyilkolják. Csak egyetlen maszkos hős Rorschach látja, hogy itt összeesküvés lehet a háttérben. Az '50-es évektől kezdve álruhás hősök vigyáztak a rendre a városokban, de a kormány rendeletekkel betiltotta és üldözni kezdte a maszkos rendcsinálókat. Egyedül Rorschach folytatja még mindig fittyet hányva a rendeletre és a hatóságokra. A többiek hétköznapi emberként élik tovább életüket, már csak nosztalgiával emlékezve a régi időkre. Kivéve Dr. Manhatten-t aki a kormány és a szintén korábbi hős Veidt szolgálatába állt. Ő az egyedüli aki meg tudja akadályozni az atomháborút, ám amikor azzal vádolják meg, hogy a sugárzása rákkeltő és a barátnője (Ms. Jupiter szintén korábbi igazságosztó) elhagyja a Marsra megy.

A történetről ennél többet kár lenne elárulni, így is ellőttem pár SPOILER-t, aki nem akarja elolvasni remélem átugorja. Kezdjünk is akkor bele: a Watchmen messze nem szokványos képregény adaptáció. A történet remek bár ez valószínűleg Alan Moore érdeme (a képregény írója), de azt az eredeti anyag ismeretének hiányában nem tudnám megmondani mennyire hű hozzá, Snyder korábbi képregényes munkáját figyelembe véve (a szintén elég jól sikerült 300) elég hű lehet. A képregényt amennyire tudom a képregényírás legjobbjaként szokás számon tartani, és hát az adaptáció sem egy egyszerű eset. Már a világa sem szokványos, egy alternatív jelenkép (vagyis már majdhogynem múlt, lévén 1985-ben járunk), ami elsősorban a hősöknek köszönhetően más. Itt az USA megnyerte a Vietnam-i háborút (köszönhetően Dr. Manhattan-nek és a többi hősnek, mint a Komédiás), Nixon-t háromszor is megválasztották, a hidegháború változatlanul tombol, sehol sincs még Reagen enyhülést hozó korszaka. A maszkos hősöket is betiltották, nem volt már rájuk szüksége az embereknek, közülük páran felfedték valódi kilétüket és birodalmat építettek köré (Veidt), valaki átlagos szürke életet él, valaki a kormánynak dolgozik, valaki pedig csak, mint Dr. Manhatten barátnője vonult be a köztudatba. Egyedül a szociopata Rorschach maradt meg hősnek, könyörtelenül megalkuvás és könyörület nélkül irtja a bűnözőket és ő lesz az egyedüli aki a meggyilkolt Komédiás ügyében nyomozni kezd. Itt még maguk a hősök sem egyszerű esetek. A Watchmen tulajdonképpen letiporja, megöli, kifordítja a klasszikus szuperhős mítoszt. Hősei ugyanolyan gyarló emberek, mint bárki más, testi, lelki és erkölcsi problémákkal, sőt időnként már-már pszichiátriai esetek, akik kérdés és gátlás nélkül használják az erőszakot és még egy terhes nőt is képesek gondolkodás nélkül agyonlőni, tudva, hogy a saját gyermekét hordja a szíve alatt, vagy egyéb aberrációi vannak. Egyetlen hős van akire illik a tipikus szuperhős jelző, ő pedig Dr. Manhatten, de az ő sorsa a legszörnyűbb. Szívszorító figyelni a ragyogó, kék isteni lényt, ahogy folyamatosan elhidegül az emberektől és bár érzelmei megmaradnak, egyre inkább csak külső szemlélőként, távoli istenségként tekint a Földre. Az ő tragédiája a legszörnyűbb, sorsa, hogy nem maradhat a Földön, ezért menekül először a Marsra, hogy aztán másodpercekkel a világvége előtt fedezze fel az élet csodáját. Végül pedig elmegy egy másik világra, hogy ott igazi istenként új életet teremtsen. Pont emiatt szándékos az összes túlzás, az utálások a korábbi képregényekre és adaptációkra (Superman, vagy a gumimellbimbós ruha is utalás egy közutálatnak örvendő képregényadaptációra: Batman és Robin), és végre azt is megértük, hogy az amcsi zászló nem úgy szerepel, mint egy szokásos (pl: Michael Bay) filmben.

A mozi világa is elképesztően jól kidolgozott. Az '50-es éveket idéző retro szuperhősgúnyák a '80-as évek közepének környezetébe ágyazva, tökéletes nosztalgia-retro hangulatot áraszt a film. Emellett helyenként elég sötét is, főleg a közelgő nukleáris holokauszt miatt, ami az élet maradékát is képes lenne eltörölni a Földről.
A látvány elképesztően erős, ebben (is) mindenképp felülmúlja a tavalyi Sötét lovag-ot. Egy szimpla temetés is elképesztő látványorgia, nem is beszélve Dr. Manhattan-ről vagy a Marsról. Az akciók elég álleejtősek, pörgő, dinamikus bunyók vannak, a kezdő képsorok a zenével és a képekkel egyszerűen zseniálisak. A vérrel sincs gond, csordogál rendesen, a Watchmen a Punisher War Zone-nal egyetemben az utolsó darabjait képezi a korhatáros képregényfilmeknek, a stúdiók döntése miatt több ilyen sem lesz. A hanghatások is ütősek, a puffanásokba és a csontok reccsenésébe szinte beleremeg a szoba. Már-már a Sin City-hez hasonlóan művészien ábrázolja az erőszakot.
A zenével sem lehet semmi baj, szerintem elképesztően jó kis soundtrack-ot sikerült összedobni, a film saját muzsikája szinte észre sem vehető mellette. Változatos dalok hangzanak el elég csak Nena 99 Luftballoons-ra gondolni vagy a szexjelenet közben hallható Hallelujah-ra.

A drámaiság, a mondanivaló, a hatalmas erkölcsi, morális és filozófiai kérdések feszegetése mind csak hozzátesz a már amúgy is remek filmhez. A mozi vége pedig többféleképpen értékelhető. Nehéz eldönteni, hogy kinek adjunk igazat: az erkölcsihez végig ragaszkodó, megalkuvást nem engedő Rorscharch-nak, vagy a Veidt tettét és célját megértő Dr. Manhattan-nek aki a "nagyobb jó" érdekében cselekszik úgy ahogy, és mi megsajnáljuk és megértjük azt a Rorscharch-ot akivel a film egésze alatt alig szimpatizáltunk, mert a veszte evidens. Azt is nehéz eldönteni, hogy megértjük-e, helyeseljük-e vagy elfogadhatatlannak találjuk-e Veidt tettét, ami végül is elhozta a világbékét. Még én sem döntöttem ezzel kapcsolatban, nem is várható egyhamar. Ez az igazi és legnagyobb erőssége a Watchmen-nek, napokig képes elgondolkodtatni az embert, és a nézők véleményét is megosztja a film végső fordulatával kapcsolatban, mind erkölcsileg, mind filozófiailag.

A színészek teljesítményével kapcsolatban nem nagyon lehet vitát nyitni, a remek és a tökéletes szavak nyugodtan használhatóak. Billy Crudup, mint Dr. Manhattan első osztályú és Carla Gugino is kifejezetten jó, az pedig más kérdés, hogy sosem láttam még filmben ilyen szépnek és dögösnek, mint itt (Sin City fedetlen kebles jelenetet kivéve:D). A kedvencem azonban a Rorschach-ot életre keltő Jackie Earle Haley volt, elképesztően jól jelenítette meg az erkölcsileg szilárd, megalkuvást nem ismerő, ám valójában szociopata gyilkos már-már antihőst, a végén a halálát, bár sorsszerű és elkerülhetetlen volt, én bizony meggyászoltam. Jó volt még a Komédiást játszó Jeffrey Dean Morgan is.

Így az írás végére világos, hogy a Watchmen az elgondolkodtató, mély mondanivalót tartalmazó, társadalom és emberiség kritikát, morális kérdéseket felvető képregényadaptációk közé fog tartozni és ebben én erősebbnek tartom, mint a Dark Knight-ot (egyébként látványban is veri, a Batman-nek viszont Heath Ledger a nagy ütőkártyája, mondhatni Joker-e). Elgondolkodtató, remek hangulattal megáldott, szinte tökéletes képregényfilm született Zack Snyder keze alatt, ami nehezen emészthető volta miatt sosem lesz olyan sikeres, mint a már sokszor említett, ma igencsak divatos képregényadaptáció. Társadalomkritika, erkölcs ezek a fő értékek a moziban és manapság erre egyre kevésbé van szükség, fogyasztói társadalmunk elérni látszik a célját. A Watchmen ugyanis megbukott a moziban, valószínűleg DVD-n sem lesz kirobbanó siker, maximum szájhagyomány útján fog majd évek múlva kulttá válni, de hasonló utat járt a világ egyik legjobb valaha elkészült filmje a Blade Runner is.
Szó mi szó engem lenyűgözött a Watchmen, a hosszabb rendezői változatot egy másodpercig nem éreztem hosszúnak vagy vontatottnak és egy több, mint 3 órás filmnél ez ritka dolog. Zseniális, mestermű, ezeket a szavak nyugodtan használhatóak erre a zsenialitásbombára. Tökéletesnek ugyan nem tökéletes, de ha az ember vevő rá, úgy fog felállni a fotelből/kanapéról/ágyról, hogy "hűvazzedeqrvajó" volt. Velem így volt.
99%

Nos rájöttem, hogy elég régen osztom már az észt erről a filmről, anélkül, hogy bármiféle értékelést írtam volna róla, most igyekszem pótolni ezt a mulasztást.

Joel Schumacher Batman és Robin című förmedvényével szinte kivégezte a Baman szériát, agyatlan, gagyi mesefilmmé degradálta a hajdan magasan szárnyaló képregényalakot. A széria ez után 5 évig tetszhalott állapotban leledzett, mikor is egy fiatal rendező Christopher Nolan, úgy gondolta érdemes vele foglalkozni. Ennek eredményeként készült el 2005-ben a megérdemelten nagy sikert arató Batman: Kezdődik. A film feltámasztotta a bőregeret, Schumacher cukormázas, neonfényes, "még a tököm is világít" látványvilágát, visszacserélte egy sötétebb, Burton-i hagyományokat idéző, ámde kicsit valósághűbb, modernebb világra. Nolan alkotása a figura eredetét volt hivatott magyarázni, ami sikerült is neki, a remek akciójelenetek mellett, a film sikerét a szereplőgárdát adó rengeteg híres (és ami fontosabb jó) színész tette biztossá. A sorból egyedül Katie Holmes lóg ki, aki tehetségtelen, de legalább csinos (volt Cruise előtt). Tehát a film megérdemelten volt nagy siker volt és megnyitotta az utat egy esetleges folytatás előtt, ahol Nolan természetesen sokkal szabadabb kezet kaphatott.

A történet ott folytatódik ahol a Kezdődik abbamaradt (hehe:D). A városba egy új bűnöző érkezett, aki festi az arcát, mindenhol kártyákat hagy maga után és Joker-nek hívatja magát. Senki nem tud róla semmit, a ködből jött, és nem hagy tanúkat. Gordon őrmester ez után az ember után küldi Batman-t. A városba új fehér lovag is érkezik Harvey Dent, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy leszámoljon a Gotham-i bűnözéssel. Végleg. Bruce Wayne éppen magánéleti válságát éli, a háza lerombolva, a barátnője elhagyta. A titokzatos Joker, pedig már meg is kezdte a város elleni hadjáratát. Senki nincs biztonságban, Gotham-en egyedül Batman és Harvey Dent segíthet, akiket az immár rendőrkapitánnyá előlépett Gordon felügyelő segít. Az államügyész Dent-et azonban súlyos tragédia éri, elveszíti azt ami legfontosabb volt neki, menyasszonyát (és Bruce Wayne egykori barátnőjét) Rachel-t. A szerencsétlenül járt hősből pedig egy fenyegetés válik a város ellen: Kétarc.

Nos, mint azt említettem Christopher Nolan sokkal szabadabb kezet kapott a folytatásban (semmi megkötést nem kellett elviselnie), ami egyfelől nagyon jót tett az új Batman mozinak másfelől pedig hátrányosnak mondható. A várakozás hatalmas volt, az előzetes hírek kifejezetten biztatóak és az elkészült film is nagyon jó lett, de, sajnos ott van a végén a de szócska. Azt már az elején le kell szögezni, hogy egyáltalán nem mentes a hibáktól (minden egyéb rajongói híresztelés nem igaz). Viszont jó momentumokból lényegesen több van benne, talán ezekkel kéne kezdeni.

Tehát akkor a pozitívumok. Az első talán a hosszú játékidő. Szerintem ez egy egyáltalán nem hátrány, sokkal jobban ki lehet bontani egy története 2,5 órában, mint másfélben. Itt márpedig van ám, mit kibontani. A film remek történettel lett megáldva, végig érdekes, nem laposodik el és magával ragad. Nem rágnak mindent a szánkba itt bizony gondolkodni is kell majd, az ilyen műfajt nem igazán kedvelőknek ez sem fog tetszeni. A történet megvalósítása pedig tökéletes ezzel kapcsolatban nem is érheti szó a ház elejét. Ami viszont a film legnagyobb erénye (és egyben egyik legnagyobb hátránya is) az pedig az, hogy ez nem egy szokványos képregény adaptáció. Itt nem az akciók és a látvány áll középpontban, hanem a dráma. Nolan emberi sorsokat mutat be. Végigkövethetjük a szereplők jellemfejlődését, láthatjuk, hogy hogyan borít fel emberi sorsokat egy őrült ténykedése, ami örök nyomokat hagy minden szereplő lelkében. Eközben ez az őrült figura akinél semmi fejlődés nem tapasztalható, ő változatlan. Rejtélyes, múltjáról és a sorsáról semmit nem tudunk meg, tevékenysége emberi életekbe kerül, vagy tönkreteszi azokat, és képes embereket úgy kiforgatni önmagukból, hogy a korábbi személyiségük ellentéteként születnek újjá. Tehát a Sötét lovag dráma fronton nagyon erős, szinte már a görög tragédiák szintjén mozog (hogy ez miért hátrány egyben arról később). A színészek játéka pedig elképesztően adódik hozzá a drámához, egyedüli kivétel megint a női főszereplőt játszó Maggie Gyllenhall. Sajnos nem játszik sokkal jobban, mint az előző részben Holmes, ezért kár volt lecserélni (mellesleg esztétikai szempontból messze elmarad Mrs. Cruise mögött), szinte semmi különbség nem érzékelhető játékuk között. Egyébként, mint karakter is kissé hátrébb lett szorítva Rachel. Christian Bale még mindig nagyon jó Batman. Aaron Eckhart és Gary Oldman is remek formában van, tényleg nem lehet semmi panasz a játékukra. Morgan Freeman kisebb szerepben ugyan de változatlanul szenzációs. Az igazi, mindent elsöprő azonban tényleg Heath Ledger nyújtja. Ő egyszerűen brillírozik. Joker szerepében szinte átüti a vásznat, rövid élete legnagyobb színészi teljesítményét nyújtja nekünk, nem túlzás kijelenteni, hogy ez volt élete szerepe. Minden elismerésem az övé, ezért a remek játékért. A zene is egész jó, Hans Zimmer azért nem is nagyon szokott csalódást okozni. Az akciójelenetek pedig rendkívül látványosak, szerencsére Nolan hű maradt az elveihez és igyekezett háttérbe szorítani a CGI-t amennyire csak lehetett. Ezek voltak tehát a pozitívumok.

És most lássuk a hibákat. Nolan azzal, hogy minden figyelmet a drámára koncentrált és az egész mozit arra hegyezte ki igazából csak egy dolgot vett el a Batman világából. Magát Batman-t és a világát. Nagyon szép és jó a dráma, szépek és jók a színészi alakítások de, hiányzik a filmből maga a Denevérember és annak hangulata. Ha őszinte akarok lenni akkor (márpedig az akarok) a filmnek nincs is valódi hangulata. A pesszimizmus végig érezhető miközben nézzük, de ennyi. A képek, a hírek és előzetes után én (mint az ilyen filmek megszállott rajongója) úgy gondoltam, hogy most aztán egy igazán sötét hangulatú, Joker figurája miatt már néhol pszichológiai horrorba hajló akciófilmet fogok látni. Ez sajnos nem jött be Itt nem a hangulat fog magával ragadni hanem a történet. Én egy film legfontosabb erényének a hangulatot tartom, itt sajnos nincs. Ebben az új Gotham-ben napfényben fürdenek az utcák, az éjszakai világítás túl erős és eltűnt belőle, minden gótikusság. Batman városa ugyanis nem üvegpalotákból és felhőkarcolókból áll amiken csillog a napfény, hanem magas, sötét és, mint a nevében is benne van (Goth...) gótikus épületekből. Az igazság az, hogy Tim Burton megteremtette Gotham-et úgy ahogy annak ki kell néznie, amit aztán Schumacher a csiricsáré, cukormázas, neonfénytől rikító városával lerombolt, Gotham-ből Las VeGotham-et csinált. Nolan pedig egy már létező várost tett meg helyszínné, létrehozva így ChicaGotham-et. Ez szerintem nagy hiba (tudom én, hogy Nolan realista stílusban közelíti meg a Batman mítoszt, de nem vagyunk egyformák, nekem ez nem jön be, nálam ez nem Batman). A ruha megváltoztatása is hátrány, ez a szürke szuperkatona szerkó szintén idegen Batman-től. Ami szintén hiba, az a túlmodernizáltság (a Schumacher filmeknek is egyik nagy hibája volt ez, bár ott az akkori technika miatt ez sokkal erősebben kijött). A Denevérember néhol már szinte James Bond módra támaszkodik a kütyüjeire, míg a Kezdődik-ben ebből sokkal kevesebbet láttunk. Említettem tehát a hangulat hiányát, Gotham elrontását és a túlmodernizáltságot. És nem tudom nem megemlíteni a hatalmas hype-ot. Elképesztő mennyiségű reklámot kapott a film és bárki bármit is mond Heath Ledger halála, a Bale botrány és a hasonló kis morzsák nagyot dobtak a film népszerűségén (akárcsak az ezzel kapcsolatos bulvárhírek). Nemrégiben pedig arra jöttem rá, hogy a film egyik legnagyobb előnye egyben legnagyobb hátránya is. Itt a drámára és a realista megközelítésre gondolok. Nolan az emberi sorsokat bemutató, realista eposzával többet tesz bele az adaptációba, mint amit az eredeti alapanyag valaha is tartalmazott. Egy egyszerű meséből csinált drámát, többet lát benne, mint ami valójában van benne. Ugyanis Batman hiába minden ellenkező híresztelés nem több, mint egy egyszerű mese, ahol a denevérruhába öltözött jó mindig elkapja a (többnyire, őrült és torz) gonosztevőket és közben még arra is vigyáz, hogy a keze tiszta maradjon. Batman (és itt most a képregényre gondolok) ennyi és nem több, egy popkultúrális reakció a nagyvárosi élet problémáira, főként a bűnözésre ami mindig az aktuális kor divatját követte. Ha kellett dark-os vonulatot vett fel, ha kellett a fiatalabb korosztály célozta meg. Egyszerű szórakoztató mese volt és véleményem szerint meg is kellett volna hagyni annak.
Próbálok a kákán is csomót keresni, de pár logika buktán kívül más hibát nem nagyon tudok benne találni.

Összességében tényleg szenzációs film lett a Sötét lovag, 2008 egyik legjobbja, de... de ennyi. Messze nem a világ legjobb filmje (Keresztapa 2), sőt még csak nem is a legjobb képregény adaptáció (Sin City), sőt még alműfajában sem mondható a legjobbnak (akció dráma:Szemtől szemben) és még a TOP 100-ban sincs benne, de mindenképp szenzációs és az 5 csillag is gondolkodás nélkül jár neki, de... de ennyi.
Nem szoktam százalékolni, de most megteszem, viszont ennél többet ha megfeszülök sem tudok neki adni:
85%

Hannibál "A Kannibál" Lecter alakjával Thomas Harris író olyan sorozatgyilkos karaktert teremtett, akival csak a leghíreseb horrorikonok, mint Bőrpofa (A Texasi láncfűrészes) vagy Michael Myers (Halloween) kelhetne versenyre. Az amerikai író regényciklusa kedvelt filmes alapanyaggá vált és minden kötetnek született mozgóképes adaptációja (a Vörös Sárkánynak egyébként kettő is, előbb Michael Mann Az embervadász címen, utána pedig az úgymond hivatalos széria keretében Brett Ratner rendezésében). A leghíresebbnek és a legjobbnak azonban A bárányok hallgatnak bizonyult, amely joggal lehet az elmúlt évtized egyik kulcsfilmje.

Az ifjú FBI-tanonc Clarice Starling azt a "megtisztelő" feladatot kapja, hogy szerezzen információkat egy sorozatgyilkos ügyével kapcsolatban az egykor pszichiáterként dolgozó, majd pedig emberevő sorozatgyilkosként elhíresült Hannibal Lecter-rel, aki a szigorúan őrzött pszichiátriai intézmény falai közül is segítheti a nyomozást. A sorozatgyilkos aki ellen a nyomozás folyik pszichopata és módszeresen lenyúzza áldozatai bőrét. Az ördög kivételesen intelligens és kifinomult hasonmásával azonban lehetetlen egyszerű kérdés-feleletet játszani: amellett, hogy követelesékkel áll elő, eredeti foglalkozásának is hódolni kezd és elemezni kezdi Clarice elfojtott gyerekkori traumáit. Az izgalmas, szigorú szabályok szerint zajló játék végére a nyomozóhölgy előtt kirajzolódik az elmebeteg elkövető profilja, hogy aztán egy bravúros fináléval tiszteljen meg minket Jonathan Demme rendező, amely még Hitchcock-ot vagy De Palma-t is elismerő fejbólintásra késztetné.

A bárányok hallgatnak egy lenyűgöző pszichothriller (időnként horroros beütéssel), amelyet a főszereplőket megformáló színészek tesznek teljessé. Hopkins élete talán legjobb, de mindenképp a legismertebb szerepében annyira félelmetes és szuggesztív, hogy hiába csak 17 percet tölt a vásznon, mégis az ő tökéletes arcjátéka, testartása, hangja vésődik bele kitörölhetetlenül az emlékezetünkbe (ezzel egyébként a Filmakadémia is egyet értett amikor Oscar-ral jutalmazta őt. Az a 17 perc ami a játékidőből jutott neki egyszerűen zseniális, és még az operatőri munka is rápakol egy lapáttal a már amúgy is félelmetes karakterre: amikor a cellájában látjuk őt a különös megvilágításban az arca is halálfejszerű, és hangja, apró mozdulatai is zseniális és a végsőkig hitelesen játssza a világ talán legintelligensebb, legszofisztikáltabb sorozatgyilkosát, aki talán már rég túl van az egyszerű emberi gonoszságon. Ő egy másik, talán egy új kor első emberpéldánya, aki nekünk talán felfoghatatlan személyiség, de ő mteljesen tisztában van magával és jelentőségével.

Jodie Foster nemkülönben érett játékot nyújt, amellyel végérvényesen bizonyította, hogy felnőttkét is megállja a helyét a legjobbak között.

Maga a film hangulata is elég nyomasztó, a cselekmény is végig élvezetes a többi színész viszont a két nagyszerű főszereplő mellett szinte csak statisztál. Mit lehetne még itt mondani. Minden szempontból remek és korszakalkotó mesterművel van dolgunk, amellyel a megítélt Oscar-díjak által a filmszakma végre hivatalosan is piedesztálra emelte a thriller sokáig lenézett műfaját és valódi klasszikussá vált.
95% (ezen sokáig gondolkodtam)

A gengszterfilmek mindig is a népszerű műfajú filmek közé tartoztak. Természetesen ez a műfaj is kitermelte a saját alapvető klasszikusait. A mostanra a világ legjobb filmjévé avanzsálódott (megérdemelten egyébként) Keresztapa mellett a másik alap maffiafilm a Sebhelyesarcú. Brian De Palma és Al Pacino vitathatatlanul korunk legkiválóbb filmesei közé tartoznak. A nagy páros számos alkotásban dolgozott már együtt, együttműködésük legjobb remekműve a Sebhelyesarcú, amelyet a magabiztos, merész rendezés és a tökéletessel határos színészi játék avatott kultklasszikussá.

Tony Montana Kubából érkezett az Egyesült Államokba. A nincstelen férfi elhatározza, hogy valóra váltja az amerikai álmot, befolyást szerez és megteremti magának a jólétet. Két eszköze van a boldoguláshoz: a kincset érő kokain és a gátlástalan erőszak. Az agresszív, ámde dörzsölt és céltudatos Tony egy drogkereskedő szolgálatába szegődik. Fokról-fokra egyre magasabbra jut a szervezett bűnözés szamárlétráján, miközben a tétek is egyre emelkednek és a halálos ellenségek is megsokszorozódnak. Montana azonban brutális módszerekkel számol le riválisaival, s végül Florida kokainkirályává válik és visszafordíthatatlanul elindul a kárhozat útján.

Bár ez így talán furcsán fog hatni, de a Sebhelyesarcú erényekben bővelkedő film. A Keresztapa trilógiával ellentétben Brian De Palma realisztikusan, mindenféle romantikus illúziótól megfosztva ábrázolja a floridai alvilágot, és még a legdurvább pillanatokban sem fordítja el álszemérmesen a kamerát. Bizony a film bővelkedik erőszakosabbnál erőszakosabb jelenetekben, amik annak idején rengeteg kritikusnál vágták ki a biztosítékot. Ahogy a Sebhelyesarcú nyelvezete is kimondottan trágár. Emberek akiknek rengeteg idejük, barátnőjük viszont valószínűleg nincs, megszámolták és arra az eredményre jutottak, hogy 249-szer hangzik el a moziban a „fuck” szó. Az erőszak és a trágár nyelvezet tehet egyébként az Oscar-díj jelölések elmaradásáról is.

Al Pacino vérfagyasztó hitelességgel mutatja be Tony Montana személyiségfejlődését, azt a lélektani folyamatot, ahogy a mohóság, a félelem és a tobzódó erőszak fokozatosan eltorzítja a karaktert. Még a húgához fűződő, meglehetősen aberrált érzelmi viszonyt is hatalmas átéléssel játssza el, elég csak belenézni a szemébe és az ember háta máris lúdbőrzik. Vádló hangvételű nagymonológja pedig, amelyet részegen mond el egy étteremben, nem csupán a dráma kulcsmotívuma, de filmtörténeti pillanat is egyben: „Nem vagytok elég tökösek ahhoz, hogy azzá váljatok akivé lenni szeretnétek! Ezért van szükségetek az olyan emberekre, mint én. Szükségetek van ránk, hogy mutogathassatok: ’Ő a rosszfiú’. És ti kik lennétek? A jók? Dehogy vagytok ti jók. Csak bujkálni és hazudozni tudtok. Hát nekem nincsenek hasonló problémáim. Én mindig az igazat mondom. Még akkor is ha hazudok.”

De Palma mozija emellett még rengeteg társadalomkritikával is rendelkezik. Tony elmondja nem épp hízelgő véleményét a politikusokról, a pénz világáról, az amerikai álomról, a szervezett bűnözés világáról. Mert bár ő maga is borzasztó dolgokat tesz, a becsületesség és a tisztesség egy parányi szikrája még mindig megmaradt benne. Ez tör elő belőle amikor a kocsiban egy hosszú káromkodássorozat kíséretében fejbelövi Souza bérgyilkosát, mert az gátlástalanul kivégezne két gyereket. Bukása innentől pedig evidens, az elárult gengszterkirály nem hagyja megtorlatlanul a dolgot. Így aztán a végső tökéletesen megkoreografált és elképesztően hatásos tűzharcban egy bérgyilkos leteríti Florida királyát, és ahogy Tony a medence felszínén lebeg holtan, és mögötte pedig világít a „The World Is Yours” felirat, hát igen ez lenne az irónia és egy tökéletes lezárás.

A film zenéjéről még szó sem esett, pedig nem lehet elmenni mellette említés nélkül. Giorgo Moroder témái igazán jól sikerültek, és megerősítik azt a thriller-es hatást ami De Palma (akit Hitchcock egyetlen méltó követőjeként tartanak számon) munkáit mindig is jellemezte. A zenei válogatás pedig kifejezetten ütős, a ’80-as évek elejéhez tökéletesen illő dalok hangzanak el. Személyes kedvencem viszont a „Push It To The Limit” című dal, ami Tony felemelkedésének bevágásai alatt szól.

A Sebhelyesarcú, mint azt már említettem a legnagyobb gengszterfilm a Keresztapa mellett és egy kifejezetten remek, ámde sokak számára megemészthetetlen (erőszakos jelenetek és trágár szövegek sokasága miatt). Pedig alapvető klasszikus és még a világ legjobb filmjei között is méltó helye lenne.

100%

https://www.youtube.com/watch?v=BhsTmiK7Q2M

Nos mivel is kezdhetném a blog filmkritikai részét, ha nem az egyik kedvenc filmemmel és a kedvenc képregényadaptációmmal.

Frank Miller kultikus képregényét gyakorlatilag megfilmesíthetetlennek hitték, és maga az író-rajzoló sem rajongott különösebben a mozgóképes adaptáció gondolatáért. A nagyhírű, kultikus rendező Robert Rodriguez kedvtelésből, magánfinanszírozásban állva a költségeket, leforgatott egy kb. 8 perces epizódot (ez a film elején és végén kettébontva látható kis epizódocska a bérgyilkossal) és születésnapi ajándék gyanánt küldte el az anyagot a képregény alkotójának. A következő üzenetet mellékelte hozzá: "Ha tetszett a film, dolgozhatnánk együtt egy egész estés változaton". Mivel ennek a remek filmnek a topicjába írok éppen valószínűleg kitaláljátok Miller válaszát.

A történet 3 nagy epizódra bontható. Az első epizódban egy Marv nevű, igazi városi kemény fickó kalandjának lehetünk szemtanúi. Az egyetlen nőt aki valaha is kedves volt hozzá (finoman szólva előnytelen külsővel rendelkezik) megölték, Marv pedig megszállottan kutat a gyilkosa után. A szálak azonban magasabbra vezetnek, mint azt bárki hinné: a Roark családhoz. A második epizód Dwight McCarthy-ról szól aki valaha menő fotós volt most pedig új arccal és új személyazonossággal éli az életét alkalmi barátnője Shellie a pincérnő oldalán. A lányhoz azonban egy este beállít az ex Jackie Boy a bandájával. Miután itt kosarat kapnak óvárosba tartanak, ahol egy kis összetűzés után a lányok kénytelenek elintézni a részeg fickókat. De ekkor jön a meglepetés, Jackie Boy köztiszteletben álló rendőrtiszt volt és a törékeny béke Óváros és a Rendőrség között megtörhet, de még a maffia is belekeveredik az ügybe. Az utolsó történet Hartigan nyomozóról szól, aki tulajdonképpen az egyetlen, még becsületes zsaru Sin City-ben. Épp a nyugdíjazás előtt áll és utolsó ügyén dolgozik. Roark szenátor fia, egy őrült, pedofil kéjgyilkos újabb áldozatot ejtett. Hartigan megakadályozza, de a korrupt rendőrség és a bíróság őt ítéli el a kislány megrontásáért. Amikor évekkel később szabadul elindul, hogy felkeresse egyetlen barátját, a kislányt akit Roark elrabolt: Nancy Calahann-t.

A filmiparral szemben (addig) közismerten tartózkodó Frank Miller tehát ráállt az alkura, így a kultikus képregény Robert Rodriguez és az ő társprodukciójában elevenedhetett meg, sőt vendégrendezőként, egy azaz EGY darab jelenet erejéig Rodriguez barátja, a rendezőzseni Quentin Tarantino is dolgozott a forgatáson. A Sin City tulajdonképpen egy egyedülállóan különleges film: a történet és a rendezés szinte az utolsó képkockáig követi a képregényt, a két rendező nem újraírta a képeket, hanem szinte minden egyes rajzot és beállítást hűségesen rekonstruált a vásznon. A nehézfiúkból és könnyűvérű lányokból álló szereplőgárdát elsőrangú színészcsapat jeleníti meg, szinte mindenki benne van aki számít valamit Hollywood-ban, és hipnotikus erejű, tökéletes, markáns játékkal elevenítették meg a szereplőket. A fiktív nagyvárosban játszódó, olykor egymással is összeérő, erőszakos bosszútörténetek kontrasztos hátterét teljes egészében digitális technikával alakították ki. A színészek zöld vászon előtt dolgoztak, a házakat, autókat, az egész fizikai környezetet az utómunkálatok során, számítógéppel hozták létre. Így a film látványvilága gyakorlatilag megegyezik a képregényével. A végeredmény pedig egy erőtől duzzadó, rendkívül látványos, sodróan lendületes, sötét, komor hangulatú film lett ami mind kereskedelmileg, mind kritikailag hatalmas sikerré vált és a díjak mellett követőket is hozott a mozi által megteremtett stílusnak (300, Watchmen).

De nemcsak a technikai része erős a mozinak. A Sin City hangulatával és képi világával gyakorlatilag feltámasztott (még ha csak egy film erejéig is) egy halottnak hitt, vagy valóban halott stílust a film noir-t. A Sin City rengeteg stílusjegyet hordoz magában a noir-ból, a főhősök egyensúlyozása a jó és a rossz határán, sötét, komor hangulat, a cinizmus, a cinikus monológok és a naivitás teljes hiánya.

A Sin City-nek az erőszakábrázolása is legendás. A fehéren ömlő vérfolyamok és a kamerabeállítások művészivé teszik ezeket az erőszaktól tobzódó jeleneteket és pont emiatt a művészi ábrázolásmód miatt nem érezzük annyira öncélűnak a brutalitást (pedig az, de a képregény és annak világa is ilyen, Rodriguez tehát ebben is hű az alaphoz).
A szereplőket pedig csak dicséret illeti, mindenki a tudása legjavát nyújtja ebben a remek moziban. Bruce Willis-nek mindig is jól álltak a zsaruszerepek itt is bemutatja, hogy amellett, hogy akciósztár ő bizony játszani is tud. Clive Owen napjaink egyik legjobb színésze, még a Rózsaszín párduc nevű gyenge vígjátékfeldolgozást is képes volt feldobni és James Bond-ként is felmerült a neve. Mickey Rourke ezzel a filmmel tért tulajdonképpen vissza az "A"-ligába korábbi életmódja azonban lehetővé tette számára, hogy minimális maszkírozással játssza el Marv figuráját (az a "szörny" a vásznon tényleg ő volt). A lányok is jól játszanak azonfelül, hogy kimondottan dekoratívak, még Jessica Alba is, de nem lehet kihagyni Rosario Dawson-t és Brittany Murphy-t is. A mellékszerepekben pedig olyan színészek láthatók, mint Elijah Wood és Benicio Del Toro.

A Sin City a kortárs amerikai filmművészet egyedi mesterműve, a bűntől és erotikától fülledt világával, hangulatával egy sötéten ragyogó gyöngyszem, kompakt látványvilággal és meglepő formai újításaival méltóvá vált arra, hogy az elmúlt 5 év (de gyakorlatilag a 2000-res évtized) legkiválóbb alkotása legyen a Faun labirintusa mellett. Emellett személyes kedvencem és mai napig a legjobb képregényadaptáció Sötét lovag, 300 vagy Watchmen ide vagy oda. Szenzációs és zseniális mestermű.
100% tényleg a legjobb képregényfilm mese nincs.

Hello! Lestat vagyok a vámpír. Egyesek más oldalakról Mtta, Kraven a Démon néven már ismerhetnek. Hogy mi a célja a blog-omnak. Bevallom őszintén fogalmam sincs. Csak próbaként vágtam bele, hogy meglássam milyen is ez a műfaj. Mármint a blogolás. Mivel ez életem első blog-ja nem valószínű, hogy naponta száz új bejegyzért fogok írni, de hetente legalább egyszer szeretnék mindig új bejegyzéssel előállni.

Mit kell tudni erről a blog-ról? Filmkritikáimat, könyvajánlóimat szeretném itt közzé tenni, vagy ha úgy gondolom akkor életem fontosabb eseményeit is le fogom írni. Nagy valószínűséggel még pár aktuálpolitkai esemény is szóba fog kerülni Ezen felül ha érdemesnek találom rá a világot és a közönséget, és újra úgy döntök, hogy megpróbálkozok vele akkor saját irományaimat is közzé teszem egy szép kis bejegyzés formájában. Ha páran olvasni fogják akkor jó szórakozást!

Rólam mit kell tudni? Elég annyi, hogy még elég fiatal vagyok, előttem az élet és most kedvem volt csinálni egy blog-ot. Nálam elég sok minden azon múlik, hogy van-e hozzá kedvem. Ja, meg még annyit, hogy komplett őrült, végzetesen önző és önimádó vagyok, és írásaimban is igyekszem megcsillogtatni a tökéletessel megegyező helyesírásomat és pallérozott műveltségemet. :D Ennek ellenére a kritikát időnként elég jól viselem (bár azzal nem érdemes kísérletezni, hogy meddig). A nevem alapján még egy dolog nyilvánvaló lehet rólam. Meg még annyi, hogy valódi személyazonosságomat féltékenyen őrzöm. Legyen elég annyi, hogy egy Borsod megyei nagyvárosban élek és szeretem a rock zenét, a jó filmeket és könyveket, na meg a szép lányokat. Bizonyos dolgokban pedig eléggé, hogy úgy mondjam különleges nézeteket vallok, de ez van.  Egyelőre ennyi elég is, és azt megígérem, hogy még a mai nap folyamán új bejegyzéssel fogok jelentkezni.

Addig is, kellemes délutánt.