Lestat a vámpír

Ma úgy döntöttem, hogy ebben a kis bejegyzésben egy újabb igazi klasszikust veszek górcső alá és elemzek. Ez a film pedig nem más, mint a Superman sorozat 1978-ban mozikba került első része, de nyugodtan mondhatnám azt, hogy minden valamirevaló képregényadaptációk ősapja.

Először is pár szó magáról a karakterről. Superman karakterét 1932-ben alkotta meg a kanadai rajzoló Joe Schuster és az amerikai író Jerry Siegel utána pedig eladták a Detective Comics-nak (ma DC Comics), először pedig 1938-ban jelent meg a rajzolt füzetek lapjain az Action Comics-ban. Az újonnan kitalált figura tulajdonképpen megteremtette a ma ismert szuperhősképregények alapját, később pedig igazi popkulturális ikonná vált a tengerentúlon. Superman Kal-El néven született a Földtől távoli Krypton bolygón. A bolygó azonban a pusztulás szélén ált ezért apja Jor-El egy űrhajóval a Földre menekítette mielőtt a Krypton felrobbant volna. A kisfiúra később egy földi házaspár Martha és Jonathan Kent talált egy mezőn ahová az űrhajó lezuhant. Saját fiukként nevelték fel, ami meghatározóan hatott Clark érzelmi és erkölcsi fejlődésére. Felnőve pedig Superman-ként harcol az igazságtalanság és a gonoszság ellen, az emberekért.

1978 (és az itt tárgyalt film elkészülte) előtt a képregényadaptációk nem örvendtek túlságosan nagy sikernek. Ami nem is csoda, tekintve, hogy ezek a produkciók milyen minőségben kerültek napvilágra. A ’40-es évektől fogva készültek szuperhősfilmek (főleg Batman mozik), de ezek nagy többsége már akkor is eléggé másodvonalbelinek és gyengének számítottak és az autósmozikon kívül nem túl sok babér termett nekik. A TV képernyőkön is készültek különféle próbálkozások, az ’50-es években például elég sokáig futott egy Superman széria George Reeves-szel a főszerepben (furcsa, hogy az illető úriember neve csak egy betűvel tér el a később a figurával egybeolvadó színészétől), de hát minőségileg ez sem volt kiemelkedő, a sikerhez akkoriban még nem kellett sok, mindenki azt nézte a TV-ben ami volt, nem nagyon volt válogatás. De aztán 1978-ben fordulóponthoz érkezett a képregényes és a filmes világ is, ugyanis a Superman legújabb feldolgozása kasszát robbantott a mozikban, amellett pedig több szempontból is korszakalkotónak bizonyult.

Bizony a Superman volt az első nagyköltségvetésű képregényfilm, ami végre kiemelte a műfajt a „B” kategória és az autósmozik süllyesztőjéből és a legelső, élvonalbeli, igazi „A” kategóriás képregényadaptáció lett. Nagyban köszönhető ez a Warner-nek aki (akkoriban) rekordmennyiségűnek számító költségvetést adott a mű megfelelő minőségű elkészüléséhez (ez az összeg egyébként átszámítva sem lenne több 60 millió dollárnál,  ekkora az infláció).

 A Superman mozi egyébként azon kívül, hogy elnyerte a Saturnus-díjat (a tulajdonképpeni sci-fi Oscar) kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmművészetben. Bemutatása óta Richard Donner klasszikusa lett az alapja a további képregénymoziknak, amik szinte egytől egyig ennek a filmnek a koncepciójára építkeztek, azóta szokás a hősök eredetét bemutató résszel elkezdeni a sorozatokat és ez a mai napig is így van. Ezt az alapkoncepciót egyébként csak ritkán szokás megszegni, de volt már rá példa (a Büntető film, vagy a Tim Burton nevével fémjelzett Batman, ami szintén klasszikus).

Azt is kevesen tudják, hogy a történetet és az abból készült forgatókönyvet nem kisebb személy, mint a híres olasz író Mario Puzo (a Keresztapa írója) vetette papírra. Mint ahogy az sem köztudott, hogy a nagy film előtt Superman nem is rendelkezett igazán eredettörténettel. Homályos utalások voltak a Krypton-ra és, hogy az elpusztult, de ez képregényben és más formában sem jelent meg eddig és a ’78 utáni képregények már a filmben vázolt eredetet vették alapul. Tehát a filmes világ rettentően sokat köszönhet Puzo-nak.

Na és akkor a kicsit hosszúra nyúlt felvezetés után ideje hozzálátni a konkrét elemzéshez végre, kezdve a történettel. Superman történetét már fentebb vázoltam, így ennek a megismétlésétől eltekintenék, ha lehet. Az agyafúrt, megalomániás, őrült Lex Luthor ördögi tervre készül. A világ legnagyobb ingatlancsalását készül végrehajtani, Kaliforna tengerbe süllyesztésével a félsziget mögött elterülő értéktelen sivatag hatalmas értékűvé fog válni egyik pillanatról a másikra és mit ad a sors, ennek tulajdonosa éppen Lex Luthor. A tervét pedig két eltérített rakétával akarja véghez vinni. És, hogy ne állíthassa meg senki, egy trükkel még magát Superman-t is kivonja a forgalomból. Legalábbis egy időre.

A fentebbi ismertető is mutatja, hogy a történet (Puzo jóvoltából) tökéletes alapot szolgáltat egy igazi nagy filmhez. Van benne minden, sci-fi, fantasy, kaland, akció és még szerelem is. A mozi egyik legnagyobb előnye épp az, hogy a Superman és Lois közötti szerelmi szálat nem erőlteti túl és tényleg kedvesen, szimpatikusan és bájosan ábrázolja, nem esik át ló túlsó oldalára (értsd: nem fullad nyálba az egész). Ezzel tehát nincs is gond.

Amivel esetleg lehet az a látvány. Bár a Krypton elég erősen és ötletesen van megoldva (nekem egyébként ez az egyik kedvenc helyszínem) és a Magány Erősjét sem érheti panasz a többit már annál inkább. Persze szigorúan csak mai szemmel nézve. 1978-ban azért ez a technika ebben a formában elég álleejtős lehetett, a Star Wars-on kívül nemigen lehetett látványosabb film ennél. A vetített hátteres repülés és egyéb technikai hiányosságok, ma a XXI. Században viszont kifejezetten szúrják a szemet. Ami viszont vicc, hogy még így is ezek a Superman széria legjobb trükkjei, ettől már csak rosszabb lesz, ugyanis (a Superman visszatér) kivételével mindegyik folytatás alulteljesít látványban, mint az előző. Alighanem ez is rekord a mozitörténelemben, még ha nem is feltétlenül pozitív. A felújított kép és hang egyébként kifejezetten jót tesz a filmnek, ennek segítségével végre klasszikushoz méltó kiadásban is kapható ez a kis remekmű (Speciális Változat).

Donner egyébként meglehetősen epikus szemszögből közelítette meg a figurát és történetét, ez látszik a rendezésen és a cselekményvezetésen is. Az első egy órában a látványos bolygópusztulás mellett Clark felcseperedésének és a Daily Planat-ig való útjának lehetünk tanúi, Donner onnantól a hős születését kezdi vázolni és alighanem tanulhatunk is ebből: így kéne minden képregényhőst vászonra vinni. Emellett sikerült neki a lehetetlen: Superman-ből háromdimenzióssá varázsolnia. Superman a képregényben ugyanis meglehetősen egysíkú figura, mozgóképen szerencsére sikerült ezt ovosolni.

A szegény jelmez viszont ugyanúgy járt, mint a trükkök és speciális effektusok. Idejétmúlttá vált. Mondhatni retro. Viszont, mint oly sok minden az öltözék is a széria első epizódjában a legjobb. Itt van talán a legnormálisabb anyagból és itt a legsötétebb kék. Ezt a későbbiekben folyamatosan világosították, érthetetlen módon, csak azt sikerült elérni, hogy egyre hm… „melegesebb” lett az egész szerkó (lsd:4. rész ott világoskék és mintha még csillogna is olykor).

A mozi egyébként amellett, hogy Lois és Superman miatt meglehetősen érzelmes (és nem érzelgős) elég humoros is, bár ez néha nem feltétlenül jó. Míg Clark bénázásain őszintén tud derülni az ember és az tényleg szórakoztató addig Luthor és bandája ökörségein már kevésbé. Miattuk kap egy kissé infantilis mellékízt a fim humora, köszönhető ez főleg Otis-nak akinél, szerencsétlenebb, butább, ostobább, idegesítőbb véglényt aligha hordott a hátán a mozivászon. Miss Tessmacher is buta, de ilyen mélységekbe azért még ő sem megy le. Nem értem, hogy miért kellett Luthor-t két ilyen idiótával „megtámogatni” ennél azért többet érdemel.

A zenét egy névvel lehet igazán jellemezni: John Williams.

A színészek mellett sem lehet szó nélkül elmenni, főleg ha ilyen klasszikussal állunk szemben, mint a Superman film. Az alkotást annak idején a moziplakátokon Marlon Brando és Gene Hackman nevével reklámozták, teljesen érthető okokból, Brando már ilyenkor is legenda volt és Hackman is befutott színésznek számított. Azt is tudni kell, hogy Brando itt sem tagadta meg lázadó természetű önmagát és itt is csinált pár botrányt. Amellett, hogy pofátlanul magas gázsit kért Jor-El szerepéért, nyíltan kimondta, hogy semmire sem tartja ezt a filmet és csak a j kis pénzért van a forgatáson. Odáig ment, hogy nem volt hajlandó megtanulni a szövegét sem és jeleneteiben a forgatás előtt különféle tereptárgyakra írta fel a mondatait (például arra a kristálypálcára amit akkor tart a kezében amikor Zod-ékat elítéli, vagy az űrhajóba totyogó kisfiú takarójára). De hát Brando ő Brando és nélküle és Jor-El nélkül sokkal kevesebbet érne ez a film is, így tehát kénytelenek vagyunk elnéző fejcsóválással elsiklani efölött is. Hackman viszont, jó, nagyon is jó. Lex Luthor (legalábbis ebben a formában, később változott a karakter) egy öntelt, megalomániás, egoista ripacs és Hackman ezt a karaktert hozza is hiba nélkül.

És igazán megérdemel egy külön bekezdést egy ember aki ekkoriban még egy szinte teljesen ismeretlen sportoló volt és aki nélkül nem lenne Superman. Ez az ember pedig nem más, mint (micsoda meglepetés) Christopher Reeve. Az ő neve végleg egybeforrt a karakterrel számomra és talán az egész világ számára is ő marad az örök Superman. Az ő arcéle az amit mindenki elképzel az S-betűs jelmezben amikor a figura nevét meghallja. Ő hitette el a világgal, hogy egy ember képes repülni. A híres színész szomorú sorsával alighanem mindenki tisztában van. Súlyos baleset érte (egy ló ledobta a hátáról és nagyon szerencsétlenül esett), nyaktól lefelé lebénult és hátralévő életét tolószékben volt kénytelen leélni. Azt viszont talán nem tudja mindenki, hogy ez az ember soha nem adta fel. Minden reggel azzal a tudattal ébredt fel, hogy egyszer még újra fog járni amellett találmányaival és gyógyászati eszközeit saját magán próbálta ki és csak ezután szabadalmaztatta, amivel rengeteg sorstársán tudott segíteni. A filmvásznon az Acélembert játszotta, neki pedig az akarata volt acélból. Nagyon kevesen tudtak volna abban az állapotban ilyen hosszú életet leélni, mint ő. Ezért, az akaraterejéért és a szinte határtalan kitartásáért pedig mélységes tiszteletem Christopher Reeve-nek!

Richard Donner klasszikusa a mai képregényadaptációk alapja és egy igazán epikus alapmű. A mai igényeknek persze már sok mindenben nem felel meg, de nem illethetek egyetlen rossz szóval sem egy olyan filmet ami majdnem kétszer olyan idős, mint én. Amellett pedig az igazi klasszikusoknak kijáró tisztelet megilleti a Superman-t is. Megvan benne minden ami egy jó szuperhősmozihoz kell: kaland, akció, szerelem és egy remek főtéma amit a villamoson dúdolgatva bárki hülyének nézi az embert.

Most pedig, hogy nekem mit jelent a Superman. Ez a film számomra maga a nosztalgia. Talán még sokkal jobban, mint a Csillagok háborúja. Amikor felcsendül a fülbemászó főtéma és a hosszú főcím alatt a nevek beúsznak az űr sötétjébe én visszautazok egy évtizedet az időben és újra azzá a kisfiúvá válok aki tátott szájjal nézte Superman kalandjait  és újra elhiszem amit látok: hogy egy ember képes repülni és amíg ő él addig mindig lesz valaki aki megmentsen. Ennek a filmnek a segítségével ismét előjön a sokszor börtönbe zárt gyermeki énem és őszinte örömmel mosolygok amikor a vége főcím előtt Superman még utoljára repül az atmoszférában. Szeretek nosztalgiázni és én ettől a filmtől mindig megkapom azt az érzést amit először nyújtott.

Imádom na és elfogult és elnéző vagyok vele szemben.

Folytatás következik...

85%

Bevallom amikor megtudtam, hogy film készül a Postal nevű botrányhős játékból kifejezetten örültem neki. Ugyanis az alapanyag tökéletes lehet egy ütős, pofátlanul jó trash filmhez. Aztán jött a sokkoló és letaglózó hír: a Postal filmet Uwe Boll rendezi. Mit ne mondjak ennek túlzottan nem örültem, de a remény ott élt bennem, hogy Boll aki a céltalan, erőszakos szarokhoz ért a legjobban most végre beletalálhat. A Postal ugyanis már játéknak sem volt más, mint egy céltalanul erőszakos, feleslegesen brutális szar. Azután egy videómegosztó oldalon felbukkant az új Boll alkotás első három perce ami több volt, mint biztató. Így ültem le hát most megnézni a megérdemelten közútálatnak örvendő rendező új filmjét.

Elöljáróban pár szó a játékról. Az első részhez valójában sosem volt szerencsém, annyit tudok róla, hogy az még egy kétdimenziós, felülnézetes játék volt, ami erőszakossága és kiugróan magas hemoglobintartalma miatt azonnal botrányt kavart. Amellett pedig szép bevételt hozott az alkotóknak. Így tudott elkészülni a második rész, ami már 3D-s volt és belső nézetes. Amelett pedig egy ultrabrutális, gyomorforgató, gusztustalan, aberrált, erőszakos őrült baromság. Hogy mi a varázsa akkor? Pont az előbb felsoroltak. Ebben a játékban mindneki kedvére kiélheti a saját sötét lelke elvadult mechanizmusait, anélkül, hogy törvény szegne. Emellett pedig a Postal 2 (aminek remek magyar szinkronos változata is készült) fittyet hányt a politikai korrektségre, nácizmus, rasszizmus, terrorizmus színesítette a "biztosítékivágó" programot. Ezért lehetett volna a tökéletes és mindent ütő trash film alapja. Kár, hogy nem így történt.

Dude élete egy merő szenvedés. A dagadt kiálhatatlan felesége egyedül a nőkkel nem csalja, a munkahelyén tojnak a fejére, a kutyája mindig az ajtaja elé potyogtat és még a legutolsó csöves is leugatja. Így tengeti üres és semmitmondó életét amíg mindezt el nem unja és úgy nem dönt, hogy segít a nagybátyjának (aki egy szektavezér) megszerezni egy vírust mielőtt az Ossama Bin Laden kezére jutna.

A fenti kis összefoglalóból tökéletesen látható a történet milyensége, illetve annak a hiánya. De olyat, mint sztori igazából már az alap sem mondhatott magáénak így ezt ezúttal nem rójuk fel hibának. Pedig hibából sajnos nagyon sok akad a filmben. Az első három perc (a párbeszéd a repülőn) azonban így is remek és hát megvallom őszintén a végét (SPOILER: a WTC-be a filmben ábrázolt módon csapódó repülőt) én nem nagyon mertem volna felvállalni. Kár, hogy a további nem sikerült ilyen jól.

Őszintén szólva a Postal mozi nincsen fele olyan vicces, fele olyan erőszakos, fele olyan brutális és fele olyan értelmetlen marhaság sem, mint lehetett volna. Uwe Boll ugyanis ezúttal is csalódásra kényszeríti a nézőt. Ahelyett, hogy azt adta volna amihez ért (vagyis nem ért semmihez, de a Postal vászonra viteléhez pont az kellett volna) többet akart belerakni filmjébe, mint kellett volna. Az elsődleges és legeslegnagyobb hiba tehát az, hogy a film sokkalta többnek akar látszani, mint ami. Ettől függetlenül a rendező cameojában észrevehető öniróniáját értékeljük és örülünk is neki (bár mindig is sejtettük, hogy náci aranyból készülnek a filmjei és utálja a videojátékokat), de ez édeskevés egy jó trash-hez.

Egész egyszerűen túl kevés a poén és ami van benne az sem üt annyira, mint ahogy az szánva lett (ez de szép magyaros volt, huh). A játék ugyanis kritizált, pellengérre állított és parodizált szinte mindent a világon. Beszólt a redneck-eknek, az arab terroristákat, a rendőröket, a négereket, a nácikat egyszóval szinte az összes társadalmi osztálynak. A mozgóképes változatban ebből sajnos sokkal kevesebbet kapunk itt csak a fekákig és a nácikig jutunk el.

Ahogy a lövöldözés és a vérben tocsogás is szinte minimális ahhoz képest ahogyan lenni kéne. A videojáték másik alapját ugyanis a vérengzés jelentette (egy rossz nap után az irodában nincs is jobb feszültséglevezetés, mint a Postal 2 és még kárt sem okozunk az emberi életekben). Sajnos a játékidő nagy részét a mászkálás és az üres dumák töltik ki (Bol biztos azt hitte, hogy most aztán ő lesz Tarantino, megint koppant a srác). Bár egyesek még így is erőszakosnak mondják a filmet és valamennyire még igazuk is van, mert így is van benne öldöklés (gyerekeket ölni Hollywood-ban szintén tabunak számít ennek a ledöntéséért újabb respect, én a gonosz lelkemmel olyan jót röhögtem azon a jeleneten). A vér is lehetne több, de hát ennyivel kell gazdálkodnunk.

A vég pedig vagyis az Apokalipszis nagyon gyengére sikerült, kár érte.

A szereplők viszont egyáltalán nem rosszak, ők legalább tudják mi kell a jóféle trash mozihoz. A rágcsálóarcú Zack Ward jó Postal Dude külsőre is megfelelő az arca pedig mindent visz. Azon kívül feltűnik még Ralph "Gagyicocan" Moeller is, mint rendőr és bevallom az az egyetlen film amiben elégedett voltam vele. És ahogy említettem Uwe Boll is tiszteletét teszi egy cameo erejéig. A csajok pedig dekoratívak és (nem csak) szemre valóak.

Szakértő kezekben a Postal a legjobb elkészült trash lehetett volna, így, hogy Boll barmolt bele csak egy elszúrt lehetőség. Sokkal poénosabb, sokkal botrányosabb, sokkal brutálisabb lehetett volna, mint az így elkészült változat lett. Így is kapunk pár kellemes pillanatot (macska hangtompítóként való használata ütős), néhány jóféle vérengzést, bátran nézegethető csajokat és (sajnos) tényleg kevés kikacsintást és gúnyt. Sajnos messze alulmúlta a várakozásaimat, ha valaki jó trash-t akar készíteni bátran nyúljon újra a Postal játékhoz. A vicc viszont az, hogy még így is ez Uwe Boll legjobb filmje, mert ez már legalább nézhető.

40%

Azt már írás legelején be kell, hogy valljam sosem voltam valami hatalmas Star Trek rajongó és amiért a rajongók elátkoznának sosem érdekelt igazából az egész univerzum. Pár filmet persze megnéztem a régi mozis szériából, amiknek nagy része egész jó is volt, de nem értettem soha, hogy mi fog meg rengeteg embert a Trek-ben. A TV sorozatokat meg bevallom őszintén mindig is gyengének találtam. Gagyin sminkelt lények, sokszor átlagon aluli komputeres animáció és tömény unalom, ezek voltak nálam mindig is a Star Trek sorozatok jellemzői. Most viszont itt van egy reboot film ami a filmszínházakban futó sorozatot hivatott újból, a nulláról elkezdeni. Új koncepció, új színészek és mai látvány. Ezt még én sem hagyhattam ki.

A történet valóban a kezdet kezdetétől indul, James Tiberius Kirk kapitány kadét fellőg a flotta legújabb U.S.S. Enterprise nevű hajójára, ami egy Vulkán bolygóról érkezett segélykérést indul megvizsgálni és segítséget nyújtani. Ám amit ott találnak minden várakozásukat felülmúlja. Nero a bosszúszomjas jövőből érkezett romulán úgy akar bosszút állni a flottán ami sok évvel később hagyja majd elpusztulni a bolygóját, hogy egy szingularitás generátorral fekete lyukat hoz létre, ami majd elnyeli a bolygót. Első választása a Vulkán, a félig vulkáni félig ember Spock szülőhazája. Ő és Kirk próbálják megállítani a pusztítást.

A sztori tökéletes alapot biztosít egy újrakezdéshez, sőt talán még felül is írja az eddigi filmek és sorozatok történetét, köszönhetően az időutazásnak. A forgatókönyv egyébként egész jól sikerült persze a Gene Roddenberry által kreált világ erre éppen tökéletes, valamit mindig ki lehet belőle hozni itt ez sikerült is. Persze mivel reboot-ról van szó a főbb karaktereket itt még csak felvezetik, később fognak ők azzá válni, akiket az eddigi filmekben és sorozatokban megismertünk. A film legjobb szereplője egyébként egyértelműen Spock, akit megpróbálnak egy kicsit ellenszenvessé tenni, de aztán fokozatosan egyre inkább megkedveljük a hegyesfülűt.

Ami miatt pedig mindenképp érdemes megnézni az új Star Trek filmet az a látvány. A látvány és a hanghatások. Mondanom sem kell, hogy az eddigi legütősebb és legjobb minőségű trükkökkel megtámogatott Trek mozi. Igazából pont emiatt lett volna érdemes moziban megnézni a filmet, mert a hatalmas űrhajók, a bolygók és az akciójelenetek igazán a nagyvásznon nézhetnek ki ütősnek, az itthoni jóval kisebb képernyő nem tudja azt visszaadni. Ha nem is korszakalkotó, de a mai, modern elvárosoknak megfeleően látványos film született. Az űrhajók felszíne engem kicsit a Star Wars 3. csillagrombolóira emlékeztetett de ez nem bűn, sőt inkább az ottani effektekhez kéne igazodni mindig. Egyébként van itt minden ami jó a szemnek. Látványos űrcsaták, szépen fotózott helyszínek, modern akciófilmekből ismerős, ügyesen vágott, kézikamerás bunyók és dinamikus lövöldözések. A látvány tehát mindent visz, és az igazi erőssége az a filmnek.

A zene sem sikerült rosszul, olyan klasszikus Trekkes.

Új Star Trek sorozathoz pedig új szereplőgárdai is szükségeltetik amit szintén elég erősre sikerült összeválogatni. Chris Pine-ból később nagyon jó Kirk kapitány fog válni az esélye megvan rá és ő is kezd mostanában egyre foglalkoztatottabbá válni már több nagy produkciónál is felmerült a neve. A főgonosz Nero-t Eric Bana alakítja tőle megszokott nívóval. Zachary Quinto volt szerintem a legjobb a filmben, mint Spock és az ő karaktere a legjobb is. Karl Urban is feltűnik vele sem lesz gond a későbbi sorozatban (a bevétel alapján a folytatás garantált). Továbbá a legénységet érősíti még Zoe Saldana aki mostanában úgy tűnik sci-fi-ben utazik főleg, hiszen James Cameron nagy projektjében az Avatar-ban is a főszereplők között találjuk. A fehérneműs jelenetért pedig hálásak lehetünk, végre látnak a trekkerek jó nőt (vicc volt, nyugi :D).

Na szóval a Star Trek reboot véleményem szerint teljes siker, az új sorozat biztosan be fog indulni és ha marad ez a színvonal akkor induljon is én nem bánom. Bár főleg a látvánnyal lehetünk majd elégedettek a többivel sincsen komoly gondom. A sci-fi világot persze nem ez a mozi fogja megváltani és belőlem sem varázsolt egy csapásra Star Trek rajongót, de mindenesetre biztató az eredmény. Nem kiemelkedő, de tökéletesen szórakoztató, nézhető és vállalható science fiction mozi. Csak így tovább.

70%

Sam Raimi aki mostanában gigának számító 300 milliós költségvetésből rendez Pókember filmeket sem tartott mindig itt ahol most van. Ő bizony horrorfilm rendezőként indult méghozzá a nevéhez fűződik a kultikus és klasszikus Evil Dead című horrorműfajon belül megkerülhetetlen alapmű is. Sokan nem tudják, de ezt a filmet Raimi durván 30 000 dolláros költségvetésből az egyetemi cimborái és a családja közreműködésével hozta össze. Ami ezután zajlott az már történelem, a filmet bemutatták egy filmfesztiválon, ahol mit ad Isten ott ült egy bizonyos Stephen King is, aki saját pénzből elintézte, hogy kiadják az Evil Dead-et videón és Raimi elindult a nagy rendezővé válás útján. Pályáját olyan filmek fémjelzik, mint az egyik legnagyobb kultfilm a Sötétség serege (főszerepben Raimi egyetemi diáktársa és egyik legjobb barátja az isteni Bruce Campbell) és fentebb már emlegetett Pókember filmek, amik közül a második sikerült igazán kiemelkedőre, vagy a remek misztikus thriller a Rossz álmok. Most pedig 2009-ben újra visszatért kedvenc zsáneréhez és a mi legnagyobb örömünkre újra horrort rendezett (némi vígjáték beütéssel).

Christine Brown egy banki tisztviselő, aki épp az igazgatóhelyettesi posztra áhítozik és rivalizál a tenyérbemászó kollégájával. Ezért aztán amikor egy szegény öregasszony kér halasztást a jelzálogára minden jó szándéka ellenére elutasítja és ezzel kilakoltatja. Ám nem tudja, hogy ezzel mekkora bajt zúdít magára, az öregasszony ugyanis boszorkány és egy ősi cigányátkot szór Christine-re. Ekkor pedig elkezdődik a három napos pokoljárás aminek a borzalmai végleg megváltoztatják és tönkreteszik a fiatal lány életét.

A történetért ezúttal is Sam és Ivan Raimi a felelős és hát horrortól ne is várjon sokat. Kicsit valóban hasonlít a Stephen King féle Sorvadj el!-hez, de megnyugtatok mindenkit ezen kívül a világon semmi közük egymáshoz, Raimi-ék nem loptak King-től csak írtak egy saját verziót átokra. Ami egyébként mérföldekkel jobb is, mint a King regényből készült adaptáció. Ami külön öröm, hogy a rendező úr itt végre ismét jó formában van és megcsillogtat valamennyit abból a kreativitásból és egyedi látásmódjából amiről azt hittük végérvényesen elveszett a Pókember 3. epizódjával. A Pokolba taszítva ugyanis jó, méghozzá nagyon is jó. Amikor az a dolga, hogy paráztasson akkor feszült, kemény pillanatokkal szolgál és az is sűrűn elő fog fordulni az alkotás nézése közben, hogy felröhögünk a kicsit Herkules/Xena-s kicsit Evil Dead-es, klasszikus Raimi féle fekete humoron (SPOILER: amikor a megszállt kecske elkezd beszélni, hát én majdnem leestem az ágyról, de a protkóját kiköpő cigányasszony sem rossz). Amellett pedig olykor már szinte trash horror szinten gusztustalan. Van itt állatgyilkosság, testnedvek szájból szájba ömlése szóval gyenge gyomrúak lehetőleg ne kajáljanak a film előtt vagy közben, mert abból könnyedén baj lehet.

Sokaknak persze emiatt a humoros hangvétel és a szándékoltak „gagyi” CGI miatt valószínűleg nem fog tetszeni a Pokolba taszítva, de ők valószínűleg nem értik vagy nem szeretik Raimi stílusát ami kár, de hát nem vagyunk egyformák. Mert azt azért ki kell mondani, hogy Raimi mindig is ehhez értett igazán, a horrorvígjátékhoz esetleg hívhatjuk horrorparódiának. Mindig is ez a műfaj és stílus állt legjobban neki. Itt pedig kihozza magából mindazt ami kell, hogy ez a mozi jó legyen. Nem titok: az egyik híres filmfesztiválon az egyik kritikus úgy jött ki a Drag Me To Hell premierjéről, hogy ő már látta az idei év legjobb filmjét, mert amit műfajában elvár egy filmtől azt Ez a film 100%-osan hozta. Ezzel a szemlélettel kell leülni tehát a Pokolba taszítva elé így garantált a jó szórakozás.

Amit egyedül hiányoltam Raimi legújabb szösszenetéből az igazából egyetlen egy dolog. Vagyis inkább személy. A Sam Raimi által készített filmek állandó kellékéről ill. mellékszereplőjéről van itt szó: Bruce Campbell-ről. Nem értem, hogy ha a rendező úr szinte összes filmjében vállalt legalább egy kis szerepet (a Pókember 3. gyakorlatilag a legjobb pár percét köszönheti neki) itt miért nem tudott. Pedig az amúgy is ütősre sikeredett családi vacsora jelenetet igazán fel tudta volna dobni. Kár ezért, pedig nagy ziccer lett volna.

A többi szereplő egyik teszi a dolgát erős közepes alakítást nyújtanak, amivel sok műfajtársát még felül is múlja a film. Alison Lohman bár nem különösebben feltűnő szépségű nő, de a banki alkalmazott szerepéra kinézetre tökéletes. Justin Long mostanában főleg a Die Hard 4 kapcsán egyre többet foglalkoztatott színésszé kezd válni, amit én személy szerint nem bánok, nem tehetségtelen a srác.

Amit az ember egy ó horrorvígjátéktól elvár az ember azt szépen szállítja a Pokolba taszítva egy-két remek poén nagyon be tud ütni, mint ahogy a Lamia nevezetű démon ténykedése is eredményezhet pár feszültebb percet bár a horrorrajongókat komoly meglepetés nem fogja érni. Szórakoztató, olykor félelmetes, időnként gusztustalan maximálisan nézhető alkotás lett Raimi úr legújabb agymenése és végre újra megmutatta azt az egyediségét amiért a rajongói és az átlagnéző is szereti őt. Soha rosszabbat!

75%

A Keresztapa 2. része, amellett, hogy minőségben talán még a világhírű, abszolút TOP listás első epizódot is felülmúlta (szerintem igen) a díjkiosztó ünnepségeken is kifejezetten jól szerepelt: a Filmakadémia szobrai közül szám szerint hatot harcolt ki magának és egyéb díjak terén is meglehetősen jól áll. Ezért furcsa, hogy a harmadik, a trilógiát és a történetet lezáró epizódra egészen 1990-ig kellett várni. De hát végül megérkezett az utolsó epizód is, ami a legvitatottabb minőségű darab a Keresztapa sorozat történetében. Azt pedig, hogy mennyire méltó lezárása a filmtörténelem legnagyobb és leghíresebb családregényének mindenki döntse el maga.

A Keresztapa 3 bár valóban a leggyengébb része a trilógiának filmként egyáltalán nem mondható rossznak vagy gyengének. Félreértést elkerülendő igenis remek film ez csak egész egyszerűen nem képes elérni a nagynevű és nagyhírű elődjei színvonalát. Ettől eltekintve maximálisan elégedettek lehetünk, méltó lezárása a sorozatnak és sok ma készült filmet is messze felülmúl. Nem tudjuk mi az oka a színvonalcsökkenésnek, talán az, hogy túl sok idő telt el a két epizód között, vagy a modern idők szele hozta ezt magával de nem is ez a lényeg.

A történet ott folytatódik ahol a második rész abbamaradt (az évszámbeli eltérést nem számítva). Michael Corleone továbbra is azon fáradozik, hogy a maffiacsaládból végre törvényes és legális vállalkozást alakíthasson ki. És még sosem volt ennyire közel a sikerhez. A Keresztapa 3 tulajdonképpen a hajdani maffiavezér megváltástörténete. Michael ugyanis itt csak közvetetten szól bele a maffia ügyeibe, bár még mindig ő a Don, de már inkább a legális üzleti világ érdekli. És az egyház. Egyházi kitüntetést is kap és a megváltásért el akar fogadni egy  megtiszteltetést ami az utolsó lépés lenne ahhoz a családot végleg tisztázza. Civilben pedig a lánya életét egyengeti. Ahhoz viszont, hogy minden egyenesbe jöjjön új Don-t kell választani aki továbbviszi a családot, remélhetőleg a helyes irányban. Ő lenne Vincent Sonny törvénytelen fia, aki törvénytelen viszonyba keveredik első unokatestvérével Mary Corleone-val.

Az igazi hibája a filmnek egyedül csak, az, hogy nem áll össze annyira, nincs jelen annyira az a kohéziós erő ami az előző két részt jellemezte. Ettől függetlenül zseniális mozi és a trilógia talán legérzelmesebb, legdrámaibb és úgy vélem legszebb epizódja. Itt már Michael a családja iránt táplált emóció kerülnek a középpontba az üzlet és a politika helyett. És a vallás.

Bár a vallásosság a Keresztapa korábbi részeiben is jelen volt, de nem ilyen erősen, mint itt, ahol tulajdonképpen Michael önmegváltásának egyik eszköze. Azt pedig már kevesen tudják, hogy I. János Pál halála mind a mai napig is hatalmas rejtély. Tényleg csak 33 napja volt pápa amikor meggyilkolták és sokan már abban az időben is a Cosa Nostra-val vagy a Szabadkőművesekkel hozták kapcsolatba a merényletet. A film ere is mutat egy variációt.

Na térjünk át a technikai részletekre. A fényképezés, az operatőri munka maradt a régi színvonalon, a színvilág szintén a korábbi részeket idézi. Ebben tehát maradt a régi. Ahogy az első rész naturális erőszak ábrázolásához is visszatértek Coppola-ék. A helikopteres leszámolás pedig jó ötlet és kifejezetten jól is néz ki.

A zenét ezúttal is Nino Rota jegyzi, a már megszokott minőséggel, ismét tökéletesen segít az igazi Keresztapa hangulat megteremtésében.

Mint ahogy a színészek játéka mellett sem lehet ezúttal sem szó nélkül elmenni. A trilógiának már eddig is védjegye volt a remek színészi teljesítmény Marlon Brando-tól az utolsó statisztáig. Itt sincsen másképp. A legjobb alakítást ezúttal is Al Pacino szállítja, aki a karatere változásait is megoldja, sokkal érzelmesebb és emberségesebb Don-t játszik, mint az eddigiekben. Szeretetét a családja és főleg a lánya iránt le lehet olvasni az arcáról és a szeméből. Akit még feltétlenül ki kell emelni az Talia Shire aki Connie-t alakítja, aki időközben a család Matriarchája és Don Corleone elsőszámú támasza lett. Ő is igazi, nagy alakítást nyújt. Akárcsak Andy Garcia, aki Santino törvénytelen fiát alakítja. Olyan, mint az apja forrófejű, vad. Erőszakos. Sofia Coppola viszont tényleg elég vérszegény és gyengécske alakítást nyújt, de csak a többiekhez képest, azt a díjat pedig nem érdemelte volna meg. Meg különben is, Arany Málna díjat adni egy Keresztapa filmnek alighanem emberiségellenes bűn.

Na és így a végére. A Keresztapa 3 bár tényleg kevésbé sikerült jól, mint a sorozat eddigi részei, egy érzelmes, drámai és szép megváltástörténet, ami méltó lezárása a filmtörténelem legnagyobb és legjobb trilógiájának.

95%

Mint azt páran tudják (vagy nem) főleg akik az oktatás területén dolgoznak ma bizony előrehozott érettségi vizsgát lehetett tenni angol nyelvből. Így hát én is úgy döntöttem, hogy bekerülök a rendszerbe és kipróbálom a remek, SZDSz-es oktatási minisztérium által "megreformált", "felújított" és "megjavított" érettségi rendszert. Ez egy elég nagy projekt volt így októberben, suli mellett ahogy volt erőm és kedvem készültem is rá rendesen. AMi egyébként teljesen felesleges volt.

Mert ez a fajta érettségi bizony rohadt könnyű. Tulajdonképpen két hetet kúrtam el október hónapból (a Keresztapa 3 kritika is ezért csúszik ennyit, de péntekig mindeképpen szeretném feltenni a bejegyzést) egy olyan vizsgára amin egyébként nulla tanulással is simán átmentem volna. De nem is ez a baj, hanem, hogy ne csodálkozzunk, hogy hol jár napjainkban Magyarországon a nyelvoktatás. Mert az egy dolog, hogy én könnyűnek éreztem az egy dolog, most tűnjek nagyképűnek, de kimondottan jó vagyok angolból bár nekem a tanáraimmal is szerencsém volt, mert én olyanokat kaptam akik tanítottak nekem is valamit. Ezzel szemben ma rájöttem, hogy máshol ez nem mindig van így. Jelenlegi lakhelyem Sin City (már hivatalosan is kiérdemelte ezt a "kitüntető" címet, ugyanis a statisztika szerint Mo. városai közül Miskolcon a legnagyobb bűnözési ráta, óh yeah, örüljünk hát ennek is) egyik jó hírű és jó nevű gimnáziumából (nem negatív reklám: a Földes Ferenc Gimnáziumról van szó) azt hallottam, hogy kifejezetten nehéznek találták a vizsgát. Könyörgöm aki a 'leather' szón felakad az mire számított. Arra már inkább nem is teszek csipkelődő megjegyzést, hogy milyen lehet ott a nyelvoktatás.

Pedig a vizsgában szerintem és haverjaim szerint is az égvilágon semmi nehézség vagy nehéz feladat nem volt. Garantálom, hogy egy nyolvadikos diák akinek van érzéke az angolhoz is le tudná tenni, ha az angolkönyv hátuljából kétszer átnézi a nyelvtant. Mert igazából csak az a része okozhat egy kis fejtörést az embernek.

Az angol nyelv érettségi ugyanis 4 különálló részből áll. Az első egy 1 órás Olvasott szövegértés. Ami ha őszinte akarok lenni (márpedig az akarok) akkor nem más, mint kimásolás a szövegből. Volt eegy feladat amiben volt egy ún. lyukas mondat (englishül Open Gap asszem) ami annyit tesz, hogy le van írva az adott mondat és kihagytak belőle nem 2, nem 3 hanem 1 db szót amit be kell illesztened. Az már csak pont az i-n, hogy a mondatban gyakorlatilag csak a kötőszavak térnek el az erdeti szövegtől. Vagy pedig ilyen A-B-C választós feladatok vannak. Valóban nem nehéz. Ebben a részben összesen 4 különféle feladattípus van, azt szokás odafent váltogani. A 4 feladatra a vizsgázónak 60 perc áll rendelkezésére. Én 20 perc alatt kész voltam, pedig még kétszer át is néztem. Utána lementem kávézni meg beszélgetni haverokkal, mert épp szünet volt.

Nyelvtan rész. Itt 3 feladat van 30 perc megoldási idővel (személyes rekord 15 perc). Itt nagyjából hasonló feladattípusokkal találkozhatunk annyi, hogy nincs a másik oldalon nincs szöveg amiből kimásolhatod a megoldást. Ez kicsit nehezebb szokott lenni, a harmadik feladatban ami szinte mindig annyit takar, hogy van egy szöveg kihagyott szavakkal, írd be saját buciból a megoldást. Ezt szokták egy kicsit szivatósra csinálni, de aki a fentebb említett módszerrel készült a vizsgára annak komoly gondot nem okozhat, egy hibája ha maximum lesz.

Ezután egy 10 perces úgynevezett "technikai szünet" következett, ami olyan felkészülés a harmadik részre ami a hallás utáni szövegértés. Na ez azt takarta, hogy bejött a technikus srác, bedugta a magnót a 230-ba és maximumra tekerte a hangerőt, mert úgy hátul is hallják.

Na igen a magnóhallgatás. Az egyetlen rész amikor kihasználtam a teljes időtartamot. Mert máshogy nem is lehet, ugyanis a CD megy magának fél óráig és közben nem lehet beletekerni és semmi egyéb gazságot művelni. Sokaknak ez szokott a legnehezebb lenni, mert egyszerűen nem értik a magnót és nem tudják a beszélő sebességét követni. Ebben még talán lehet is némi igazuk, bár én ettől a résztől sem félek, a feliratos filmek nézése közben már réges rég hozzászoktam az ilyesmihez. Ezt mondjuk én személy szerint nem tudom megállapítani de amerikai cserediákságból hazaszakadt heverom szerint nagyon gagyi és óvodás ez a rész is, mivel a beszélő echte magyar akcentussal, minden egyes 's'-t és 't'-t kihangsúlyozva beszél és mindezt lassan.

A negyedik és egyben hálistennek utolsó momentuma következik a vizsgának. A szövegalkotás. Ami hát megint nem egy megerőltető feladat. 2 szöveget kell írni, az első többnyire e-mail szokott lenni kb. 60 szóban kifejtve (a feladatban megadott szószámot egyébként 10%-kal lehet túllépni, szóval ismerve legendás bőbeszédűségemet igencsak vissza kellett fognom jómagamat). A második pedig egy riport vagy egy levél, kb. 100-120-ban leírva. Az idei feladat szerintem maximálisan érthető volt és elég jól kezelhető. Remélem csak amiatt kapok levonást, hogy a másodikban 135 szó lett a teljesítményem. Erre 60 perc áll rendelkezésre, ami nekem öltözködéssel és rendrakással együtt volt 30 perc maximum. Utána pedig, mint minden jó diák érettségi után meglátogattam a kedvenc vendéglátóipari egységemet a többiekkel. Szóbeli vizsga majd novemberben, az írásbelik redményének kihirdetése után.

Szóval emberek ne csodálkozzunk, hogy ott áll Magyarország nyelvügyileg ahol tart, az oktatáss zínvonala ugyanis sokszor egyenlő a nevetségessel és valószínűleg még az angolul kézzel-lábbal beszélő osztálytársam is le fogja tudni tenni ezt a színvonalú vizsgát egy kettesre. Sürgős változtatás kéne ez ügyben, mert nagyon nem fogunk jól járni ezzel a szintű nyelvismerettel külföldön. Vagy pedig ajánlom a magántanárt, az be szokott jönni.

A Keresztapa 3-mal remélem még a héten haladok annyit, hogy maximum péntekig fel tudjam tenni.

Örök vitatéma a filmrajongók, de még az egyszeri átlag mozi nézők között is a folytatás. Az emberek többsége azt állítja, hogy egy folytatás alapvetően csak rosszabb lehet, mert egy már befejezett története nehéz újból felmelegíteni és azt új ötletekkel megtölteni, hogy ne az eredeti produkció halvány klónjáról legyen szó. Emellett szerepet játszik az a tény is, hogy a folytatások többsége valóban csak azért készül el, hogy a producerek és a nagy hollywoodi pénzemberek szépen bezsebeljék a maguk kis lóvéját egy valóban hatalmas sikert arató második vagy esetleg harmadik (és sokadik) része után. Ezzel szemben viszont az a gazdaságilag kimutatott tény áll, hogy már évek óta a folytatásfilmek, a már emlegetett második és harmadik részek zsebelik be a legtöbb pénzt a kasszáknak. Az viszont tény és való, hogy a folytatások nagy százalékára igazak a fenti állítások. A másik vitás kérdés pedig az, hogy létezhet-e olyan eset amikor egy újabb rész képes felülmúlni az eredeti művet. Erre a témára egy párbeszédet lehet felhozni ami a Sikoly 2-ben (jé megint egy második rész, micsoda véletlen) hangzott el. Itt a srácok a Filmművészeti egyik kurzusán pontosan erről beszélnek és igen jó példákat hoznak fel olyan folytatásokra amik jobban sikerültek, mint az alapfilm. És ebben a párbeszédben elhangzik a Keresztapa 2 címe is, amivel én egyet is értek.

Ugyanis ha felül lehet múlni a felülmúlhatatlant, ha le lehet körözni a lekörözhetetlent, ha lehet tovább fokozni a fokozhatatlant akkor az a Keresztapa 2-nek sikerült. Pedig még maga Francis Ford Coppola is félt a második résztől. Úgy vélte, hogy a már bemutatásakor is legendássá vált első résznek folytatást készíteni hatalmas kockázatot jelent és egy esetleges bukás esetén elveszíthetnék a bizalmat amit eddig sikerült a stúdiónál kiharcolniuk. Mégis amikor az 1974-es Oscar-gálán átvette a legjobb rendezőnek járó díjat akkor már csak annyit mondott: „Örülök neki, hogy megpróbáltam.” Pedig aki igazán örülhet az a néző és a filmes világ, amis ki merem jelenteni sokkal szegényebb lenne, ha ez a remekmű nem készül el.

A 2. rész azon kívül, hogy tökéletesen folytatja az első részben megismert és megkedvelt szereplőinek életútját, egy remek húzással visszavisz minket egy régi korba, ahol még csak amatőr szinten működtek a bűnbandák New York-ban. Igen, a cselekmény ezúttal két szálon fut, amellett, hogy láthatjuk, hogy hogyan növekszik Michael Corleone hatalma a családon és az Egyesült Államokon belül, hogyan próbálja meg a Corleone családot legális vállalkozássá tenni és hogyan megy rá erre a családja, tanúi lehetünk annak is, hogy hogyan lett a Szicíliából Amerikába szökött Vito-ból a világ leghatalmasabb bűnszövetkezetének megalapítója és vezetője.

A film elég jelentős részét kitevő második szálban egy egész korszakot ugrunk vissza. A megjelenítés ezúttal is maximálisan korhűre sikerült, szinte érezzük magunkat a XX. Század eleji New York utcáin, az olasz negyedben ahol a régi boltok és üzletek versenyeznek az utcán áruló kofákkal és mégis lebeg a levegőben egyfajta feszültség ami abból adódik, hogy a kezdetleges utcai szinten működő bandák között állandóak a leszámolások és a vérbosszú. Ebbe a világba kerül bele a fiatal Vito, Corleone városából. Itt kezdi meg először tisztességes, életét. Egy üzletben dolgozik, otthon feleség és gyerekek várja. De rájön, hogy az élet egyre nehezebb így és ezt csak tetézi a helyi kiskirály kizsákmányoló uralma, így a bűnözés felé fordul. Amikor pedig úgy dönt, hogy megöli a honfitársait sanyargató bűnözőt egy olyan úton indul el amiről már nincs letérés: elindul a bűn és a hatalom útján. Innentől figyelhetjük meg Don Vito felemelkedését, egészen addig amíg sikerül bosszút állnia a családját kiirtó öreg szicíliai gengszteren.

A jelenkori történetszálon pedig azt követhetjük figyelemmel ahogy Michael egyre inkább alámerül a bűnözés és a politika mocskos világában, dacára annak, hogy mindent megtesz azért, hogy a családi vállalkozásból legális céget csinálhasson. Ahogy nő a hatalma és mindjobban belegabalyodik a politika talán még visszataszítóbb és bűnösebb hálójába úgy megy rá erre folyamatosan a családja. A felesége egyre jobban meggyűlöli és elfordul tőle, sőt a saját legközelebbi rokonságából árulják el.

Az első résszel szemben itt nem a maffia ügyeinek taglalásán és a véres leszámolásokon van a hangsúly, hanem az üzleten és a politikán. Még az erőszak naturális ábrázolásából is visszavesz Coopola, kevesebb a vér is, és az erőszakos jelenetek száma is csökkent. Ez persze egyáltalán nem negatívum a szememben, de tudom, hogy bizonyos nézőknél igenis probléma. Őket viszont kárpótolhatja Gordon Willis (az első részhez hasonlóan) gyönyörű, aranysárgában úszó képei és Nino Rota klasszikus zenéje, ami minden Keresztapa és filmrajongó szívét megdobogtatja. A hangulat, a kép, a zene, az alakítások együttese változtatja igazából klasszikussá, sőt önálló műalkotássá a Keresztapa második részét.

Vérből és gyilkosságból tehát kevesebbet kapunk, de a politikai szál kimondottan erősre sikerült. A folyamatosan erősödő Corleone család egyre több politikust tudhat lefizetés alatt, így beleszólást nyerve a közéletbe és egy még hatalmasabb játszmába kezdve. Az üzlet is nagyobb teret kap, több szó esik a pénzről, a jó befektetésekről, a birtokolt vállalkozásokról. Zseniális jelenet egyébként, ahogy a legnagyobb amerikai cégtulajdonosok és pénzemberek felosztják egymást között a Kubát jelző tortát, ezzel tökéletesen szemléltetve az ország akkori viszonyait, még Castro előttről. Emellett az epizódot gazdagon strukturálják még a különböző részletek közötti árnyalt kapcsolatok. Michael gazdag kapcsolataival teljesen új profilt alakít ki a Corleone családnak, végképp oda lett már az amiért az apja harcolt, nincsenek már meg azok a régi értékek amik az ő idejében jellemezték a szervezett bűnözés világát. Ebben az új világban már csak a profit, a pénz és a hatalom számítanak. A kapitalizmus elérte a maffiát is.

A Keresztapa trilógiára egyébként jellemző romantikus gengszterábrázolás itt is megvan egyébként, még úgy is, hogy a készítők megpróbáltak belőle visszavenni. Azt viszont meglehetősen realisztikusan és jól sikerült bemutatni, hogy egy teljesen átlagos, alapvetően jó lelkű emberből, mit tud kihozni a nagy hatalom. Hogyan teszik tönkre az üzleti kapcsolatok szépen, lassan a család elsőbbségét és szentségét. Hogyan férkőzik be még a legszebb érzelmek és a legszorosabb kapcsolatok közé az árulás kígyómérge. Michael pedig nem habozik a legkegyetlenebb, legveszedelmesebb fegyverekhez nyúlni, hogy hatalmát növelje és megtartsa, ezzel pedig tulajdonképpen megöli saját törekvését, hogy a maffiaszervezetből valaha is legális céget tudjon kialakítani.

Színészi alakítások. Hát ezek már az első részben is nagyon rendben voltak. Ahogyan ott, ebben az epizódban is mindenki a tehetsége és tudása legjavát adja, szívvel-lélekkel játszva és ezzel emelve ennek a csodálatos műalkotásnak már amúgy is ragyogó fényét. Ami viszont pozitívum, hogy a színészek tényleg olyanok, mintha egy család lennének. Bár beleadnak mindent, nem akarják lejátszani a másikat, senki sem akar felülkerekedni a kollégáján és ez alighanem szép így. Robert Duvall, Diane Keaton, Talia Shire mellett két nevet szeretnék külön kiemelni. Az egyik a fiatal Vincenzo Corleone-t alakító Robert De Niro. Ő korunk egyik legnagyobb színésze és a feltörekvő gengszterfőnök szerepében is hatalmasat alakít, méltóan Marlon Brando-hoz. A másik színész pedig Al Pacino volna, aki a Keresztapa 2 abszolút fénypontja. Ő maga a született Keresztapa. Egy mindenre képes, jéghideg, számító gyakorlatilag érzelmek nélküli embert kellett megformálnia. Az ilyen emberekből mindig sugárzik valami félelmetes és hátborzongató, Pacino pedig ezt az érzést csont nélkül áthozza. Ahogy teljesen nyugodtan ül a székében és jéghideg tekintettel a kamerába néz az hátborzongató. Michael Corleone képes háttérbe szorítani az érzelmeit és szinte semmi sem hozhatja ki a sorsába, ő maga egy hatalmas jéghegy, a tömör nyugalom. Amikor viszont sikerül kicibálni érzéketlen nyugalmából akkor kimondottan temperamentumosan viselkedik. Pacino pedig az ilyen jelenetekben is megállja a helyét elég csak azokra a jelenetekre gondolni amikor rájön, hogy a saját édestestvére Fredo árulja el, vagy amikor a felesége el akarja hagyni és vinni akarja a gyerekeket is magával.

Na és az összegzés. Véleményem szerint a Keresztapa 2. része még az első részt minőségét is felül tudta múlni és egyértelműen a világ legjobb filmjeinek egyáltalán nem túl népes táborába tartozik és ott a helye minden valamire való toplistán. Sokáig a világ legjobb filmjének tartottam nem alaptalanul, de az még azelőtt volt, hogy láttam volna a Halálsoron-t. Viszont így is a dobogón maradt. Szinte már élő, lélegző, az embert az utolsó pillanatokig magával ragadó, igazi maratoni filmélmény (elvégre egy 3 és egynegyed órás moziról van szó) a Keresztapa Part II. aminek fel sem tűnik a hossza annyira jó. Ha az ember életében minden 3 és egynegyed óra ennyire értékesen telne el máris máshol tartanánk.

Jövő héten ugyanekkor pedig a 3. rész következik.

100% és második a személyes TOP-listámon

Korábban már értekeztem hosszabban az egyik legnagyobb és legyik legjobb gengszterfilmről, a Sebhelyesarcúról. Azonban nem ejtettem még szót a legnagyobb és legjobb gengsztermoziról a Keresztapáról. A filmről ami elkészülte óta hatalmas hírnevet, elképesztően jó kritikai visszhangot és nagy rajongótábort szerzett magának, sőt még jól megérdemelt trónját is elfoglalta a világ legjobb filmjeként (kritikailag és szavazós filmes portálok szerint is). Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy itt és most szabályos dicshimnusz és zsolozsmázás következik, bár az tény, hogy a filmjek filmjéről csak így lehet nyilatkozni.

Az alvilág nagyhatalmú arisztokratáit bemutató filmet, mint azt már említettem fent sokan tartják a világ legjobb filmjének, de azt nem tudják, hogy ez a történelmet író remekmű rendkívüli nehézségek árán született meg (és hatalmasat vesztett volna a világ, ha ezek a komplikációk a produkció útjába állnak). A Paramount stúdió nem igazán bízott a rendezőben, ezért (ilyen filmekhez képest) csekély, szinte már minimális költségvetést minösszesen 6 millió dollárt biztosítottak az azóta szintén legendává vált Coppola számára. Marlon Brando főszerepre való felkérése szintén heves vitákat eredményezett, úgy vélték, hogy a kezelhetetlen és önfejű színészzseni ellehetetleníti majd a forgatást.

A nagy stúdiómogulok azonban hatalmasat tévedtek. A Keresztapa óriási sikert aratott és egy mítoszt teremetett, Marlon Brando alakítása pedig kophatatlan klasszikussá (és sokszor parodizálttá, de, mint azt tudjuk parodizálni csak a legnagyobbakat lehet igazán), színésziskolai alaptananyaggá nemesedett. Az amerikai olasz bűnszervezet tevékenységéről szóló film mesteri kidolgozottsága, (abban a korban nagyon durvának számító) szinte már naturalista erőszakábrázolása, epikus történetvezetése által újította meg a maffiafilm műfaját és teremtett követendő modellt más alkotók számára. A Corleone család hatalmát, életét és harcát-amelyet a rivális szervezett bűnöző csoportok, a politika és a hatóságok ellen vív- egyszerűen pazar szereposztásban vitte vászonra a rendező. A színészek ihletett, elmélyült, hiteles játéka olyan varázslatot teremtett, amely még ma is elvarázsolja a nézőt-ritkán látni ugyanis mostanában ilyen magas nívójú szereposztást a vásznon.

A kockázatos vállalkozásnak minősített Keresztapa végül három, nagy presztízsértékű Oscar-díjat is kapott (két évvel később bemutatott folytatása, amit én személy szerint még az elsőnél is jobbnak tartok, nemkülönben uralta a díjkiosztó ceremóniát, hat szobrot hozva el, de az első résznek sem kell szégyenkeznie a maga 3 díjával). A Filmakadémia tagjai Coppola moziját választották meg az év filmjévé, megítélték a legjobb adaptál forgatókönyv szobrát (a Keresztapa az azonos című Mario Puzo regényből készült), Marlon Brando pedig a legjobb főszereplő díját szerezte meg. A színészlegenda renegát természetét egyébként a díjátadó ünnapségen is bizonyította: egy ismeretlen színésznőt küldött a szobra átvételére, akit indiánnak maszkíroztak, ilyen módon tiltakozva az amerikai őslakosok hátrányos megkülönböztetése ellen.

Ha létezik olyan film amiben minden a helyén van, minden passzol és minden tökéletes, akkor alighanem az a Keresztapa. A színészek fentebb méltatott játéka mellett szintén etalon színvonalú munkát végzett az operatőr, a világosító, a hangmérnök, a zeneszerző. Látszik a filmen a hatalmas belefektetett munka, hogy szívvel és lélekkel készült  és, hogy létrejöttében az utolsó utcán elsétáló statiszta is maximálisan részt vett. Kijelenthetjük tehát, a Keresztapa a maximumok filmje.

Az operatőri munka valóban elsőrangú, minden kamerabeállítás a helyén van. A megvilágítás sárgás fénye sokszor, szinte halálfeszerűvé festi a színészek arcát. A sárga szín uralja a filmet, ami asszisztál a remek hangulathoz. Apropó hangulat. A filmnek sikerül visszaadnia az adott kort. A II. világháborút követő éveket, nagyjából az '50-es évek közepéig (a film cselekménye körülbelül 10 évet mutat be a nagy hatalmú Corleone család életéből). Tényleg elhisszük, hogy azokban az években járunk, a hatalmas épületek alatti kis üzletek, az autók, jellegzetes hajszálcsíkos öltönyök, a kalapok, a ballonkabát, a dobtára Thomson géppisztolyok mind, mind ezt a korszakot idézik, eélképesztően korhűen.

Egy dolgot viszont nem szabad elfelejtenünk a Keresztapa című filmklasszikus kapcsán. Bár a film meglehetősen pontosan mutatja be a gengszterek életét, mégis egy romantikus, idealizált képet fest róluk. Egy olyan világ tárul fel ellőttünk, ahol a bűnözés világában még ismert fogalom volt a becsület, a hűség, a családi értékek, az egyenesség és a tisztelet. Emiatt egyébként több bűnszervezet vezetője alapkövetelménnyé tette emberei számára a mozi megtekintését. Két világ és értékrend csap össze a Keresztapában. A régi dolgokhoz és a klaaszikus értékekhez végig ragaszkodó, egyre öregedő, lassan már idejétmúlt Don Corleone és fia Michael Corleone, aki nyitott az új dolgok felé és azelőtt sosem látott módszerekkel szervezi át a családi vállalkozást, abban a naív hiszemben, hogy a Corleone család idővel majd teljesen legális céggé válhat. Így merül el egyre jobban Michael a szervezett bűnözés világában és válik a háborús hősből egyre inkább az aki sosem szeretett volna lenni: a Keresztapa. Az Egyesült Államok valaha volt legnagyobb és leghatalmasabb bűnszervezetének feje.

A remek hangulathoz és a filmhez magához pedig remekül illik Nino Rota csodálatos és világhírű zenéje, ami akárhol és akárhányszor csendül fel, mindig is ezt a filmet fogja az emberek eszébe juttatni.

Marlon Brando játékát már fentebb dícsértem, de nem hagyhatom ki a többieket sem. Olyan nevek szerepelnek a stáblistán, mint a forrófejű Sonny Corleone-t alakító James Caan, a fondorlatos ügyvédet megjelenító Robert Duvall, Rocky felesége Talia Shire és az ilyenkor még kezdő Diane Keaton. Azonban akiről hosszabban kell szólni az Al Pacino. Ez az alacsony színész elképesztően jó alakítást nyújt itt is. A tárgyilagosságga, a vérfagyasztóan hideg tekintet, az éttermi jelenetben pedig olyan színészi teljesítményt ad, hogy a feszültséget szinte kézzel tapinthatóvá teszi. Bár a címszereplőt Brandp játssza, de nekem mindig is Pacino marad a Keresztapa, mert nincs já jobb szó, egyszerűen tökéletes.

Mint ahogy a film is. A folytatásról pedig jövő héten írok majd bővebben. Etalon és kész, a minden idők legjobb filmjei listán a dobogón van a helye. Az pedig külön öröm, hogy a digitális technikának köszönhetően végre megkapta a méltó kiadást, a felújított kép és hang igazán járt ennek a mesterműnek. Művészeti alkotás.

Abszolút 100%

Stephen King alighanem a világ egyik leghíresebb és legjobb írója. Műveit az irodalmárok mostanában a a modern szépirodalom kategóriájába sorolják, tehát több, mint egy egyszerű horroríró. Könyveiből, novelláiból eddig számtalan filmfeldolgozás készült, több-kevesebb sikerrel. Az adaptációk nagy része valljuk be gyengére sikerült, pedig olyan híres nevek próbálkoztak velük, mint John Carpenter, sőt a Maximális túlhajtás című filmet maga az írózseni King rendezte (nem kellett volna, suszter maradjon a kaptafánál, King sajnos egyáltalán nem olyan jó rendezőnek, mint írónak). Azonban vannak nagyon jól sikerült próbálkozások is (Kubrick féle Ragyogás, Az eminens stb...), sőt igazán kiemelkedő alkotások is születtek King műveiből. Ilyen a magyar gyökerekkel rendelkező rendező Frank Darabont két filmje is: a Halálsoron és a Remény rabjai. A direktor most pedig újból a zseniális író egyik munkájából rendezett filmet.

Egy tóparti eldugott kisvárosra éjszaka az évszázad vihara támad. A károk hatalmasak így aztán a David Drayton a fiával és a szomszédjával a városka szupermarketjába indulnak. Azonban a hegyek közül sűrű ködfelhő ereszkedik a városra. A ködben pedig az emberi elme számára elképzelhetetlen szörnyűségek lapulnak. A fél városi lakosság a szupermarketban reked. És itt kezdődnek az igazi gondok, meg kell próbálniuk együtt megoldani a gondot, miközben egyre fogyatkoznak.

A történet tehát alapvetően remek, hiszen King műről van szó (ezúttal egy novelláról), ez tehát adott. A horror elemek sem hiányozhatnak, a mozi elég véres, minden szörny támadásnál folyik a piros lé rendesen. De, mint azt majd a film nézése közben felfedezzük A köd nem erről szól. A szörnyek megvalósítása, a CGI hagy némi kívánnivalót maga után, 2007-ben azért ennél sokkal többet lehet alkotni a technika rendelkezésre áll hozzá, bár a költségvetés valószínűleg nem tette ezt lehetővé, de ez nem akkora hiba, hogy emiatt lehúzzuk az egyébként maradéktalanul élvezhető film értékelését. Azt az elején le kell azonban szögezni, nem pusztán horrorfilmről van szó, hanem nem csalódva Darabont-ban bizony annál jóval többről. A kötelező horror elemeken kívül, nagyon jól működik a thriller és a dráma rész is. A valódi hangsúly ezúttal azonban a drámán van. Itt végre nem a különféle lények, nem a halálos áldozatok száma, nem a vér vagy az olcsó ijesztgetés a lényeg, hanem a boltban rekedt emberek kálváriája. Frank Darabont mozija tökéletesen mutatja be, hogy az ember, hogy viselkedik a bezártság és a félelem hatására. Ahogy szép lassan eltűnik belőle a civilizáció és újból az őskori vagy, mondhatni állati ösztönök törnek elő. Ahogy ezt ki is mondatja az egyik szereplőjével, amint az emberek össze vannak záródva csoportokra szakadnak és azon kezdik törni a fejüket, hogyan öljék meg egymást. És tény, hogy a mondat folytatásában is van igazság: erre találta ki az ember a politikát és a vallást. A boltban is pont ugyanez zajlik le, az emberek táborokra szakadnak és ezek a táborok rövid úton ellenségei lesznek egymásnak. Ez a drámai feszültség vonul végig a filmen, a szörnyek és a fojtó köd csak statisztálnak hozzá. A hangulat és a suspense pont emiatt olyan erős, nem a természetfölötti lények követik el a szörnyűségeket, hanem a megfélemlített, összezárt emberek egymás közt, egymással. Akik az idő múlásával szinte minden emberi tulajdonságukat levedlik magukról, szinte már állat alatti lénnyé válva. Tehát a King által megírt társadalomkritikát sikerült átadaptálni a filmvászonra. A színészek alakítása pedig kellően jól hangsúlyozza ezt. Thomas Jane fejlődő tendenciát mutat színészet terén, szerintem jól játszott (kinézete pedig tökéletessé tette a szerepre, neki amolyan tipikus jópofa haver srác a szomszédból fizimiskája van, jellemzően olyan fickó benyomását kelti akit szívesen hívsz meg este sörözni, vagy áthívod a kerítésedet javítani), egyedül a mozi végén az autóban találtam gyengének a játékát. Azonban a mozi igazi sztárja és a legjobb színészi teljesítmény szállítója Marcia Gay Harden. Az idegesítő karakterek eljátszásához is kell egy bizonyos színészi képzettség, neki úgy látszik ez tökéletesen meg is van. Annyira hitelesen alakította a túlbuzgóan vallásos, önjelölt "istenhírnökeésmosténleszekanagypróféta" nőt, aki állandóan a Jelenések könyvéből idéz (furcsa, a Bibliának ez a fejezete valahogy szinte az összes katasztrófára ráhúzható), hogy az eszméletlen. Én Tom Jane helyében már az első monológja után felhasogattam volna a baltával és kiszórtam volna a bolt elé, egész egyszerűen annyira irritáló és idegesítő volt végig. Mivel valószínűleg a cél is ez volt én fejet hajtok a színésznő előtt. Alakítása még azt a tényt is elhomályosítja, hogy karaktere az egyház és a vallás ellenszenvessé tételére volt hivatalos, ahogy az mai modern amerikai filmekben dukál.

Nos tehát A köd egyike lett a jobban sikerült Stephen King adaptációknak, társadalomkritika és mondanivaló a helyén, ügyes horrorelemek, feszült thriller hangulat, és a színfalak mögötti dráma jól összerakott kis elegye. Azonban az ami miatt végül ennyire pozitív értékelést kapott tőlem az a lezárása. Ennyire pofáncsapós, morbid, Depi End véget Hollywood-i filmben ritkán lát az ember. Én személy szerint régóta vártam arra, hogy horror vagy katasztrófafilm végre meg merje ezt lépni. Végül pedig A köd című filmtől kaptam meg. Frank Darabont tehát harmadszorra is betalált King adaptációval, remélem még további hasonlóan jól sikerült alkotások követik majd ezt a sort.

80%

Nos Uwe Boll rendező úr neve lassan már Ed Wood-i "magasságokban" szárnyal, ezt pedig "remek" filmjeivel érte el amit megszámlálhatatlanul ont, főleg a számítógépes játékok rajongóit kényszeríti hangos zokogásra. Mellesleg valószínűleg Jedi-lovag is, ugyanis eddig még bármilyen celluloidhulladékra talált forgalmazót, sőt egészen nagy neveket sikerül megszereznie "alkotásaihoz" amit a Jedi elmetrükkön és tudatbefolyásoláson kívül nem sok mindennel lehet magyarázni. A király nevében tulajdonképpen már fejlődést mutat, sikerült mínuszról a számegyenes közepére felküzdenie magát. A Király nevében elvileg a Dungeon Siege nevű játék adaptációja lenne, hogy mennyire hű azt a játék nem ismerőjeként nem tisztem megítélni, tehát ez a feladat a rajongókra vár. Viszont már az elején kimondom, hogy az egész mozi egy iszonyatos nagy Gyűrűk ura lenyúlás.

A mozi egy Farmer (micsoda fantáziadús név, Istenem, komolyan ezt még én sem hiszem el) nevű farmerről szól, aki boldogan éldegél szép feleségével és fiával. Mellesleg Farmer (Aragorn) bizony királyi sarj, de mégis a földet túrja, mert csak. Egy nap aztán vad krúgok (orkok) rohanják le a környéket akiket egy gonosz varázsló Gallian (Szauron) irányít varázslat útján. A krúgok végig gyilkolják és fosztogatják a vidéket, páncéljukat és felszerelésüket pedig valószínűleg a helyi Gyűrűk ura jelmezkölcsönző lerohanásakor szermányolták. Elrabolják Farmer feleségét, a fiát pedig megölik. Ezért aztán természetesen bosszúhadjáratra indul. Bajtársaival Norick-kal (ő talán az egyetlen karakter aki nem hasonlít a Gyűrűk urából senkire vagy csak én nem figyeltem) és Fallow-val (Legolas) pedig egyenes belerohannak az Uralkodó (ő pedig az Első lovag Artúrjára hasonlít) és Gallian/Szauron hatalmi harcába. Aztán itt van még a király varázslója Merick (Gandalf) is, aki hősünk múltját fogja majd felfedni, meg egy gagyi párbajban harcol Gallian/Szauron ellen. Neki pedig van ám egy lánya is Muriella, aki igazi harcos amazon, mondhatnánk, hogy Éowyn. A kis megmentő csapat aztán belefut egy erdei manó csapatba akiket Elora (Galadriel) vezet. A történet természetesen semmi meglepetést nem tartalmaz, ezek után minden tovább megy a maga útján ahol győz a jó Farmer/Aragorn pedig elfoglalja a jól megérdemelt trónját.

Már a történet fentebbi rövid ismertetőjéből látszik, hogy mennyire pofátlanul nyúlja Boll a Gyűrűk urát. Pedig ez még csak a hibák egy kis része. Most nézzük szépen sorban a többit ("Hosszú lesz és nem fogod élvezni" :D). Bizony a film kimondottan hosszú, elképesztően vontatott és unalmas. Mellesleg még rossz is de erről majd később. A történet iszonyatos lassan folydogál, erősen kitaposott (értsd:kegyetlenül sablonos) medrében. Az unalom már fél óra után kiül minden ember arcára, és elalvás ellen egyedül a tényleg szép tájak váltakozása tesz. Meg Leelee Sobieski combjai de ez már más kérdés:D. A forgatókönyv is el lett ám szúrva rendesen. Ilyen bugyuta, gyermeteg, agyatlanul megírt párbeszédeket és szövegeket a '40-es évek kisköltségvetésű filmjei óta nem hallott a nagyérdemű. Tényleg elképesztően szánalmas a szövegkönyv (is). Nem hiszem, hogy akár egy közékori fantáziavilágban így beszélne egyáltalán valaki. A csatajelenetek ha nem is olyan elborzasztóak és igénytelenek is, mint a Bloodrayne-ben (másik Boll klasszikus ugyebár), de gagyik. Az meg, hogy Farmer/Aragorn harc közben állandóan gyomronrúgja az ellenséget már ötödszörre is unalmas, nem, hogy egy több, mint két órás filmben végig, minden csatajelenetben.. Az pedig, hogy Farmer/Aragorn kopasz Bruce Lee-ként parasztgúnyában küldi a keleti harcművészeteket a sötét középkorban pedig csak simán röhejes. A színészek minimálisan sem illenek a szerepükbe, tényleg csak a nevük miatt vannak itt, a többi meg úgy látszik a készítőket nem is érdekelte. Egyedül Liotta-t emelném ki aki egyenesen pocsék alakítást nyújt. Mint egy hiperaktív, belőtt ripacs rohangál a filmben a röhejes varázsló köpenyében, élete legsza... legszánalmasabb alakítását nyújtja, mint Gallian/Szauron. Kristianna Loken úgy látszik a Terminátor 3 óta Boll egyéni múzsájává csúszott le, és állandó üdvöskéjévé, mint minden filmjében itt is szerepel sajnos. Az effektek épphogy kint vannak a gagyiból, de a gázból még nem igazán sikerült kiemelkedniük. Trehány munka. Egyedül pár csatajelenet sikerült jobban, biztos akkor készültek amikor Boll kávézni vagy cigizni volt és legalább sutyiban valami nívót is akartak tenni az anyagba. A pofátlan Gyűrűk ura lopás a látványvilágban is jelentkezik, a krúgok páncélja egyértelművé teszi a lenyúlást. A karakterek szintén ezt az érzést erősítik. A zene viszont nem a már említett klasszikust lopja, sajnos, mert ha ez történik, lehet, hogy nem lett volna ilyen pocsék.

Egy szó, mint száz ez a film is gyenge lett, de a többi Boll klasszikushoz (létezik egyáltalán ez a fogalom??) képest igazából nézhető, csak ki kell bírni anélkül, hogy elnyomna az álom. Tele van hibákkal és unalmas és gáz, de még mindig a német rendező legjobban sikerült munkája. Az igazi gáz az az, hogy ez egy rendező legjobb munkája lehet. Nézhető, nézhető (max. egyszer), de ez még mindig kevés egy jó filmhez. Ez sajnos inkább gyenge Na kedves direktor úr, kettessel átment, aztán tűnjön a szemem elől!

20%

Na a mai bejegyzéssel elérkeztünk a régi, klasszikus Batman széria utolsó darabjához. Ahhoz az epizódhoz, ami 7 évre taccsra tette a szériát, és Christopher Nolan kellett ahhoz, hogy egy teljesen új sorozat indításával megmentse a Denevérember maradék becsületét. Tehát a legutáltabb Batman epizód és alighanem a legtöbb toplista legalján helyet foglaló képregényadaptáció értékelése következik most. A Mindörökké Batman bár ezer sebből vérzett és ott kezdtek el körvonalazódni az új irányzat problémái, még szórakoztató filmnek volt mondható és felfedezhető volt a sötét hangulat és akadtak benne jó ötletek is. Mindenesetre a széria anyagilag legsikeresebb darabja volt. A folytatás így tehát ugyanazon az irányelv készülhetett el, Burton viszont teljesen otthagyta a projektet és ez alighanem végleg betett a filmnek. A kellemesen sötét fantáziájú rendező távozása után tehát semmiféle akadály nem állt a Warner studió előtt, hogy folytassa az előző epizódban elkezdett folyamatot: gyerekkompatilibissé tenni a szárnyas igazságosztó és újdonsült haverja Robin kalandjait. A Batman széria gyerekbaráttá változtatása túlságosan is jól sikerült és a sorozat elérte a mélypontját. Ugyanis gyakorlatilag egy mesefilmet kaptunk.

Gotham City újabb veszéllyel néz szembe, az akciófigurának öltözött Mr. Fagy személyében, aki gyémántokat lop, hogy a súlyos kórban szenvedő feleségét megmentse. Egy másik rosszfiú is érkezik a városba, aki egyáltalán nem fiú, hanem rosszlány, a buja és szexi Méregcsók. Batman-nek és Robin-nak a fiatal Batgirl-lel kiegészülve kell felvenniük a harcot a rosszakkal és megmenteniük a világot a jégkorszaktól.

A történetet igazából annyival is össze lehetett volna foglalni, hogy egymás után felsoroljuk a szereplőket és, hogy mikor lépnek vászonra, mert nagyjából tényleg ennyire korlátozódik az egész cselekmény. Azt a császkálást amit leművelnek a filmben pedig inkább szóval sem méltatom. Sokszor egész egyszerűen nem történik semmi a világon, csak egyik díszletből a másikba sétálnak a szereplők és közben pedig válogatott böszmeségeket mondanak. A Batman és Robin az egyszer volt Budán kutyavásár tipikus esete, ami működött az előző részben az itt elromlik. A város látképében ugyan már kevesebb neon-t láthatunk, világít helyette viszont minden más, a falfirkák, a bandatagok arcfestései, továbbra is beazonosíthatatlan forrásból érkező fénypászmák és diszkófények keringenek az egész városban, az utcán, az aszfalton. Mintha hőseink kicsiny kompániája tényleg a kaszinók fővárosába Las Vegas-ba ett volna egy apróbb kirándulást. A szobrok és az autópálya ezúttal kevesebbet szerepelnek, ez pedig baj, mert tulajdonképpen a város látképének pozitívumait ezek adnák, ezek emlékeztetnek egyedül minket egy hajdan volt Gotham-re. A sötét hangulat végleg odalett, nem hazugság, tényleg egy gyermeteg mesefilm az amit látunk nem több, teljességgel a '60-as évek kritikán aluli TV sorozatára emlékeztet. Az akciókat is elbaltázták, nem is tudom, hogy egy (papíron) akciófilmbe, hogy lehet ilyen dinamikátlan, lassú, béna bunyókat rakni és akkor az autós jelenetekről még nem is beszéltem. Apropó autó. Ez a Batmobil is ronda, bár nem annyira, mint az elődje, de akkor is az, mint minden járgány a moziban. Amiből sok is van, de mind felesleges, mellesleg már szerepeltetésük is marhaság. Van ugyanis külön jégre tervezett csodajárgány, mintha Batman és csapata már előre készültek volna a jegesedésre. A remekül megírt párbeszédek tetszetősek, tökéletesen lekötnek mindenkit 10 éves kor alatt, afölött sajnos már csak röhögést váltanak ki az emberből. Teljesen gyermeteg, ostoba, sokszor egész egyszerűen nevetséges szövegek hangzanak el. Az operatőri munka ezúttal is tetszett, ő legalább nem felejtette el, hogy mit kell jól csinálni egy filmben. Elliot Goldentahl viszont (ellentétben Elfman bácsival, aki csak a main theme-t tartotta meg) tulajdonképpen az előző rész témáit hasznosította újra, alig csendülnek fel új témák, a főtéma szerencsére maradt a régi. Valószínűleg ő is rájött, hogy egy ilyen mozihoz alighanem felesleges megerőltetnie magát, mert a végeredmény szempontjából úgy is teljesen mindegy, hogy milyen a zene. Ez az egész gyerekmese hangulat, a csilli-villi diszkófényes Las VeGotham-tel minimálisan sem illik Batman világához, ahogy a jelmezek sem. Giccsesek, a gumimellbimbó pedig röhejes (azt pedig az én és minden férfitársam nevében kikérem magamnak, hogy Batgirl ruháján nem olyan feltűnő és ágaskodó ez a kis kellék). A kitömött szuszpenzol pedig olyanná teszi az összhatást, mintha a Batman pornó változatát lesnénk éppen. Azt pedig, hogy egyik pillanatról a másikra, hogy tudnak másik ruhában feszíteni hőseink még az isten sem tudja. Tényleg, két jelenet között komplett jelmezváltás történik, méghozzá a filmtörténelem talán legcsicsásabb gumiszerkóit sikerült ráadni a jobb sorsra érdemes szereplőkre. A legnagyobb gond azonban mégsem a fent felsorolt momentumokban lakozik. Hanem abban, hogy a Batman és Robin akár az első trash képregényfilm is lehetett volna, ha nem baltázzák el. Az alkotók viszont sajnos a legvéresebben komolyan gondolták "remekművüket" és szerény véleményem szerint ez tette be végleg a kaput. Ha totálisan elvicceskedik a mozit akár még jó is lehetett volna. Így is lehet röhögni a filmen az tény ráadásul elég sokat, de a gáz az, hogy pont azokon nevetünk amiknek akárcsak minimálisan is normálisabban kellett volna sikerülniük, és ez a nevetés is inkább kínos.

Lássuk a szereplőket. George Clooney. Kritikán aluli. Azon kívül, hogy a Batman maszk alatt csúnyán néz, Bruce Wayne-ként pedig vigyorog a világon semmit sem csinál, ennyi erővel egy nevenincs kaszkadőrpalánta az utcáról is beállhatott volna. A leggázabb jelenete pedig: Alfred nem beteg, haldoklik. McGregor szindrómája van. És bevág egy vigyort. Kész. Chris O' Donnel. Ő ki? Minek van itt? Ja, hogy ő is kellék ebben a csicsás, cyberpunk-neogót babaházban. Ok. Merthogy színész nem az biztos. Silverstone is megérdemelte azt a Málnát. Schwarzi-ról viszont rosszat nem tudok mondani, tulajdonképpen ő az egyetlen aki nem játszik rosszul, márpedig ha Schwarzenegger játéka mondható legjobbnak egy filmben az már rég gáz. Mint ahogy az is, hogy tulajdonképp úgy néz ki, mintha most mászott volna elő a Hasbro legújabb Action Man kollekciójából. Thurman kisasszony is inkább a kinézetével fogja meg az embert, mintsem játékával. Az van amit Clooney mond: jók a virgácsai. Átok-ot inkább hagyjuk, ő is csak kellék.

Végül pedig az összegzés. A Batman és Robin tényleg a legrosszabb epizód a sorozat eddigi történetében, de messze nem olyan rossz, mint azt sokan állítják. Igazából csak gagyi és mesefilm. De valahogy olyan bűbájosan gagyi. Évente a haverokkal és egy rekesz sörrel simán végig lehet nézni, az unalmas császkálós részek alatt pedig jókat lehet beszélgetni, a többi jelentnél pedig a röhögés garantált. Bizony röhögni azt lehet rajta. Én pl. nem is utálom a Batman és Robin-t, csak nevetek. Utálni ugyanis (főleg a Sötét lovag óta) igazi divat lett, pedig messze nem olyan vérlázítóan rossz, mint azt sokan beállítják. Van sokkal rosszabb film, sokkal rosszabb képregényadaptáció (pl: Macskanő). A klasszikus jelzőt ezúttal is használom csak más értelemben értendő: klasszikusan rossz, és nevetséges.

30%

A Batman visszatér nem aratott osztatlan sikert, voltak akik leborultak előtte és voltak akik a pokolba kívánták (szerintem még az első résznél is jobb). Ami tény a film nem volt anyagilag sem túl elismert (ám bukásnak sem mondható, viszont az első rész sikerét már nem tudta megismételni), a stúdió sem ilyen filmet képzelt el (a Visszatér kifejezetten sötét, gonosz, kifacsart és morbid), voltak gyerekek akik sírva jöttek ki a moziból és hát a Happy Meal menükhöz sem volt könnyű eladni a lakkszerkós korbácsos, pszichoszépség Macskanőt vagy a groteszk és visszataszító Pingvin-t. A viták Burton-nel már a forgatás közben kipattantak, nem örültek a többletköltségeknek sem ezért a Warner úgy döntött ideje új irányba terelni a sorozatot. A sötét zsenit menesztették a direktor székéből és olyan rendezőt kerestek aki majd végrehajtja minden utasításukat és a "helyes" irányban folytatja majd. Így jött a képbe Joel Schumacher, aki tökéletesen megalkuvónak bizonyult, Tim Burton már csak, mint producer vett részt a munkálatokban és szerintem ez mentette meg a Mindörökké Batman-t. Mert a bérdirektornak szerződtetett Schumacher aztán tényleg mindenben teljesítette a Warner akaratát.

Gotham városát újabb gonosz tartja rettegésben, a savtól eltorzult arcú, hasadt személyiségű Kétarc. Felbukkan még mellette a sértett feltalálóból szupergonosszá váló Edward Nygma (Rébusz) is. Ketten törnek a város és Batman ellen. Batman kéretlen társra akad Dick Grayson személyében akinek a szüleit Kétarc gyilkolta meg és a fiú bosszút akar állni a családjáért. A jók táborát erősíti még az elbűvölő Dr. Chase Meridian a pszichiáter is. Ők szállnak szembe a két elvetemült bűnözővel. Batman-nek pedig a végén választania kell a két személyiség között: Batman vagy Bruce Wayne.

Ilyenkor indult el majdnem végzetes mélyrepülésében a Denevérember széria. Az új rendező a stílus megváltoztatását is hozta magával, aminek súlyos következményei lettek. Batman filmes kalandjai már nem követték többé a képregény hangulatát, sokkal inkább hasonlított a '60-as évekbeli botrányosan rossz TV sorozatra. A sötét hangulat már csak nyomokban található meg (Burton érdeme, a stáb tagjaként ő is adhatott utasításokat Schumacher-nek), a város látványterve is megváltozott (hátrányára). Schumacher és látványtervezői lerombolták a Tim Burton által létrehozott Gotham City-t és Las VeGotham-et emelték a helyére. Félreértés ne essék vannak a város látványtervének tetszetős részei is, mint a felhőkarcoló nagyságú szobrok vagy pl a házak között kanyargó, gótikus támpilléreken álló autópálya. A többi viszont szörnyű, világító neonok, diszkófények, falfirkák, reklámok, ez a már majdhogynem cyberpunk környezet minimálisan sem illik Batman világához. Ez a fajta vizuális "orgia" már fél perc után is abszolút szemfájdító, mellesleg a világító tereptárgyak kifejezetten idegesítőek. A látvány többi elemére is ez jellemző. Itt aztán még a farkam is világít, a gitárok, a dobtárak a géppisztolyban, táncoló fények láthatóak (teljesen fényforrás nélkül) az aszfalton is. Még a Batmobil is neondíszítést kapott. Apropó Batmobil. Ronda. Nem kicsit, nagyon. A lifegő szárnyak, a neon, az ocsmány orr, egyszerűen borzasztó. Nem tudom ki tervezte, de a kezét abban a pillanatban kellett volna eltörni amikor ezt a papírra vetette. A jelmezek is cikisek, a sokszor kifigurázott gumimellbimbóval és a giccses, feltűnősködő díszítésekkel. Na ennyit a negatív dolgokról és lássuk ami tetszett. A zene például. Elliot Goldentahl ezúttal sem hibázott, és a főtémája különösképpen képes megdobogtatni az ember szívét. Az akciók is jól sikerültek, elsősorban az operatőri munkának köszönhetően, de itt arra legalább odafigyeltek, hogy a bunyók legalább a helyükön legyenek. A trükkök színvonalán időnként látszik, hogy mégis egy 1995-ös filmről beszélünk, de ennél nagyobb bajunk sose legyen. Pár kifejezetten jó jelenet is került bele (a kivágottak között is akad egy pár). Ezek főleg Batman kettősségéről szólnak, és ide tartoznak a flashback-ek is. Kerültek bele nagyon rosszak is (Robin összes:D). Igen, eddig sikerült megakadályozni, hogy Robin bekerüljön a filmekbe, de Schumacher ebben is engedett a főnököknek. A humorral igazán nagy gond nincs párszor tudunk derülni a mozin, viszont a korábbi részek fekete humorát sajnos egyre inkább az infantilizmus kezdi felváltani, de ez a Batman és Robin című folytatásban fog igazán betetőződni. A fentebb sorolt hibáktól eltekintve egyébként ez még egy szórakoztató, élvezhető, de legalábbis nézhető filmet kapunk, de sajnos már előrevetíti Schumacher és a Warner Brothers következő ámokfutását.

Burton távozásával Michael Keaton is távozni kényszerült (gyakorlatilag kirúgták) így őt a Denevérkosztümben Val Kilmer váltotta fel. Batman-ként némileg meggyőzőbb- ez főleg a bunyókra és a kiállására értendő- mint elődje, Bruce Wayne-ként már sajnos kevésbé és az alakítása is gyengébb. Szegény Tommy Lee Jones aki egyébként egy nagyon jó színész itt csak ripacskodik, Kétarc figurájából egy ördögi kinézetű bohócot csinált, aki elég egyértelműen a Jack Nicholson által megformált Joker-re hajaz. Chris O' Donnel itt még valamit meg is próbál alakítani (nézzük el, hogy nem megy neki), de karaktere abszolút felesleges, szerencsétlenségünkre az egész Robin karakter és Batman apakomplexusa csak a film gyermetegségét növeli. Nicola Kidman szexi kiegészítő a gumiruhás hős mellett, a lepedős jelenet emlékezetes főleg, egyébként tényleg csak dekoráció a Batman kosztüm és a csilli-villi Las Vegas mellett.. És itt van a mozi abszolút sztárja, akit rossz szó nem érhet: Jim Carrey. Egyértelműen ő viszi el a hátán a Batman Forever-t. Minden mozdulata, minden túljátszása (mert félreértés ne essék, iszonyatosan túljátssza Rébusz-t) tökéletes, a film szórakoztató jellegét nagyban növeli, sőt a gumiarcú színész igazából a fő humorforrás. Gesztikulációi, ugrándozásai, apró mozdulatai, mimikája, a legkisebb rezdülése is bombaként robban a vászon, arcáról süt az őrület és a komplett idiotizmus.

A Mindörökké Batman nem éri el az elődjei szintjét, de elsősorban a zseniális Jim Carrey-nek köszönhetően szórakoztató és igazából ez az egyetlen előnye, de ez elég egy szimpla képregénymozihoz. Ha nem készítené elő a terepet a nevetséges Batman és Robin-nak, lényegesen jobb lehetne. A szórakoztató, agyatlan marhaság kategóriába azonban így is tökéletesen belefér.

60%

Tim Burton 1989-es Batman adaptációja elkészültekor messze a legjobbnak számított, az egyetlen képregényfilm volt ami ténylegesen képes volt visszaadni az alapanyag hangulatát, ma pedig már igazi stílusteremtő klasszikusnak számít bárki bármit is mond róla. Természetes volt tehát, hogy a Warner nem fog kiaknázatlanul hagyni egy ilyen lehetőséget, belekezdtek hát a folytatás elkészítésébe. A rendezéssel ezúttal is a sötét fantáziájú zsenit Tim Burton-t kérték fel, aki csak azzal a feltétellel vállalta, hogy teljesen szabad kezet kap. A studió a remek kritikák és nagy anyagi bevétel hatására igent mondott. Így készült el a sok vitát kiváltott, de még a fanyalgók által is méltó folytatásként számon tartott Batman visszatér.

Gotham újabb fenyegetéssel néz szembe, a csatornákban egy torz Pingvinember él, aki bohócnak öltözött gengsztereivel terrorizálja a várost. Max Shreck a gátlástalan iparmágnás pedig semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy a város áramkészletét megcsapoló "erőművét" megépítse. A védett fájlok között szaglászó titkárnőjét is meggyilkolja. A nő azonban nem hal meg és éjszakánként Macskanő-nek öltözve indul bosszúhadjáratra.

A Batman visszatér még a hardcore Batman rajongókat is megosztja, egyesek a Batman és Robin után a legrosszabb Batman mozinak tartják, mások pedig még a legendás első rész fölé emelik. Tulajdonképpen mindkét csoport véleményét meg lehet egy bizonyos szinten érteni, mert mindenkinek igaza van, részben. Személy szerint én akárhányszor megnézem, mindig egyre jobb filmnek tartom, tegnap ismét megnéztem és akkor is lenyűgözött. A mozi leginkább az előző film sikeres elemeinek átportálásával és fokozásával operál. A város ha lehet még sötétebb, még ijesztőbb, a sikátorok és az utcák még szűkebbek, szorosabbak. Egyszóval Gotham még sötétebbé és fenyegetőbbé vált, olyanra pedig nem is emlékszem, hogy akár egy pillanatig sütött volna a nap, vagy egyáltalán láthattuk volna a nappali eget, a hó pedig csak rátesz erre egy lapáttal, Burton köztudottan szereti a havat felhasználni a filmjeiben és mindig eredményesen. Itt is főként ráerősítésként szolgál a város félelmetes látványára. A Pingvin búvóhelyéül szolgáló állatkert pedig tökéletesen megállná a helyét egy jobb horrorfilm helyszíneként is, egyszerűen hátborzongató az a rommá vált a hely. Burton is többet adott hozzá sötét zsenialitásából. Zseniális jelenetek  egész sora pereg a szemünk előtt elég csak arra gondolni, hogy a Shreck által szervezett jelmezbálon csak a két éjjeli álarcos Bruce és Selina nem visel maszkot, vagy amikor a Macskanő megőrül és átrendezi az apartmanját, és a szobájában látható HELLO THERE (Üdv odaát) feliratból két betűt kiütve a HELL HERE (Itt a Pokol) mondatot teszi láthatóvá, de nagyon jó még Batman és a Macskanő utolsó beszélgetése is. Sokan azt hozzák fel a film legnagyobb hibájának, hogy a karaktereknek nincsenek motivációi és, hogy gyenge lábakon állnak. Ezt egyrészről igaznak is tartom, meg nem is. Megértem azt, hogy ez sokaknak így tűnik, bár szerintem ez a lépés szándékos volt a rendező részéről. A Batman visszatér karakterei emberfelettiek, meg nem érthető groteszk lények vagy épp sötét igazságosztók, ezért nem is igazán illenek be az emberek világába. Burton szürreális rémálmában viszont tökéletes helyük van, de az emberek még ott sem értik őket, mások ők, mint szimpla utcai emberek. Ezért tulajdonképpen unatkoznak és ezért látszólag minden komolyabb motiváció nélkül, a görög mitológia istenei módjára játszadoznak egymással, nem figyelnek a károkra, vagy a megmentett életekre. Most lehet engem elvakult Burton rajongónak nevezni (a valósághoz egyébként közel is áll), de én ezt is nagyszerű ötletnek tartom. Akárcsak Bruce és Selina szerelmi kapcsolata. A kandallós jelenet nagyon jó, ahogy a kezük oda téved ahol előző éjszaka megsebezték egymást, vagy ahogy a bálon a fagyöngy alatt rájönnek egymás titkos személyiségére. Egyedüli hibának talán az akciókat tudnám felhozni. Az amúgy is kevés akciójelenetet (ez önmagában nem baj) Burton teljesen elhanyagolja, mintha azok csak kényszerből lennének a moziban, feláldozza őket azért, hogy a karakterek nyugodtan játszadozhassanak egymással. Ezek a jelenetek súlytalanok, dinamikátlanok, az egész arra a sémára épül, hogy a bohócok javában gonoszkodnak, aztán jön Batman, kioszt két három pofont, csúnyán néz és vége. A zene ezúttal is zseniális, Danny Elfman ezúttal is kitesz magáért, a Macskanő "születése" jelenet- amikor lakása szétrombolásával tulajdonképpen szakít addigi életével- alatt pedig igazán őrült, rapszodikus, gótikusan sötét muzsika szól. Az első filmből csak a főtémát emelte át, és ki kell jelenteni, hogy zenei téren a Batman visszatér mindenképpen megelőzi az elődjét (hangulatban is egyébként). A hangulat olyan sötét, hogy ha nem bohócokat gyepázna benne a Bőregér akkor szinte már horrorról beszélhetnénk. Mindig azt szoktam mondani, hogy az első rész volt a Batman film, a Batman visszatér pedig a Burton film. Valóban, sokkal több jegyet visel magán a rendező stílusából, mint elődje.

A különc milliomos szerepében ezúttal is Michael Keaton-t láthatjuk, ezúttal is teljesen elvarázsolt, és vannak remek és humoros mondatai (Összekevertem magam valakivel), Batman-ként ezúttal viszont gyengébb, de ez nem az ő hibája, karaktere ezúttal (is) háttérbe van szorítva a rosszfiúk mellett. Akikből ezúttal három is van, kezdjük rögtön Danny de Vito-val a Pingvin megformálójával. Láttuk őt már ennél jobban is játszani, de alakítása így is jobb, mint akárki másé lehetett volna. Karakterével pedig Burton (szokása szerint) ismét bírálja a világot. A Pingvin ugyanis nem eredendően gonosz, csak a világ és az emberek tették azzá, azzal, hogy torz teste miatt nem fogadták be. Halála, ahogy a hat pingvin elkíséri utolsó útjára tulajdonképpeni királyukat pedig az összes eddigi Batman film legszomorúbb jelenete, itt kell elgondolkodni azon, hogy mennyire zseniális rendező az a Tim Burton aki egy gonosz szereplő halálát meggyászoltatja a nézőkkel. Aztán itt van Max Shreck aki a film valódi főgonosza, manipulátora, ő teremti meg a Macskanőt, és ő játssza ki a Pingvint is, egyenesen a végzete felé sodorva őt. Christopher Walken alakítása remek, de az egyik legjobb színésztől nem is várunk mást. Végül, de nem utolsó sorban pedig itt van a film fénypontja a Macskanő. Az igazi univerzális szuperhős, aki valódi macska módjára törleszkedik és egyik oldalról a másikra áll, közben pedig a feminizmus úttörőjévé akar válni. Meg még egy jót is szórakozik a többi emberfeletti lénnyel. Michelle Pfeiffer azonkívül, hogy gyönyörűen mutat a fekete lakkcuccban, még nagyon jól is játszik, ő az igazi Macskanő a megőrülési jelenete a film egyik csúcspontja.

A Batman visszatér véleményem szerint egy zseniális alkotás, minden megnézés után egyre jobbnak találom, de azokat is meg tudom érteni akiknek nem veszi be a gyomra, hiszen sokkal inkább Burton film, mint Batman film. Vannak tagadhatatlanul zseniális pillanatai és az elhanyagolt akciókét is kárpótol a Burton-i sötét hangulat, a karakterek egymással játszadozása, a sok esetben morbid, fekete humor és a téli Gotham látványa. Én személy szerint imádom.

92%

U.I.: jelenleg egy Macskanő film létezését ismerem el és az a Batman visszatér

Mivel nemrégiben értekeztem elég hosszan a Sötét lovag-ról (a TDK rövidítést utálom és nem is használom sosem, mindig a CD márka jut eszembe róla) úgy gondoltam itt van az ideje, hogy az előző, "klasszikus" (igazából csak az első két filmre értendő, de a többire is lehet mondani csak más értelemben) szérián is végigszaladjak.

Batman karakterét Bob Kane kreálta 1939-ben. Az első képregényfüzetekben, csak, mint álruhás nyomozó tűnt fel (a DC Comics=Detective Comics), csak később vált azzá a kultikus képregényfigurává akit ma ismerünk. A sorozat természetesen mindig követte az aktuális divatirányzatokat, ha az volt a kívánság akkor a fiatalabb korosztályt célozta meg (Robin, Batgirl és a többi segítő behozása), vagy a '80-as években tomboló dark hullámot lovagolta meg (Arkham Asylum). Természetesen, mint a legtöbb sikeres képregényfigura esetében Batman-t is megpróbálták filmvászonra adaptálni, a '40-es évek közepétől készültek filmek a Denevérről, de ezekről a mozikról magára valamit is adó filmfogyasztó inkább mélyen hallgat. A '60-as években pedig egy kifejezetten röhejes TV-sorozatban lehetett látni a köpenyes igazságosztót. Itt volt tehát az ideje, hogy méltóképpen ültessék át filmvászonra az akkorra már világszerte hatalmas népszerűségnek örvendő figurát. A Warner el is kezdte az előkészületeket, a rendezést egy ígéretes fiatal direktorra bízták, aki szinte szabad kezet kapott a film levezényeléséhez. Nos a többi már történelem.

A helyszín Gotham City, a bűnözés és a korrupció városa. A lefizetett hatóság nem tud gátat szabni az egyre növekvő bűnözési hullámnak. A kisstílű bűnözők pedig egy misztikus Denevérről beszélnek, aki rájuk vadászik, az egyiküket állítólag még a tetőről is ledobta. A város a 200 éves fennállását készül megünnepelni, azonban a város legnagyobb bűnszövetkezetének tevékenysége árnyékot vet az ünneplésre. A maffiafőnök pedig épp a korábbi jobb kezének elintézését tervezi, azonban a tervet felborítja egy csapatnyi rendőr és a Denevérember, létrehozva egy sohasem látott fenyegetést a városnak: a Joker-t.

A Warner számításai teljes mértékben bejöttek, a film nagy siker lett, példaként szolgált a további képregény adaptációk számára és mára klasszikussá vált. Tim Burton pedig ennek köszönheti, hogy A-kategóriás rendezőként tartják számon. A mára az egyik legjobb rendezővé avanzsált direktor meglehetősen egyedi látásmóddal rendelkezik, ennek pedig iskolapéldája ez a film itt. Nagyon sokáig úgy tartották számon a mozit, mint az egyetlen képregényfilm ami képes volt átvenni az alapanyag hangulatát. Az alapképlet tulajdonképpen rémesen egyszerű: vedd Batman figuráját, add mellé a legnagyobb ellenségét Joker-t, ereszd őket egymásnak és add hozzá Burton sötét zsenialitását. A rendező ugyanis nagyon kitett magáért ezen a téren (is). A hangulat elképesztő, sötét, gótikus, nyomasztó mégis van benne egy csipetnyi meseszerűség ami Burton munkáinak kötelező tartozéka. Ez a hangulat pedig nagyban köszönhető a városnak. A művész úr nem csak egyszerűen egy várost tervezett a figura köré, hanem megteremtette GOTHAM-et. Sötét utcák, szűk sikátorok, hatalmas épületek amelyek tervezésében a gótikus stílus keveredik a '30-as évek art deco-jával. Ehhez hozzájön még a remek jelmeztervezés: a rosszfiúk mintha csak a Keresztapából és a későbbi gengsztermozikból léptek volna elő, hajszálcsíkos öltöny, puhakalap, ballonkabát ami alól bármikor előránthatják a dobtáras Tommy-t. Ez aztán tökéletesen megadja az alapot a remek hangulathoz. Batman kosztümje is igazán menőn néz ki, a praktikussági hiányosságok (hát mozogni azt nem nagyon lehetett benne) és a kicsit túlhangsúlyozott sárga ellenére. A zenére is nagyon adja az ívet, ezúttal is Burton kedvenc "házi" zeneszerzője szolgáltatja a muzsikát. Főtémája azóta is legendás és sok Batman rajongó kedvence. Akcióból ugyan jóval kevesebb van, mint a modern Batman mozikban- de nálam ez egyáltalán nem baj, sőt- viszont az a kevés ami van az jól koreografált, mai szemmel is megállja a helyét. Burton pedig még mondanivalót is csempészett a filmbe (ez egyébként szokása lesz a későbbiekben is), alaptézise szerint Batman is pont ugyanolyan őrült, mint ellenfelei csak a céljai mások és a másik oldalon áll. Mert azért valljuk be, egy denevérnek öltözött fickó aki éjjelente bűnözőket gyepál a sikátorokban tényleg nem teljesen normális. A világnak viszont egy ilyen hősre van szüksége, mert nem egészen normális ez a világ sem (és hát Burton kifacsart, szürreális világa aztán tényleg minden csak nem normális).

A színészek is egytől egyig teszik amit a rendező megkíván tőlük. Michael Keaton talán elsőre furcsa választásnak tűnhet Batman szerepére, de Burton mindig tudja mit csinál, ezúttal is így volt. A kicsit elvarázsolt, furcsa milliárdos szerepét tökéletesen alakítja és a gumiszerkóban is megállja a helyét, és igaz amit Szamuráj szokott mondani róla, hogy némileg átlagosabb kinézete miatt végig szimpatikus és hiteles figura. A film fő sztárja azonban mégsem ő. Van egy színész akinek a neve még a stáblistán is megelőzi a Sötét lovag megformálóját. Ez a színész pedig nem más, mint a jelenleg élő legjobb színész Jack Nicholson. Legendás minden mozdulata, az összes szájcuppogtatás, nevetése pedig egyszerűen hátborzongató. "Táncoltál már valaha az Ördöggel sápadt holdfénynél?" Zseniális. Őszinte öröme a gyilkolásnál szintén. Felesleges összehasonlító a megérdemelten elismert Heath Ledger figurájával, mert mindkettő teljesen más. Más korban készültek, más rendező másféle utasítására. Csak a nevük egyezik, semmi más.

Ennél a mozinál pedig ki kell térnem egy szintén nagyon fontos momentumra: a szinkronra. Bár természetesen ez a film is az eredeti hanggal az igazi, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a remek magyar szinkron (abból az időből amikor még szinte csak ilyenek készültek) nemhogy megközelíti, de talán el is éri az eredeti szintjét.

Száz szónak is egy a vége, Tim Burton Batman-je igazi klasszikus és bár most a Sötét lovag ürügyén ezt is divat lett fikázni, egyszerűen ma már nem trendi a Sötét lovag mellett (ami méltán elismert film, de a körülötte lévő hype már kezd őrült méreteket ölteni), lehúzóinak mondanám, hogy egy Oscar-díjas (és ennél a díjnál nem lényeg miért, a lényeg, hogy van), a maga idejében korszakalkotó, műfaj és stílusteremtő, klasszikus alkotásról beszélnek. És, mint ilyen igazán megérdemel egy kis tiszteletet.

Igazi klasszikus és személyes kedvencem, talán az a film amit legtöbbször láttam eddigi életem folyamán és mindig örömmel nézem újra. Sötét hangulat, sötét lelkű karakterek, az igazi Gotham. Imádom.

90%

Quentin Tarantino korunk egyik legjobban elismert rendezője, eközben mégis elég vitatott a munkássága. Vannak akik zseninek tartják, mások pedig tömény hányingert kapnak már csak a nevének említésétől is. Én inkább az első pártba tartozónak vallom magamat, bár a Halálbiztos című munkáját én sem tartottam túl sokra elsőre (és továbbra is a leggyengébb mozijának tartom), és az, hogy most azon a helyen áll nálam, sok megnézés eredménye. A többi filmjét viszont kifejezetten szeretem, A Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Kill Bill igazi kultcímek ezek, amiket illik legalább egyszer látni, maximum utána utálni. A Becstelen brigantyk elé tehát én is nagy várakozással ültem le, a Moziünnep keretében, mert válság van ugye, a jegy meg drága. Nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak, Tarantino és a II. világháború találkozásából, de nem csalódtam. A Mester újra a régi, jó formáját hozza.

A második világégés idején járunk. A franciaországi SS hadtest élére új vezetőt neveznek ki, Hans Landa ezredes személyében, aki „eredményeivel” tökéletesen rászolgált a becenevére: Zsidóvadász. Az Amerikai Egyesült Államokban Aldo Raine hadnagy egy zsidó katonákból álló csoportot szervez, akiknek csak egyetlen céljuk van, hogy az ellenséges vonalak mögé mélyen behatolva nácikat öljenek. A német vezérkar helyet keres a kultuszminiszter új filmjének a Nemzet büszkeségének bemutatásához, erre pedig egy kis mozit választanak ki, amit az a Shosanna Dreyfus igazgat akinek a családját évekkel korábban lemészárolta Landa ezredes és a fiatal lány bosszúra szomjas. Eközben a Brigantyk is az új film premierjére terveznek merényletet a teljes náci vezérkar ellen.

A Becstelen brigantyk korántsem Tarantino legjobb filmje, ezt azért jelentsük ki, az a Ponyvaregény és a Kill Bill között dől el. Viszont eddig messze a legkiforrottabb. A Mester a Kill Bill című szinte kizárólag csak a szórakoztatásra fókuszáló polgárpukkasztó remekműve után vissza tért korábbi filmjeinek stílusához. Az, hogy ez a legkiforrottabb, legcsiszoltabb munkája az egyébként nem a véletlen vagy a csoda műve, hanem azé, hogy Tarantino több, mint 10 évig dolgozott a forgatókönyvön (ez egyébként látszik is). A játékidő kb. 80%-a a híres rendezőtől elvárt módon párbeszédekből áll. Na de micsoda párbeszédek ám ezek. Több stílus van bennük, mint bizonyos hosszúra nyúlt filmsorozatokban. A hangulat is, jó, teljesen átjön a korhűség és egyes jelenetek feszültebbek, mint most a helyzet a BKV háza táján. Már az első legalább 15 perces beszélgetés Hans Landa és a zsidókat bújtató francia paraszt között is szoros, de ez csak előhírnöke a többi hasonló pillanatnak.

A rendezésre külön ki kell térnem. Lehet szeretni Tarantino-t és lehet nem szeretni, el lehet ismerni a munkásságát, de egy „vád” biztosan soha nem fogja érni: az eredetiség. Egyáltalán nem eredeti. Igazából nem csinál mást, mint, hogy a kedvenc filmjeiből másol ki jelenteket( ne feledjük, jótól, jót, jól lopni bocsánatos bűn), ezeket nyakon önti remek szövegekkel és popkulturális dumával, majd pedig ehhez az egyveleghez hozzá adja saját fantáziáját és fekete humorát. Ez történik itt is, sok jelenet és momentum lehet ismerős korábbi nagy sikerű háborús filmekből. Viszont a rendezés itt is nagyon el lett találva, a direktor úr sajátos stílusa pedig tökéletesen működik.

A képi világ sokszor érdekes, időnként durva és sokkoló (lsd. skalpolások), de hát a cél is ez volt. A témaválasztás is provokatív, de Tarantino inkább kiforgatja azt. Mint ahogy pedig azt már megszoktuk ezúttal sincs csak szimplán fekete és fehér. Minden árnyalt, jól megírt, bár a rendező ezúttal visszábbvett kicsit a paródia és trash hangulatból, így is kifordított, kifacsart alkotás született a kezei alatt.

Hibának azt lehet felhozni, hogy bár a dumák abszolút ütősek időnként kicsit már tényleg sok belőlük és lehetett volna rövidebb a film, úgy 5-10 perccel, bár unalomba sosem fullad, de én mégis végig éreztem a film hosszát, ami egy Keresztapa esetében nem szokott előfordulni.

Az akciók, bár ebből lényegesen kevesebbet kapunk, mint a Kill Bill-ben magas nívót képviselnek, kellemesen véresek és jól vágottak. Viszont aki egy vérben, náci skalpolásban és tobzódó erőszakosságban úszó akciófilmet akar látni jobban teszi, ha nem vált jegyet a Becstelen brigantyk-ra, mert hatalmasat fog csalódni. A film ugyanis messze nem erről szól és a célja sem ez volt. A lövöldözés ezúttal a háttérbe szorul és a már említett dumák játsszák a fő szerepet.

Tarantino új filmje a párbeszédek mellett főként a karaktereire támaszkodik. Bár a kasszáknál egyértelműen Brad Pitt adta el, mégsem ő a fénypont és nem övé a legjobb alakítása. Hanem Christoph Waltz-é aki a Zsidóvadász Hans Landa megformálója. Az ő gonosza akár egymaga is elvihetné a hátán a filmet, ha amúgy nem lenne jó (szerencsére nem így van). Waltz egy éles eszű, kíméletlen SS tisztet játszik tökéletesen, aki egyszerre tud hátborzongató, taszító és szórakoztató sőt akár vicces. Ő a mozi abszolút fénypontja, még a kis bajuszkával és Tenesse-i büdösbunkó, szeszcsempész redneck akcentussal felruházott Pitt-et is simán lejátssza. A film fő humorforrása azonban egyértelműen Jolie kisasszony férjura, az akcentus, a szájtatás és próbálkozása az olasz nyelvvel felejthetetlen. A Becstelen brigantyk emellett a német színjátszás színe-javát is szerepelteti, a Far Cry-jal lassacskán ZS-be csúszó Til Schweiger-től kezdve, Rex felügyelő egykori gazdájáig (Gedeon Burkhard). Melanie Laurent pedig amellett, hogy csinos, még ígéretes felfedezett is.

A legtöbb vitát kiváltó momentum azonban alighanem a mozi vége lesz, Tarantino ugyanis a történelmi hűség fogalmát teljesen figyelmen kívül hagyva újraírja a II. világháború végét. Az ő verziójában a Brigantyk szinte a bosszúra szomjazó Shosanna-val karöltve végeznek a teljes náci vezetéssel a Nemzet büszkesége bemutatóján egy eldugott kis moziban. Méghozzá ezt is stílusosan. Tehát kedves történelemtanárok, ha a II. vh-ról szóló filmre akartok elvinni egy osztályt nem épp erre kéne. A lezárás azonban amennyire szomorú (én szimpatikusnak találtam Frederick Zoller figuráját) legalább olyan tökéletes is.

Bár messze nem Tarantino legjobb filmje, sőt nálam az év filmje címről is lecsúszott (Watchmen) igazán kellemes moziélmény a Becstelen brigantyk amit ha ajánlani nem is ajánlok, de bátorítok mindenkit, hogy nézze meg, mert szerintem csalódni nem igazán fog, ha tudja mire számítson. Pont ez a lényeg: senki ne számítson egy komoly háborús drámára, Quentin úr filmje messze áll ettől, még a műfaját is elég nehéz megállapítani. De igazán szórakoztató, remekül megírt filmet kap aki vállalkozik a megtekintésére.

90%

George Lucas ígérete szerint belevágott az előzménytrilógiába. Az első két epizód (hibáik ellenére is) szerethetőre sikerült, de azok csak kellemes látványfilmek, aprócska előjáték, volt az előzménytrilógia legjobb részéhez a Sith-ek bosszújához képest. Lucas végre valahára, majdnem 30 év után vállalta, hogy elvarrja az utolsó szálakat is, és összeköti a két trilógiát. Itt pedig fel is merül egy kérdés: mennyire élvezhető egy olyan film aminek tudjuk (nem csak kiszámítjuk, mint alapvetően a hollywoodi filmeknél, hanem az utolsó momentumig ismerjük) a végét. A választ mindenki határozza meg maga, de ez az iromány erőteljesen az IGEN felé fog húzni.

A Klónok háborúja a végéhez közeledik, amikor Dooku gróf és Grievus tábornok elfogják a főkancellárt. Két bátor Jedi-lovag azonban a kancellár kiszabadítására indul. Dooku gróf legyőzése, pár tucat harci droid lekaszabolása és egy hajó totális tönkretétele után tervüket siker koronázza és hősként térnek vissza, a tábornok azonban újra megszökik. Az ifjú Skywalker (a kancellár erőteljes nyomására) még a Jedi-tanácsba is bekerül, ám mégsem ő kapja a tábornok felkutatásának feladtatát, hanem mestere és jó barátja Obi-Wan Kenobi. Míg ő egy távoli rendszerben a droidvezért üldözi, Anakin Skywalker-t megkísérti az Erő Sötét oldala, amivel végleg pusztulásba taszítja a Köztársaságot és a Jedi-rendet. A két barát egymás ellen fordul, Palpatine kancellár pedig Császárrá kiáltja ki magát és létrejön a Galaktikus Birodalom, ami félelmet, zsarnokságot és éjfekete sötétséget borít a Galaxisra látszólag végleg. Azonban megszületik az Új remény is.

Tehát a filmnek teljesen tisztában vagyunk a végével, egyedül a hogyan kérdéses. A történet teljesen OK, Lucas végre magára talált, ismét vele van az Erő akárcsak 30 évvel korábban, az Új remény alkotásánál. Egyedüli negatívum talán a film elején az a kis viccelődés a droidokkal, ez hanyagolható lehetett volna. A látvány elsőrangú, a trükkök végre úgy szuperálnak ahogy kell, minden idők egyik leglátványosabb filmje. Ez a fénykardpárbajok epizódja, sosem láttunk még ennyi Jedi-harcot, ezek a jelenetek egytől egyik kiválóak. A csaták is hozzák azt a látványt amit az ember elvárt, kedvenceim a tarzanüvöltéssel a droidokra ugró, viking harcosokra hajazó wookie-k. A két egykori jó barát fénykardpárbaja pedig minden várakozást felülmúl. És igen ebben az epizódban látjuk végre azt amire egészen idáig vártunk, Anakin sötét útra térését. Már az előző epizódból is láthattuk, hogy szinte a sorsába van írva ez a lépés. Annyira arrogán, önnön nagyságától elvakult volt a viselkedése, hogy szemernyi kétség nem volt efelől. Egyedüli annyi kifogás van az áttérésével, hogy szinte egyik pillanatról a másikra történik, majdnem átmenet nélkül. Az a jelenet amikor a vívódását figyelhetjük viszont nagyon erős. Színészi szempontból messze ez az epizód a legerősebb. Minden tisztelet Ian McDiarmid-é amikor végre kimutatja a foga fehérjét és lehullatja a jóságos kancellár álarcát és előtűnik alóla a Sith Sötét Nagyura. De rajta kívül is minden színész remekül játszik, végre teret enged nekik a forgatókönyv, Christensen-t pedig dicséret illeti, az előző epizód nyálas, nyavalygó Anakinja helyett itt végre egy igazi, dühös és erőteljes alakítást nyújt. A zene egyszerűen csodálatos, a két barát harca alatt csendülnek fel a leggyönyörűbb dallamok a sorozatban, tökéletesen sikerült érzékeltetni a képsorok drámaiságát, amire a zene csak rátesz, nem, hogy egy lapáttal, hanem egy betonkeverőnyivel. Yoda belépése az Uralkodó szobájába pedig igazán helyet érdemel magának a legcoolabb mozis pillanatok között. Samuel L. Jackson távozása az élők sorából, szintén nagyon drámai, és a villámok erejétől elrepülve, szinte már drámaian gyönyörű elhalálozás jut neki osztályrészül, megérte Jackson-nak könyörögni anno. Christopher Lee is brillírozik nyúlfarknyi szerepében, és amikor az ítélet elhangzása, után a kancellárra, a saját mesterére néz, hát az ember nem tudja megállni egy gonosz mosoly/nevetés nélkül. Végre tanúi lehetünk Darth Vader születésének is, ahogy a kibernetikus alkatrészek végre rákerülnek a súlyosan sérült harcosra, és felhangzik a jól ismert és hátborzongató lélegeztetőgép is. Portman sem csak a szépségével tűnik fel végre, hanem játszik is, méghozzá egyáltalán nem rosszul, de az idétlen frizuráktól sajnos még mindig nem sikerült megszabadulnia. Minden tisztelet Lucas mesternek, újra zseniálisat alkotott, egy két apró figyelmetlenségtől eltekintve tökéletesen varrta el a szálakat, végre teljes egésszé vált a Legenda. Ha az elején a kis jópofáskodás a robotokkal nem lenne, ez lenne a legsötétebb epizód, így azonban ez a tisztség marad a Birodalom visszavág-é. Újra tökéletes alkotás született, a két vitatható film után, az új trilógiából ez az egyetlen rész ami tényleg felér az eredeti epizódokkal (bár nem győzőm hangsúlyozni, hogy én minden részét imádom). Csodás és monumentális mű.

És most a már megszokott személyes rész. Talán ez volt az a film amire a legjobban vártam és meg kell mondani nem is csalódtam. Elképesztő élmény moziban nézni a filmet (bár ez minden Star Wars-ra elmondható), a látvány leginkább csak a nagyvásznon jön át. 13 éves voltam a film megtekintésekor, emlékszem direkt a premiernapon mentem el rá, de már volt annyi eszem, hogy eltetessem a jegyet. Mai napig a leglátványosabb filmnek tartom és itt még a dráma is a helyén van. Hiába nem ért Lucas annyira az érzelmek és érzelmi folyamatok lejátszódásának megjelenítéséhez, itt sikerül neki, bár ez főleg a színészeken is múlik. A filmzene albumot is hamar megszereztem, most írás közben is ez megy nálam, helyesírási hibák azért fordulhatnak elő, mert épp a zenére figyelek. Az új trilógiából mindenképp ez a kedvencem, engem lenyűgözött, mikor néztem, teljesen bejöttek a várakozásaim. Kiemelkedő alkotásnak és egyik kedvenc modern filmemnek tartom. Klasszikus epizód, és majdnem a legsötétebb.

Az (egyébként jogosan) vitatott minőségű, bár elég nagy anyagi sikert hozó Baljós árnyak után eljött a folytatás, ami továbbviszi az ifjú Anakin Skywalker történetét. Lucas állítása szerint végig egy szerelmes filmet akart készíteni és ezt a koncepciót középpontba állítani. Ezt szánta annak a résznek ami elindítja Anakin-t a Sötét oldal felé, és azt is mondta, hogy ez lesz Obi-Wan része. Sajnos ebből nem mindent sikerült betartani.

A történet 10 év múlva veszi fel újra a fonalat. Amidalla szenátornőt megpróbálják meggyilkolni, ezért két Jedi-lovagot, Obi-Wan Kenobi-t és Anakin Skywalker-t nevezik ki a védelmére. A merénylő újra próbálkozik, a Jedik üldözőbe veszik és sikerül is elfogni, ám mielőtt vallhatna egy másik fejvadász végez vele. Ezen a nyomon elindulva Obi-Wan a fejvadász után megy a Kamino bolygóra ahol egy elképesztő titokra bukkan, miközben Skywalker-t és a szenátort elküldik a Naboo-ra. A testőr és védence között szép lassan szerelem szövődik, ám Anakin megérzései miatt a Tatooine-ra kell menniük, ahol az ifjú Jedi elindul a Sötét oldal felé. A szálak a Geonosis-on futnak össze, ahol a Jediknek meg kell menteniük Obi-Wan-t, a tanítványát és magát a Köztársaságot.

Azt az elején le kell szögezni, hogy a film jobb az elődjénél a Baljós árnyak-nál. A forgatókönyvben itt is vannak apró gyengeségek, és a párbeszédek még mindig unalmasak, sablonosak. Ami nem teljesített ígéret, hogy ez nem lett annyira Obi-Wan része. Messze nem szerepel annyit és akciózik annyit amennyi az ígéretben szerepelt, bár harca Jango Fett-tel remekül sikerült. A hangsúly tényleg leginkább a szerelmes jeleneteken van, de istenem bár ne lenne! Vagy legyen de akkor jobb minőségben. A két szerető közötti párbeszédek elképesztően gyengék, szinte már a brazil szappanoperák szintjén vannak, mélypontot az elképesztően erőltetett kandallós jelenet és a füvön fetrengés jelenti. Egyedül egy ilyen jelenet sikerült jól, amikor az Arénában Padmé bevallja Anakin-nak, hogy mit érez. Na ez igen, ez jól sikerült, Lucas itt végre magára talál. A sokat támadott Jar Jar karakter is visszatér kevésbé fontosnak látszó, ámde valójában sokkal fontosabb szerepben. Lucas szinte beint a fanyalgóknak amikor Jar Jar nyújtja be az indítványt ami különleges jogokkal ruházza fel Paplatine főkancellárt, és ezzel óriásit lök a Köztársaságon a Birodalom felé. Az effektekkel a világon semmi gond nincs, egyedül pár jelenetben tűnnek még mindig túl sterilnek, műanyagnak, de már sokat javult az előzőhöz képest, az arénabeli jelenetek pedig azt adják amire sok rajongó várt, Jedi-k vállvetve, tömegesen harcolnak a támadók ellen. A klónok érkezése után felpörgő csata is elképesztően látványos. A forgatókönyv itt végre több szerepet enged McGregornak is, aki jól teljesíti feladatát, jó színész a fickó. Hayden Christensen itt egy erős közepes alakítást hoz, egyedül a buckalakók lemészárlása utáni monológja sikerült jobban. Samuel L. Jackson is végre kedvére akciózhat (a Baljós árnyaknál szinte könyörgött Lucas-nak azért a nyúlfarknyi szerepért amit végül megkapott, pedig neki azért olyankor már jóval nagyobb szerepei voltak annál). Portman nagyon szép a filmben is itt végre már játszik is, bár nem sokat csak annyit amennyit a szerep enged. Jelentős javulás fedezhető fel az előző epizódhoz képest, de mi azért már tudjuk, hogy az előzménytrilógiára a pontot majd a 3. epizód rakja fel.

És most a személyes. 2002-ben amikor a mozikba került a Klónok támadása, direkt vártunk egy kicsit, hogy ne a nagy tömegben kelljen bemenni. A várakozás nem jött be, még két héttel a premier után is csak a 2. sor közepére kaptunk helyet. Na ott aztán kapkodtuk a fejünket rendesen (akkor fájt tőle a nyakam, de már látom, hogy jó volt ez így, pozitív élménynek tartom). Semmi bajom nem volt a filmmel, tetszett. És most egy olyan információ ami egy 10 évestől azért elnézhető de én akkor szerelmes voltam Natalie Portman-be. A Klónok támadása posztert, amin rajta volt technokollal ragasztottam a falra, hogy azt aztán senki nem szedi le sosem és meg tudtam volna ölni Christensen-t amikor a filmben ölelgette a nőmet. Na ez egy kis mellékes, hogy derüljön az olvasó, vissza a filmre. A látvány engem lenyűgözött, még a sokak által kritizált Yoda vs. Dooku párbaj is (szerencsétlen úgy sem tud máshogy harcolni csak, ha ugrál, mert a 80 centit nem éri el) és Christopher Lee előtt le a kalappal, nagyon remekül forgatja a fénykardot korához képest, szóval respect. A csatát is imádtam, ahogy jöttek a klónok a lépegetőikkel meg a csillagrombolóikkal, a film végén pedig amikor Yoda mondja, hogy elkezdődött a Klónok Háborúja és a kancellár nézi a klón csapatok harcba vonulását, a Birodalmi induló zenéjére pedig a legjobb jelenete a mozinak. Tehát, mint az kiderült, én imádom ezt a részt is, bár ennek is tisztában vagyok a gyengeségeivel, de nem tudom ezeket a filmeket nem szeretni, hívhatjuk ezt rajongásnak, vagy nosztalgiának az igazságon nem változtat.

George Lucas filmtörténeti és popkultúrális ikont alkotott a Csillagok háborúja trilógiával. Azonban az eredeti trilógia csak a történet végét mutatta be, és az előzményeket csak egy két homályos utalás formájában ismerhettük. Az új trilógia előkészületei a régi epizódok digitális felújításával kezdődtek, itt próbálta ki a stáb az új technikát és trükköket a gyakorlatban. A felújítás remekül bevált, a közönség visszajelzései alapvetően pozitívak voltak így tehát 20 évvel az Új remény elkészültével belevágtak az előzménytrilógia elkészítésébe.

A gonosz kereskedelmi szövetség lepaktál egy rejtélyes csuklya mögé rejtő alakkal és blokád alá vetik az apró és békés Naboo bolygót. A Köztársaság vezetője Valorum főkancellár két Jedi-lovagot, Qui-Gonn Jinn-t és Obi-Wan Kenobi-t küld, hogy tárgyaljanak a szövetség vezetőjével és ha kell "győzzék meg" a blokád feladásáról. A szövetség azonban totális offenzívát indít a békés bolygó ellen. A két Jedi a bolygóra lejutván (és egy felettébb különös élőlénnyel való megismerkedés után) kiszabadítják a bolygó fiatal királynőjét és megszöktetik. A hajó megsérül a menekülés közben ezért egy félreeső bolygón a Tatooine-on le kell szállniuk. Itt találkoznak egy különös rabszolgafiúval, akiben nagyon jelen van az Erő. Egy sötét harcos is megérkezik a bolygóra és az összecsapás nem várat sokáig magára.

Ez a rész a legvitatottabb a Star Wars filmek közül, még a rajongókat is megosztja és ez teljesen érthető is. A célközönség, csakúgy, mint a Jedi visszatér esetén itt is a fiatalabb korosztály lett. Nincs szó másról, mint, hogy Lucas az akkori gyerekgenerációt is meg akarta nyerni a filmjének és a folytatásoknak. Ezzel egyedül az a baj, hogy kicsit háttérbe szorította a korábbi epizódok rajongóit. A legnagyobb baj azonban mégis a forgatókönyvvel van. A párbeszédek nevetségesek, papírízűek, egy két mondatot érthetetlen, hogy, hogy lehetett egyáltalán leírni, nem, hogy elmondani (főleg Neeson mester szövegei). Jar Jar Bins figurája is a negatívumok közé tartozik, ami 9 évesen vicces pár évvel felette már nem feltétlenül. Az effektek pofásak, jól mutatnak a vásznon, de néha nagyon sterilnek hatnak, ez főleg a Ben Hur-t idéző fogatverseny közben megfigyelhető. A szereplők is (köszönhetően a forgatókönyvnek) sekélyesek, elnagyoltak. Neeson alapvetően jól játszana, ha a forgatókönyv engedné neki, McGregor is teljesíti ami kell, viszont Portman kisasszony inkább a szépségével tűnik fel, mintsem játékával. Az Anakin-t játszó kisfiú viszont nagyon gyenge, érthetetlen, hogy annyi jelentkezőből pont őt választották ki, az édesanyját játszó "színésznő" pedig egyszerűen minősíthetetlen. A zene viszont ismét tökéletes, azért John Williams nem nagyon ront el semmit. Most ezek felmerül a kérdés, hogy mégis mire adtam én 5*-ot. A látványra, Darth Maul karakterére, a remek fénykardpárbajra, a zenére és arra, hogy Star Wars. Hiába van rengeteg hibája a mozinak egyszerűen nem tudok rá haragudni, és ugyanúgy szeretem, mint a többi epizódot.

És most ahogy már szokásommá vált a Star Wars filmeknél, jöjjön a személyes része az írása. Én a Baljós árnyak című epizóddal úgy találkoztam, hogy egy esős őszi délután apa kitalálta, hogy menjünk moziba, ez 1999-ben volt 7 éves voltam akkor. Azt nem mondta meg, hogy milyen filmre megyünk, nem is tudtam akkor, hogy van új Star Wars film. Bevallom én 7 évesen nagyon szórakoztatónak tartottam Jar Jar karakterét, néha bevallom még ma is elmosolyodom egy két bénázásán, de ez inkább nosztalgia, mintsem a karakter érdeme. Először, nem volt világos, hogy mi történik, ez most előzmény, vagy folytatás egyedül akkor esett le, amikor Obi-Wan fiatal kiadását láttam. Anakin Skywalker megjelenése szintén meglepetés volt, de én már akkor tudtam, hogy mi lesz a vége a történetének és nagyjából sejtettem, hogy ha lesz folytatás akkor az az ő Darth Vader-ré válását fogja bemutatni. A fénykardpárbaj nagyon látványos volt, nekem az akkor is nagyon tetszett, az űrcsata pedig tipikusan egy olyan jelenet ami moziban, nagyvásznon az igazi. Darth Maul-t is bírtam nagyon jó figura volt, kár a szerepe durván félbe lett hagyva. Na és persze láttam igazi akcióban a Csillagok háborúja filmekből a kedvenc karakteremet Obi-Wan Kenobi-t bár még csak tanítványként. Szóval összességében én nem tudom nem szeretni ezt a film, mint ahogy a többi részt sem, mai napig teljesen nézhetőnek tartom. Ugyanúgy klasszikus ahogy a többi epizód, és bár tisztában vagyok a hibáival imádom ezt is.

A Birodalom visszavág végén (mint a címe is mutatja) a gonosz Galaktikus Birodalom győzött. A harmadik rész a Jedi visszatér címet kapta (az eredeti elképzelés szerint a cím a Jedi bosszúja lett volna, de Lucas azt mondta, hogy egy Jedi sosem állna bosszút senkin). Az előző két epizód elképesztő méretű rajongótábort szerzett magának, ezért a film forgatása hétpecsétes titok volt. Mindenki úgy tudta, hogy egy Blue Harvest című horrorfilmet forgatnak, így tartva távol a rajongók hadát. A forgatókönyv részleteit is teljes titoktartás övezte, sok eseménnyel még maguk a szereplők sem voltak tisztában. A csel bejött és a filmet teljes nyugalommal forgathatták le.

A Birodalom győzött, a lázadók szétszéledtek a Galaxisban. Han Solo-t egy Boba Fett nevű fejvadász, lefagyasztott állapotban Jabba a Hutt gengsztervezér palotájába szállítja (ahol alapjában véve csupa zene, buli, móka és kacagás az élet, feltéve, hogy az ember vendégként tartózkodik ott és nem fogolyként). Leia hercegnő kísérlete Solo kiszabadítására kudarcot vall, elfogják őket. Megérkezik azonban, immár megerősödve Luke Skywalker és kiszabadítja barátait. Eközben a Birodalom egy új Halálcsillag építésén munkálkodik, ahová maga a Sötét Úr az Uralkodó is ellátogat, hogy a befejzést sürgesse. A Lázadók totális offenzívát indítanak az új fegyver ellen. A végső csata az Endor holdnál zajlik le, földön és űrben egyaránt. Luke pedig ismét szembekerül apjával Darth Vader-rel.

A sötét hangulatú Birodalom visszavág-gal szemben itt egyértelműen a fiatalabb célközönség lett megcélozva. Luke akciózása a Tatooine homokdűnéi között igazán látványosra sikerült, végre láthattunk ereje teljében lévő Jedi-lovagot harc közben. Az ewok-ok szerepeltetése is egyértelműen a kisebbeknek szól, az aranyos, mackószerű lények bátran harcolnak ugyan a rohamosztagosok ellen, de jelenlétük sokszor már idegesítőbe hajlik, az eredeti elképzelés a wookie-kal jobb lett volna. Az űrcsata nagyon látványosra sikeredett még mai szemmel is, ötletes megoldások és az akkori technológia teljes mértékű kihasználásának tárházait adják azok a jelenetek. A párbaj Vader és Luke között egy kicsit rövidre sikeredett, igazán nyújthatták volna még. Obi Wan Kenobi is visszatér és feltárja a teljes igazságot Darth Vader-ről (az eredeti elképzelés szerint Obi Wan feltámadt volna és megküzdött volna az Uralkodóval, de Alec Guiness sosem tartotta sokra a Star Wars-t és a körülötte kialakult hisztériát). A zene ezúttal is lenyűgöző, a film csúcspontja és a filmzenéé egyaránt a Császár tróntermében lezajló beszélgetés, amikor Vader és Palpatine együtt próbálják meg áttéríteni Luke-ot a Sötét Oldalra. A revüjelenet igazából nélkülözhető lett volna, de rövidsége miatt nem sok vizet zavar. A színészek játékával igazából semmi gond nincs, egyedül Mark Hamill gyenge még mindig, igazából érthető, hogy miért nem sikerült neki úgy befutnia ahogy Ford-nak. Összességében ha az apró hibáit elnézzük (márpedig el szoktuk) akkor méltó befejezése a filmtörténelem egyik legnagyobb, legizgalmasabb, legszebb filmtrilógiájának. Gratulálok Lucas úr ön jelesre vizsgázott. Remek film akár csak az elődjei.

És most ismét egy kis személyes. Egyértelmű, hogy az előzmények nagy sikert arattak az 5 éves önmagamnál. Látni akartam tehát a befejezést, ami pontot tesz az űrháború végére és bevallom egészen a Yoda és Obi Wan szelleme közötti beszélgetésig bíztam benne, hogy Vader hazudott és nem ő Luke apja. A megtekintéssel csak annyi volt a gond, hogy a csokicsempész ismerőstől kapott kazettán csak az első két film volt rajta így tehát várnom kellett. De végül egy hónap után megvolt a film természetesen szintén másolt VHS-en, minden digitális felújítás nélkül. Akkoriban még nagyon aranyosnak találtam az ewok-okat, ma már inkább agyonütném párukat szívlapáttal, de ez egy 5 éves gyerektől elnézhető. A fénykardpárbajt szájtátva néztem végig, az űrcsatát szintén. Amikor viszont abban a híres jelentben lekerül Vader nagyúr fejéről a maszk nem tudtam mire számíthatok. A maszk alól egy öregember nézett rám- akinek összeégett arca és sápadt bőre be kell vallani kicsit visszataszító (mint maga Vader is félelmetes, ámde a lélegeztetőgép hangja és a cyborg alkatrészek egyértelműen visszataszítóvá teszik egy kicsit)- aki csak utoljára látni akarta a fiát a saját szemével. Ilyenkor tért végleg vissza a jók közé (nem hiába A Jedi visszatér a film címe) miután elpusztította sötét mesterét. Jó volt az ifjú Skywalkert is végre akcióban látni Jabba homoksiklóján. Jabba-nál gusztustalanabb és undorítóbb lény pedig igazán kevés van a világon. Összességében én nem csalódtam az utolsó részben és ezt is ugyanúgy szeretem, mint az összes többi részt, csak én mindegyik részt másért. Ezt pl. Luke akciózásáért és a történet lezárásáért és a Sötét Nagyúr jó útra téréséért.

Teljesen méltó lezárás, nagyszerű akárcsak a trilógia többi darabja. Szintén nagy kedvenc.

George Lucas 1977-es filmje a Csillagok háborúja- Az új remény egy csapásra hatalmas siker lett és rajongók millióit állította mega mellé. A film a díjátadókon is remekül szerepelt, 7 Oscar-díjat is elvitt a rangos gálán (főleg technikai díjakról van szó természetesen, de jelölték a legjobb film díjára is). Evidens volt tehát, hogy a közönség kíváncsi az űrbeli mese folytatására, ami meg is érkezett 1980-ban a Birodalom visszavág személyében. A filmet George Lucas egyetemi tanára Irvin Kershner rendezte meg, egy kissé más megközelítésben, de egyáltalán nem gyengébben, sőt a legjobb Csillagok háborúja epizód született meg KErshner kezei között.

A Galaktikus birodalom elképesztő megtorlásokba, kezd és a lázadók maroknyi seregét végigüldözi a galaxison. A lázadók a félreeső és lakatlan Hoth bolygón rendezik be főhadiszállásukat remélve, hogy a Birodalom itt nem akad nyomukra. Azonban egy kutatódroid rátalál a támaszpontra. A Birodalom elsöprő erejű támadást indít, a lázadóknak menekülni kell. Két csapatra oszlanak, Han, Leia és Chewie elszöknek a Birodalom elől és a Bespin-en keresnek menedéket. Luke pedig elindul megkeresni az utolsó élő Jedi-lovaggal Yoda mesterrel. A mester kitanítja a fiút, aki elindul megmenteni a barátait, és szembenéz magával Darth Vader-rel. Egy sötét igazságra is fény derül...

Az Új remény életre keltett egy legendát, amit a Birodalom visszavág minden várakozáson felüli teljesítménnyel folytat. Mai napig a legjobb elkészült Star Wars film. Sötét hangulatával, elképesztő csatajeleneteivel és megoldásaival, minden rész fölé emelkedik, a film végső fordulatáról pedig még maguk a színészek sem tudtak. A film eleji csatajelenet, látványos, technikai erődemonstráció, az akkori filmes technológiát teljes mértékben kihasználja, sőt tovább is fejleszti azt. A színészek játéka szinte kivétel nélkül javult az előző részéhez képest, pedig ott is teljesen korrekt volt, egyedül Mark Hamill talán az aki nem mutat fejlődést és gyengébb, mint a többiek. A zene ismét zseniális (John Williams ugyebár) és itt hallhatjuk először felcsendülni a legendássá vált Birodalmi indulót ami Darth Vader zenei témája is egyben. Han Solo és Leia hercegnő kezdődő kapcsolata remekül van bemutatva, a csipkelődések, viták és a csók mind bájossá teszik a kettejük közötti kapcsolatot. A BIrodalom visszavág humora is kifejezetten kellemes, nyoma sincs az új trilógia bárgyúságának. 3PO humora inkább a fanyar vonalat képviselik, a fentebb már említett Han-Leia románc pedig tényleg ritka bájos. A látvány messze az első rész fölött, 1980-ban ilyet letenni az asztalra alighanem felülmúlhatatlan teljesítmény. A parancsnoki csillagromboló impozáns látványa, mellé a már említett Imperial March szinte állandósuló alkalmazása (ebben az epizódban hangzik el legtöbbször a filmtörténelem talán legismertebb zenei témája) pedig olyan sötét atmoszférát teremt, ami teljességgel magához láncol. Az pedig, hogy a végén a BIrodalom aratja le a győzelem babérjait, külön meglepetés és újítás lehetett a '80-as évek filmiparában ahol mindig a hős nyert. Vitán felül ez a legmagasabb nívójú Csillagok háborúja film.

És, most, mint tettem azt az előző résznél ismét leírom személyes élményemet a filmmel kapcsolatban. Az Új remény többszöri megtekintése (minimum 10) után kíváncsi lettem a folytatásra. Ezt az epizódot is rengetegszer tekintettem meg egymás után. Együtt izgultam a lázadókkal a Hoth-i csatán, megismertem Yoda mester a Dagobah rendszerben, és elhűlve néztem Han Solo lefagyasztását, és elképedve néztem Luke és Vader párbaját, aminek a végén én magam sem hittem el azt az igazságot amit Vader nagyúr mondott el a fiának. Obi Wan visszatérésének rendkívül örültem, bár szelleme inkább csak a harmadik epizódban kap jelentősebb szerepet. Kijelenthetem, hogy a Birodalom visszavág is ugyanolyan kedves a szívemnek, mint az előző (és a többi) epizód, viszont én is ezt tartom a leginkább kiemelkedő résznek az összes közül. A forgatóköny, a látvány, a hangulat ebben a részben a legjobb és itt végre hitelesen ábrázolják a karakterek fejlődését és érzelmeit.

Mind a mai napig a legsötétebb és legjobb Star Wars mozi ami elkészült. Zseniális és szintén nagy kedvenc.

Százalékot az előző epizódnál leírt okok miatt szintén nem kap.

A következő pár napban a Csillagok háborúja sorozat filmjeivel foglalkozok majd részletesen. Íme a rész ami az egész őrületet és popkulturális jelenséget útjára indította:az Új remény.

A Csillagok háborúja sorozat érdekes egy jelenség. Lehet imádni és utálni, de két dolgot nem lehet: közömbösnek lenni irányában és letagadni azt, hogy az elmúlt 30 év legnagyobb popkultúrális jelensége lett.

George Lucas hosszú ideig kilincselt a nagy hollywoodi stúdióknál forgatókönyvével, ám rendre visszautasították. A csillagközi háborúról szóló, űrhajókat és idegen lényeket, fénykardokkal hadakozó Jedi-lovagokat és fantasztikus helyszíneket felvonultató történetet bizarrnak és zavarosnak ítélték, ám a Fox végül lehetőséget adott a fiatal rendező számára. A többi már történelem: Lucas filmje valódi legendát teremtett, rajongók millióit állította maga mellé, és minden idők legsikeresebb mozis vállalkozásává nőtte ki magát.

Polgárháború dúlja fel a galaxist: a Köztársaság bukása után az Erő sötét oldalára áttért Császár vette át a hatalmat, a szabadságért küzdő lázadók pedig reménytelen harcot vívnak a zsarnoki elnyomással. Luke Skywalker, a Birodalom peremén lévő Tatooine bolygón élő, egyszerű farmerfiú véletlenül keveredik bele a konfliktusba, mikor találkozik egy öreg Jedi-mesterrel, aki felfedi előtte édesapja titkát. A fiatal fiú a lázadók oldalára áll, új barátai segítségével kiszabadítja a fogságba vetett Leia hercegnőt, és győzelmet arat a gonosz hatalom felett.

A Csillagok háborúja az űrkorszak meséje. Bár hivatalosan a sci-fi műfajba sorolják, legjobb behatárolása talán az űr-fantasy lenne. Lucas jól ismert drámai motívumokat ötvözött, és kiemelt figyelmet fordított a film látványvilágának megalkotására. A 11 millió dolláros költségvetés legnagyobb részét a díszletekre és trükkfelvételekre fordította, az általa kitalált speciális effektusok pedig iskolát teremtettek, egyszersmind követésre csábító mintát szolgáltattak mások számára. A rendező annyira rettegett a film fogadtatása miatt, hogy a bemutató előtt elutazott, így a filmje kirobbanó sikeréről csak a sajtóból értesült. Lucas merészsége busásan kifizetődött: az űrháborús modern eposz egy hatrészesre duzzadt filmfolyamot nyitott meg, a Csillagok háborúja univerzumában játszódó regények, képregények, számítógépes játékok pedig ma is elapadhatatlan kereskedelmi potenciált képviselnek.

Nos igen, mi is tette ekkora sikerré a filmet? A trükkök, az akciók, a történet, a szereplők játéka, a zene és a HANGULAT. Ezúttal minden a helyén volt, hogy kirobbanó évtizedekre meghatározó siker szülessen. John Willams zenéje pedig elképesztően jó, meg is érdemelte azt a díjat, nélküle sokkal kevesebbet érne az egész Star Wars.

És végezetül el kell mondanom, hogy nekem, mint embernek mit jelent a Csillagok háborúja. Úgy ismerkedtem meg a filmmel, hogy amikor '97-ben kijött a Special Edition akkor a reklám miatt a *epsi kólán ott virított Darth Vader képe, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. Megkérdeztem, ki az (mi az). Elmondták, hogy ő bizony egy igen híres film gonosz szereplője. Én pedig (aki akkor 5 éves voltam) meg akartam nézni a filmet. Így hát kalandos úton (az akkor éppen keresetét kiegészítendő, Ukrajnából csoki és cukor csempészésével foglalkozó ismerősüntől sikerült megszerezni egy másolt kazettán. Ez természetesen nem a felújított változat volt, hanem az eredeti moziverzió (bár akkor azt sem tudtam, hogy van felújított változat) és természetesen szinkronos (mivel, hogy az 5 éves gyerekek nem arról híresek, hogy tudnának angolul, kivéve ha angol anyanyelvűek és az olvasás sem ment még akkor annyira, bár az alapok megvoltak, a betűket ismertem). És megnéztem az Új reményt kb. 10x egymás után. Egyszerűen elvarázsolt akkor ez a film. 5 évesen megismertem Luke Skywalkert, Darth Vader-t és azt a karakter aki egycsapásra kedvencem lett Obi Wan Kenobi-t. Végigizgultam a kalandokat amiket átéltem, elszomorodtam Obi Wan halálánál. Teljesen a hatása alá kerültem és rögtön rajongó lettem, meghatározó élmény volt látni a harcokat, izgulni a kalandokon, látni életem első fénykard párbaját, majd űrcsatáját, hallgatni Obi Wan megnyugtató bölcs hangját, érezni az áradó félelmetességet és sötétséget Vader karakteréből és a nagyszerű és remek zenét hallgatni. Nem tagadom imádom a Csillagok háborúját, kivétel nélkül minden részét és mindet másért. Ez a rész a kaland bemutatása, ízelítő abból, hogy mit fogunk látni a következő 5 részben. Megmutatja a lézerpisztolyos lövöldözést, ízelítőt ad az űrcsatából, megtudjuk mi a fénykard és mire jó megismerjük a szereplőket főleg két kedvenc karakterem történetét, és tudjuk, hogy amikor összefutnak a Halálcsillag egyik folyosóján, hogy valamikor már biztos találkoztak, hasonló szituációban.

A film egyszóval zseniális, utánozhatatlan, lenyűgöző és megérdemelten foglalja el azt a helyet a popkultúrában amit. Nagy kedvenc na, nem tudom tagadni.

Ő nem kap százalékot, mert nem igazán tudnám osztályozni azért mert nem tudom objektíven értékelni, mondhatni elfogult vagyok a Star Wars sorozattal kapcsolatban.

Mint azt már párszor említettem a Megtorló című képregény a popkultúra válasza volt az emelkedő bűnözésre és a bűnözői agresszióra. Az első filmadaptációra mégis 1989-ig kellett várni. Pedig Frank Castle története hálás téma lehetne filmen, hiszen nincs különleges képessége csak harctéri tapasztalata, találékonysága és ügyessége, na meg jó kis felszerelése. A képregények pedig igazán tudnának alapot szolgáltatni egy jó akciófilmhez. De mindegy, mert '89-ben elkészült ez a film és a Megtorló (itt téves fordításban Büntető) debütált a filmen is.

Frank Castle-t családját megölték, miután egy pikniken tanúi lettek egy maffialeszámolásnak. Lassan 5 éve már, hogy egy titokzatos magát Büntető-nek nevező alak gyilkolja a város gengsztereit. Egy rosszfiú sem lehet biztonságban tőle. 5 év alatt 125 bűnözőt tett már el láb alól és az áldozatok száma éjről-éjre növekszik. Eközben egy titokzatos japán bűnszövetkezet a yakuza véres harcok árán folyamatosan átveszi az olasz maffia érdekeltségeit New York City-ben. Hogy a végső győzelmet elérjék elrabolják a maffiavezérek gyerekeit. Vajon hagyja-e az az ember aki megbünteti a bűnösöket, hogy szenvedjenek az ártatlanok? Lecsap-e az új bűnszövetkezetre a Büntető néven ismert alak. Viszont van egy ember aki úgy véli tudja kicsoda a titokzatos Büntető. Ez az ember egy nyomozó, Frank Castle egykori társa...

Nos a Büntető című film igazi old-school '80-as évekbeli akciófilm. Természetesen a tökéletességtől olyan messze áll, mint Magyarország az Euró övezettől, de ezeket a filmeket nem is azért kedveljük. A hangulata egész egyszerűen fantasztikus. Sötét, borongós elkeseredett. A film képi világa is erre játszik rá, anélkül, hogy agyon lenne szűrőzve. A képregényben ismert brutalitás hanyagolása miatt sem érheti szó a ház elejét, van itt kérem minden földi jó: szamurájkard a gyomorba, lándzsával falra szegezés, fejlövéstől két irányba repülő szemüveg, kés a fejbe. Szóval igencsak korhatáros moziról van szó. Az akciók erősek, de bullet-time-ra, lassításokra, egyéb modern, divatos dolgokra ne is számítsunk, ez klasszikus akciófilm. Akciófilmként tehát maximális teljesít a Büntető, a Megtorló című képregény adaptációjaként viszont már kevésbé. Sajnos itt nincs koponyás póló, nem is értem miért hiszen az hozzá tartozik a figurához (viszont a kés markolatán ott van szóval teljesen nem hanyagolták el). Itt nincs a címszereplőn kívül egyetlen ember sem aki szerepelne a képregényben, sőt itt még golyóálló mellényt sem használ. A többi nagyjából stimmel. Sajnos viszont ez a film sem mentes a korabeli "B"-kategóriás (mert nem is érdemes tagadni, ez a film bizony kőkemény B mozi, mozitermet csak a kazettaszállító kamion ponyvájának résén keresztül látott, és nem is állta volna meg a helyét moziban) filmek gyermekbetegségeitől, amik főként az alacsony költségvetésből fakadnak. A levegőben repülő kések, nyilak, dobócsillagok látványa nevetséges, és a verekedős jelenetek is amatőrnek tűnnek egy Bourne csapda-hoz képest. A zene teljesen átlagos, de a film sötét, borongós hangulatára ügyesen rásegít. A Büntető felszerelése pedig (koponyás póló és golyóálló hiánya ellenére is) elképesztően dögös, a fél házat garázzsal eladnám egy olyan faszányos csizmáért és motoros szerkóért, mint ami Dolphi-n feszül (max bele kéne nőnöm Very Happy ). A színészi játékról felesleges beszélni is, mert ez nem egy olyan fajta film amiben ez a momentum lényeges lenne.

Frank Castle szerepébe először a filmvásznon Dolph "Svédacél" Lundgren bújhatott, némi hajfestés után. Játszania nem is kell, elég csak keményen, v. amikor a családjára gondol reménytelenül és szomorúan néznie (ez is inkább csak a szemén látszik mintsem a mimikáján). Viszont hatalmas termetével, sötét bőrkabátos alakjával, marcona arckifejezésével egyszerűen uralja a filmet, alkatilag ő a tökéletes Megtorló. Beszélnie nem kell sokat, kevés mondata is többnyire egy rövid tőmondat és/vagy beszólás (személyes kedvencem:-Te őrült vagy Frank. -Nem! -Nem? Akkor 125 halott ember 5 év alatt az mi? -Teljesítmény!). Louis Gassett Jr. ilyenkor csúcson volt a (szerintem bűnrossz) Vasmadarakkal itt egy nyomozót alakít, inkább átlagosan.

Na szóval a Megtorló első debütálás a film világában egy sötét hangulatú, régimódi, dögös akciómozi lett, teljességgel szerethető alkotás B kategóriás mivolta és ebből fakadó hiányosságai ellenére. Igazi klasszikus a maga nemében és ne felejtsük el: Ha bűnös vagy, halott vagy!

82%

A Megtorló karakter vászonra vitele igazából nagyon egyszerű (is lehetne), mert nincs semmi szuperképessége, hanem csak harci tapasztalatára, józan eszére, fizikai erejére és ügyességére támaszkodik. Ezért furcsa, hogy eddig csak 3 szinte teljesen eltérő adaptáció készült belőle és nem terebélyesedett egy Batman féle franchise-á a Megtorló filmvászonbéli szereplése. Pedig a képlet egyszerű lenne, csak egy akciófilmet kell csinálni. Az 1989-es adaptációnál ez is történt, igazi old-school, '80-as évekbeli akciómozi született, annak minden előnyével (és lássuk be minden hibájával és gyermekbetegségével, de mint B-kat. akciófilm 10/10). Utána valahogy nem nagyon lehetett hallani a Megtorló filmes terveiről, mígnem 2004-ben a Die Hard 3 forgatókönyvét is jegyző Jonathan Hensleigh szállította a 2. adaptációt.

Frank Castle egy FBI ügynök. Épp visszavonulna és átkerülne irodai munkára, de az utolsó akciójába hiba csúszik, Howard Saint (a maffia bankára és legnagyobb pénzmosója) kisebbik fia meghal. Bosszúból Saint megöleti Castle-t és az egész családját. De Castle nem hal meg. Visszatér és miközben megpróbálja kideríteni az FBI ügynök kilétét aki feldobta a családnál, ahol csak tud keresztbe tesz Saint-éknek. A gengszterek egyik bérgyilkost küldik rá a másik után, de a siker elmarad. Egyre terhesebb az immár nyilvánosság előtt is visszatért Castle jelenléte. Frank pedig már tervez, fegyverkezik és végez. Mindenkivel végez.

A történetet igazából nehéz ennyiben leírni, mert főleg a bővített változatban jóval hosszabb és bonyolultabb ennél. Maga a sztori jó, van benne pár ügyes (de sajnos pár nagyon kiszámítható) momentum és csavar. Külön öröm pedig, hogy hangulatával, megoldásaival a '80-as éveket igyekszik visszaidézni. A robbanások, durrogtatások teljesen eredetiek, nincs minimális CGI sem. A relatíve alacsony költségvetésből (33 millió) nagyjából mindent sikerült kihozni. A hangulat is elég sötét lett (bár a War Zone és a '89-es változat sötétségét meg sem közelíti), erre elegendő példa az, hogy bár Floridában játszódik, nem igazán fog minket elkapni a tipikus színes ing, strand, napfény Miami Vice féle fíling. A bővített változat amiről itt szó van 20 perc extra játékidőt ad hozzá a már amúgy is elég hosszú mozihoz. Egy teljesen új szál is került bele, Frank vadászik az őt feldobó aki FBI-osra, akinek kiléte egyébként egy percig sem meglepetés, még magát Castle-t sem lepi meg. A többi új jelenet pedig a történet homályosabb foltjairól rántja le a leplet (honnan szerzi Saint az info-t, a kubai fivérek szélesebb körű bemutatása, motivációk stb...). A film megjelenésekor sokan főleg a képregény rajongói támadták a filmet, hogy túl sok hangsúlyt fektet a drámai szálra, túl sok benne a párbeszéd és kevés az akció. Csak arra nem gondoltak, hogy ezek egy esetleges folytatásban még előkerülhetnek, hiszen itt még csak azt láthatjuk, hogy hogyan lesz egy profi bűnüldözőből a Megtorló. Szóval a drámai szállal semmi baj nincs, hogy megértsük, hogyan és miért születik a Megtorló ahhoz pedig nagyon is kell. Thomas Jane (aki mostanában egyre felkapottabb színésszé kezd válni) elég jól teljesít, drámai jelenetekben gyengébb egyedül egy picit, bár termetre ő sem az akit el lehetne képzelni, mint Megtorló (az Lundgren), de a hangja kétségtelenül megvan hozzá. John Travolta sem játszik rosszul, de azért az ő nevét nem ez alakítás fogja megjegyeztetni, de az tény, hogy jól áll neki a gonosz figurája. Rebecca Romjin játsza a slampos pincérlány Joan szerepét, minden smink nélkül, de így sem sikerül neki csúnyának v. elhanyagoltnak kinéznie. A poénos kínzás tényleg jópofa, Dave piercingtelenítése pedig kellően brutális. A film sava borsát azonban az Orosszal való verekedés adja, ami bár hihetetlenül komolytalan, valahogy mégis cool, bár abban biztos vagyok, hogy ezt még maga a rendező sem gondolta komolyan (az pedig, hogy a TV-ben ezt a jelenetet 30 másodpercesre vágták, mindent elmond a kereskedelmi csatornák korhatár miatti balf*aszkodásáról). A soundtrack kellően metal-os lett gond nincs vele egy szál sem.

Összességében egy kedvelhető, '80-as filmek akciófilmjeit visszaidéző alkotás született aminek ha sikerül megkedvelnünk még a hibáit is elnézzük.

80%

A Megtorló című képregény valójában a popkultúra válasza volt, a '70-es, '80-as években egyre inkább elterjedő és fokozódó bűnözői erőszakra. Azért kellett megjelennie Frank Castle figurájának, hogy legyen vki, aki képes maximális hatékonysággal lecsapni a bűnözőkre és hasonlóan ellenfeleihez őt sem kötik szabályok. Természetes, hogy egy ilyen téma a filmvásznon is hálás lehet. Az első adaptáció 1989-ben érkezett, a méltán híres, felsőfokú végzettséggel is rendelkező Dolph Lundgren-nel a főszerepben. A film akciófilmnek remek, adaptációnak már kevésbé (nincs koponyás póló, golyóálló mellény, bokát verő bőrkabát), de kellemesen brutális és nagyon is szerethető, már-már klasszikus (részletes elemzés később). A következő feldolgozás 2004-ben érkezett, az általam nagyon is kedvelt Thomas Jane főszereplésével. A film szolid siker volt, pedig több is volt benne, mint amennyi a kritikusok szerint volt. Valójában egy '80-as éveket visszaidéző, némi gengszterfilmes beütéssel rendelkező, kellemes akciókkal operáló, helyenként csavaros történetű akciómóka volt. És így 2008-ban elérkeztünk a folytatáshoz, ami, nos ami igazából nem is folytatás, mint azt majd látni fogjuk.

A történetbe 5 év "megtorló pályafutás" után kapcsolódunk be. Castle épp a New York-i maffia egyik nagy találkájára csap le. Az akció természetesen rengeteg halálos áldozattal jár. Viszont becsúszik egy kis hiba, Frank véletlenül megöl egy FBI-ügynököt és az üvegzúzdába küldött rosszfiú is túléli, és Jigsaw (az idétlen magyar fordítással ellentétben a Jigsaw kirakóst jelent és nem fűrészt) néven kezd új bűnözői pályafutásba. Frank a lelkifurdalás miatt meglátogatja a halott ügynök családját, akiket halálos veszély fenyeget, a város új (valójában egyetlen megmaradt) gengsztere, a torz arcú Jigsaw személyében. A Megtorló csak kevés barátjára támaszkodhat, hogy megállítsa a gengsztert és megmentse a családot.

Nos az alaptörténet szinte teljesen ugyanaz, mint a '89-es filmnek. Itt is 5 év után lépünk be a sztoriba. Azt már az elején le kell szögeznünk, a filmmel semmi különösebb gond nincs, jó a mozi. Viszont nem mentes a hibáktól. Az egyik legnagyobb hiba, hogy nincs benne egy valódi robbanás sem. A 2004-es változatnak pont ez volt az egyik legnagyobb előnye, hogy minden valódi volt, nem CGI robbanások tarkították az akciójeleneteket. Itt sajnos igen, nem tudom miért nem lehetett valódi robbanóanyaggal, akárcsak makettekkel (a'lá '80-as évek) dolgozni. A másik hiba, hogy a nagy mészárlások csak az elején meg a végén vannak, nem oszlik el igazán és a közepén előfordul néhány üresjárat is. Ha jobban elosztják az akciókat még jobb lehetne a film. Ezen kívül, mint már említettem más komoly gond nincs a filmmel.

Fentebb említettem, hogy a film nem igazán tekinthető folytatásnak. Nos ez azért van, mert nem is az. A Megtorló témának egy újabb, szám szerint harmadik feldolgozását láthatjuk. Frank Castle itt New York-i ügynök volt, háborús veterán, családapa, egészen addig amíg egy pikniken nem láttak egy maffialeszámolást (szintén a '89-es változat sejlik fel). Bosszúból a maffiózók megölik a feleségét, a fiát és a lányát. Castle ezért kezdi el 5 éves keresztes hadjáratát a bűn ellen. Nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire hasonlít ez a változat a Lundgren félére, ezt személy szerint inkább tisztelgésnek veszem, de az is lehet, hogy, mint a Batman esetén itt is több képregényvonal van és mindkettő azt dolgozza fel.

Na vissza a mozihoz. A film kegyetlenül brutálisra sikerült, van itt minden ami szemnek ingere brutalitás terén: székláb a fejbe, fickó az üvegzúzdában, késsel félbevágott nyak, lándzsa, tűz, szóval a brutalitásfaktorra nem lehet panaszunk. A vér is elég nagy mennyiségben csordogál. A soundtrack tökéletes, pont olyan ami egy ilyen filmhez illő, remek metal nóták hangzanak el. A látványvilág is jó, kellemesen szűrőzött és nincs túlzásba véve sokat ad a hangulathoz. A színészek hozzák a kellő szintet, de többet azért felesleges elvárni, ezt a mozit nem az alakításokért fogjuk kedvelni. Ray Stevenson a Róma című sorozat Titus Pullo-ja elég meggyőző, alkatra majdnem tökéletes Megtorló (szerintem kicsit alacsony ugyan185-nél egy centivel sem lehet több, Jane meg Lundgren pedig efölött voltak), atletikus alkata van, de nincs szétgyúrva (szerencsére). A játékáról elég annyi, hogy tud nagyon keményen, tud rezzenéstelen arccal, és nagyon szomorúan és együttérzően is nézni, Lundgren-nek ennek már a fele is elég volt. Jigsaw kellemesen őrült, bár kicsit túlzásba vitték a piperkőcségét az elején.

Szóval kijelenthetjük a film nem okoz csalódást, pont azt kaptuk amit az előzetes és az előzetes hírek ígértek, másfél óra brutalitást és még egy elég elgondolkodtató kérdést is sikerül feltenni benne (SPOILER: A Megtorló megbünteti a vétkeseket, de ha a Megtorló vétkezik őt vajon ki fogja megbüntetni?SPOILER VÉG). Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy jó a film, egyedül csak azt sajnálom, hogy nincs meg benne az a jó kis '80-as évekbeli fíling, ami az előző két filmbe, de, mint mondtam ez egy újabb feldolgozás és nem folytatás. Tehát egy délutánra amikor felidegesítették az embert nincs is jobb film ennél.

75%

"A 21. század elején a Tyrell Társaság a robotok evolúcióját a Nexus-szakaszba léptette..." A sci-fi filmeknek (és irodalomnak) mindig is kedvelt témája volt az embernél erősebb, értelmesebb gépek számtalan jobb és rosszabb próbálkozás született már a témában, gondoljunk csak a jobbak között a Terminator első két részére, a Mátrix-ra, a 200 éves emberre, a rosszak példának pedig itt van a tömény ZS kategóriás "remekmű" a Támadás a robotok szigete ellen. Van azonban egy film ami mindezeket felulmúlja: a Blade Runner, vagy ahogy Magyarországon ismert a Szárnyas fejvadász.

A Nexus-6 osztály androidjai küllemre teljes hasonlóságot mutatnak az emberekkel, ám intelligencia, erő és ügyesség terén messze felülmúlják teremtőiket. A genetikai mérnökök biztonsági megfontolásból mindössze 4 éves élettartammal ruházták fel a replikánsokat, ha ennél tovább élnének képesek lennének megtanulni az emberi érzelmeket és nem lehetne megkülönböztetni őket alkotóiktól.

2019-re az emberiség meghódítja a kozmoszt. A replikánsok a világúr kolonizálásának közkatonái: bányákban robotolnak, katonaként harcolnak, vagy éppen társaságot nyújtanak az emberi tengerészgyalogosoknak és egyéb olyan feladatokat teljesítenek amelyek kockázatosak vagy visszatetszők az emberek számára. A Nexus-6 androidok azonban lázadni kezdenek sorsuk ellen és hosszabb élettartamot követelnek. A Roy Batty által vezetett csoport visszatér a Földre és megkísérel eljutni a Tyrell társaság főmérnökéhez, aki reményeik szerint képes átírni genetikai kódjukat. A rendőrség egy veterán fejvadászra (blade runner-re) bízza a lázadó replikánsok kiiktatását: Rick Deckard feladata megtalálni és megsemmisíteni a Nexus-6-osokat.

A Szárnyas fejvadász minden szempontból úttörő remekmű és minden idők legjobb filmjei közé tartozik. A komoly filozófiai problémákat és morális dilemmákat boncolgató sci-fi érzékenysége, intelligenciája, merészsége és elmélyültsége nem csupán a műfajon belül számít ritka érdemnek, de azon kívül is ritkaságszámba megy. Pedig egy kifejezetten lassú folyású, sötét, komor nyomasztú hangulatú filmről van szó, ami egy kifejezetten sötét jövőt mutat meg a nézőnek. Ebben a világban a hivalkodó neonreklámok és hatalmas felhőkarcolók között, a soknemzetiségű emberek között mesterséges élőlények dolgoznak helyettünk. Az érzelmeket leszámítva mindenben jobban nálunk, és ha a 4 éves élettartami korlát nem létezne és elsajatítanák érzelmeinket akkor a replikánsok minden szempontból felsőbbrendűvé válnának nálunk. A főszereplő Deckard is rájön erre miközben a mesterséges lényeket üldözi, egyikükbe még bele is szeret. A filozófia és az erkölcsi problémák végig ott vannak a moziban és itt bizony a néző is gondolkodásra van kényszerítva, mert a mondanivalót bizony nem egyszerű feldolgozni főleg, mert nem a ma oly' divatos leegyszerűsítetten szájbarágós módon adagolja a rendező Ridley Scott. Hihetetlenül komoly és komor sci-firől van szó. De a Szárnyas fejvadász nem lehetne az ami Vangelis csodálatos zenéje nélkül, ami engem első alkalommal furcsa mód nem fogott meg, de azóta láttam párszor a filmet és felismertem a zsenialitását. A nyomasztó hangulatot tökéletesen erősíti és maga a zene is áraszt egy sajátos szomorú atmoszférát. Emellett egyébként fantasztikusan gyönyörű is, főleg Rachel dala, vagy amikor a mozi végén a zuhogó esőben a replikáns Batty megmenti Deckard életét és mondataival ráébreszti azt, hogy milyen értelmetlen is az élete, és aztán a csodálatos, szőke félisteni lény önként választja a halált... Csodálatos és bizony képes könnyeket is csalni az ember szemébe.

Sajnálatos módon 1982-ben sem a közönség, sem a kritkusok nem voltak felkészülve egy ilyesféle mozira és a mozi anyagi szempontból is kínos bukásnak bizonyult. Az őt megillettő státuszt csak évekkel később az éles szemű filmrajongóknak köszönhetően nyerte el. Utólag emelték kultikus státuszba a művet és a mozi végső fordulata azóta is vita tárgya. A növekvő érdeklődést látva 1992-ben kiadták a felújított változatot, 2007-ben pedig a 25. évforduló alkalmából kijött a rendezői verzió is amellyel végre a film minőségéhez méltó formában került forgalomba. A sors iróniája azonban az, hogy bár abszolút TOP10-es film a Szárnyas fejvadász anyagilag eddig minden formában és kiadásban megbukott, ami nagyon szomorú és intő jel is egyben. Ma már valahogy nincs szükség az ilyen komoly témákat taglaló, értékes filmekre és ez engem mélyen elkedvetlenít.

A Szárnyas fejvadász valóban messze a világ egyik legjobb filmje és egy csodálatos, egyedi mestermű, Ridley Scott ezidáig legjobb munkája amit legalább egyszer mindenkinek illene látnia.
100%